Új Szó, 1995. február (48. évfolyam, 26-49. szám)

1995-02-02 / 27. szám, csütörtök

1995. február 271. KALEIDOSZKÓP ÚJ SZ Ó JU KEZDEMENYEZES ES SIKER Zenés kabaréval turnézik a kassai THÁLIA SZÍNHÁZ UJ MŰVÉSZÉT: Kell-e rajzolni (tudni) a szobrásznak? Kövesd/ Szabó Mária és Boráros Imre a Kávéházi menü egy jelenetében Nyári színházi produkciónak in­dult annak idején a Kávéházi me­nü. Az Orfeusz Színház nyári társu­lata és a Thália Színház közös vál­lalkozásának az elmúlt év augusz­tus 14-én volt a bemutatója. Természetes, hogy minden ma­gára valamit is adó színházi közös­ség a drámairodalom nemesebb műfajából válogat évadonként re­pertoárjába. A gondokat feledtető nevettetés, a kabaré felvállalása semmit sem von le valamely szín­ház szellemi értéket teremtő igye­kezetének eredményéből, ha a tár­sulat olykor felhőtlen szórakozta­tásra is vállalkozik. Ezt tette a Thá­lia Színház nem éppen optimális viszonyok között működő társula­ta, amikor 1994. szeptember 15­én műsorára tűzte neves kabaré­szerzők (Gábor Béla, Karinthy Fri­gyes, Rejtő Jenő és mások) műve­iből, kabarétréfáiból, valamint az ismert dalszerzők (Zerkovitz Béla, Szirmai Albert, Márkus Alfréd) szerzeményeiből összeállított Ká­véházi menüt. A vállalkozáshoz ráadásul olyan színházi egyéniségünk adta a nevét, amely garancia kell, hogy legyen a sikerhez, egyúttal az el­engedhetetlen nívóhoz is. Csen­des László nem csak szereplője, de rendezője is a sokfogásos ka­barénak. A színház szalonzeneka­rának kíséretével Bartollás Kata­lin, Bocsárszky Attila, Dudás Pé­ter, Fabó Tibor, Kóvesdi Szabó Mária, Pólós Árpád, Sárkózy V. Zsuzsa, Tóth Éva, Tóth Tibor, Var­ga Anikó, valamint a komáromi Jó­kai Színház művésze, Boráros Im­re játéka szórakoztatja majd a kö­zönséget. A februári turné során 5-én Lo­soncon, 6-án Léván, 7-én Érsekúj­várott, 8-án a Komáromi Városi Művelődési Központban, 9-én Sopronban, 10-én Nyárasdon és 11-én Nagymegyeren mutatják be a kabarét. A Thália Színház komáromi ven­dégjátéka elé (amely február 8-án, 19.00 órakor lesz a VMK-ban) ér­demes annyit megjegyezni, hogy legutóbb a Régi nyár aratott itt osztatlan sikert, utána a Tudós nők (annak ellenére, hogy előzete­sen a Városi Művelődési Központ­tal folytattak egyeztető tárgyaláso­kat) a Jókai Színházban ment, gyér nézőtér előtt, most ismét a VMK fogadja a színház társulatát, szeretettel s várhatóan telt házzal. Ami természetes. Csak az a fur­csa, hogy éppen Komáromban gond a két színház közötti viszony. A két társulat egykor rendszere­sen vendégeskedett egymás szín­padán. Érdemes lenne megkér­dezni az érintetteket, vajon mi oka lehet ennek a szinte alkalom­szerűvé vált együttműködésnek? A Kávéházi menü című sokfo­gásos kabaré, amely a szórólap szerint hangulatból, kacagásból, dallamokból és mosolyokból áll, remélhetőleg nagy létszámú kö­zönséget vonz majd, nemcsak Ko­máromban, hanem valamennyi játékhelyen. Hiszen a Thália Szín­ház (tapasztaltaim szerint) mindig is szívesen látott „vendég" volt a "déli „végeken" is. Más kérdés, hogy a nagyérdemű egyáltalán tu­domást szerzett-e az' utóbbi időben szinte eseményszámba menő vendégjátékairól. KISS PÉNTEK JÓZSEF Megújult fejléccel jelent meg az Új Művészet idei első dupla száma. A folyóirat újult erővel fejezi ki a sokar­cú képzőművészet megannyi árnyol­dalát; különböző szemszögekből, más-más megvilágításban jellemez, minősít, méltat avagy bírál arcokat és személyiségeket, mindig az ob­jektivitás mércéjét alkalmazva. A fo­lyóiratnak, bármily furcsán is hang­zik, van öntudata, hiszen, mint Henri Focillon mondta, „az emberi tudat mindig egy nyelvet és stílust keres. Öntudatra ébredni annyit jelent, mint alakot ölteni." Bajkay Éva művészettörténész tollából származik az indító, Egyszáz­éves hagyaték nyomában című írás, mely a besztercebányai születésű Li­bay Károly Lajos életművéhez szól hozzá, akinek életmű-kiállítását a Magyar Nemzeti Galériában február elsejéig tekinthette meg a közön­ség. írása végén a művészettörté­nész a következő szavakkal méltat­ja a festőt; „Életműve, ez az »óriás al­bum" ma is - és felgyorsult és tech­nizált világunkban még inkább ­megnyugtató, boldogító, felüdítő és gazdagító élményt kínál, ha újító kí­sérletek keresése helyett meditatív lélekkel belemerülünk az elénk va­rázsolt festői tájakba". Az eredetileg ötvösnek készülő Liaby Bécsben ta­nult festészetet, s így jutott el a táj­kép- majd később a vedutafesté­szethez. Jellemző rá, hogy id. Markó Károly stílusát követte. Büszkék le­hetünk tájaink szülöttére. Kell-e rajzolni (tudni) a szobrász­nak? - teszi fel a szokatlan kérdést a neves művészettörténész-tanár, Beke László írásának címében, majd folytatja: „Ez a cím nem költői kérdés, nem tudok rá egyértelműen válaszolni." Talán inkább kutató-kí­váncsiskodó szándékkal szegezte művésztársainak a kérdést, vajon ők hogy látják, miként gondolják. A III. Nemzetközi Szobrászrajz Bienná­lét kísérő A forma előélete című kon­ferencián elhangzott előadása ez a szerzőnek, amelyet tavaly március 12-én rendeztek a Budatétényi Ga­lériában. Beke László példákat hoz fel a szobrászok életműveiből annak bizonyítására, hogy a szobrász szá­mára nélkülözhetetlen a vonal, ezál­tal a rajz, a tervrajz. Izgalmas olvasmány Kováts Albert és Andrási Gábor beszélgetése, akik Szlávics László (1927-1991) művé­szetéről elmélkednek. Kováts meg­állapítja, mindannak ellenére, hogy Szlávics hivatásos művész volt, mégis „egyes műveivel a dilettantiz­mus határára sodródik". Andrási mi­közben cáfolni igyekszik ezt, inkább magyarázza és átéli az ötvös művé­szetét. Erósz felkapta fejét, és testébe süllyesztette ez a címe Novotny Zol­tán művészeti író írásának, mely Di­enes Attila szobrai elé íródott. A szerző többek között megállapítja, hogy Dienes szobrai már különleges ragyogásban tűnnek föl, mi több, már-már tökéletesek. A „samotszob­rásznak" titulált Pázmándi Antal al­kotásairól Ernyey Gyula mond véle­ményt rövid terjedelemben, de cél­ratörően. A tavaly megjelent Pro­hászka László Szoborsorsok című kötetét Boros Géza, a Kritika folyói­rat szerkesztpje ismerteti. A lap Fehérvári anziksz című rova­ta öt írást tesz közzé. A budapesti gá­láns műgyűjtő, Deák Dénes jóvoltá­ból 1988-ban Székesfehérvárott megnyílhatott a Városi Képtár-. A gyűjtő hirtelen halála után (1993) újabb képanyaggal gazdagodhatott a galéria, s így több mint ötszáz mű kiállítója lehet. Ennek apropóján ír a megújult Deák-gyűjteményről Lós ka Lajos. 1994. szeptemberében nyílt a székesfehérvári Szent István Ki­rály Múzeumban Julius Gyula kiállí­tása, melyet Kovács Péter művé­szettörténész mutat be. Kovács megállapítja, hogy a hasznavehetet­lennek tűnő tárgyakból is lehet ba­rátságos, sőt otthonosan ismerős dolgokat alkotni. Mindezt Julius tö­kéletesen tudja. Ugyancsak ebben az időpontban nyílt Székesfehérvá­rott Újházi Péter tárlata is a Csók Ist­ván képtárban, melyhez Kovács Pé­ter szól hozzá. „Újházi Péter soha nem volt úgynevezett divatos festő ­állítja Kovács -, (...) és mégis nyilván­való, hogy Újházinak meghatárzó helye van a kortárs magyar művé­szet spektrumában...". Ugyancsak ennek a kiállításnak a kapcsán mond véleményt Merbán Orsolya is, aki legfőképpen az Újházi-festmé­nyek fanyar, ironikus, groteszk vilá­gának jeleneteit méltatja. A székes­fehérvári Szent István Király Múze­umban tavaly szeptemberben meg­rendezett Lőrincz György-emlékkiál­lításról P. Szabó Ernő ír, kihangsú­lyozva Lőrincz repülős képeinek je­lentőségét. A Los Angeles-i repülőté­ren megjelenő Franz Kafka mögött ott láthatjuk a prágai Aranyművesek utcáját is. Perújításként van jelen a lapban Az eltűnt idő nyomában című rovat. Korniss Dezső képeiről Kovaiovszky Márta, Czumpflmre alkotásairól Pa­tak/ Gábor és Losonczy Tamás, A. Tóth Sándorról Mezei Ottó, Pérely Imre grafikáiról Ladányi József ír ér­tékfeltáró véleményt. Újabb adalé­kok az elhunyt művészek műveihez, melynek részletezésébe terjedelmi okokból nem bocsátkozhatunk. Fajcsák Györgyi sinológus a Buda­pest Galériában a dharamsaiai Namgyal kolostor két szerzetese (Terzing Norgyal és Terzing Pbende) által készített alkotásról ír. A két szerzetes színes kőporból elkészítet­te Avalókitésvara, az Alátekintő Úr, a tibeti buddhizmus egyik legfőbb alakjának dharmacsakramandalá­ját. Lényege a mandala, ami a budd­hizmus felfogása szerint „vizuálisan megjelenített tökéletes világmodell, melyben a létezés valamennyi ele­me megtalálható". Az ugyancsak tavaly megrende­zett, immár legendásnak számító amerikai japán művész, On Kawara tárlatáról Petrányi Zsolt ír ismerte­tést. Olvasható továbbá egy beszél­getés a tavaly gyors egymásutánjá­ban két kiállításon is bemutatkozó Bullás Józseffel. A kérdéseket Lóska Lajos szegezi a művésznek. A genfi újságíró, MarczeH Péter Léopold Zborowski mecenatúrájáról ír. Ugyanis a lausanne L'Hermitage alapítvány múlt év október 30-áig ér­dekes anyaggal kedveskedett a nagyközönségnek. Bemutatott több mint hetven Soutine-, Utrillo-, Vala­don-, Fournier-, Kisling-, Ebiche- és Antcher-képet, valamint egy Deraint is. Mint Marczell Péter írja, „ezt a sok, egymástól eltérő stílusú művet formailag legfeljebb csak "párizsia­san'" figuratív jellegük hozta közös nevezőre". Vécsi Nagy Zoltán Baász Imre (1941-1991) alkotásai fölött medi­tál. Sajnálatát fejezi ki, hogy a nagy­közönség talán még nem érti Baász művészetét. A témához hozzászól Boros Judit is, aki megállapítja, hogy „a Finnországban és Svédország­ban töltött 1988-as év tulajdonkép­pen nem sokat változtatott (Baász Imre - T. A.) művészetén. Land art műveket és természeti közegben rendezett happeningeket szervezet ott is (...)". Baász 1990-ben szervez­te meg az első performansz-feszti­vált, 1991-ben pedig nemzetközi avantgárd kiállítást rendezett Szep­siszentgyörgyön. Ő még tervezte, hogy 1994-ben újabb fesztiválon ta­lálkozhatnak az érdeklődők. Az An­nArt 5. fesztivál meg is valósult, de már nélküle. Erről ír Dárdai Zsuzsa Túl sokáig volt itt egyirányú forgalom címmel. A kiállítási körkép ezúttal öt tárlatról tudósít. A folyóirat záró dokumentuma a Munkácsy-díjas Medveózky Jenő levelét teszi köz­zé, melyet a művész hatvanéves korában az Oxfordban tanuló ne­velt fiához, Gömöri Györgyhöz írt. Az érdekesség mindebben, hogy a levél kordokumentum, hiszen benne summázza művészi pályá­ját Medveczky. TURCZI ÁRPÁD LEHÁR EMLÉKÉRE Dalverseny A Lehár-hagyományok ápolóinak és a nép­szerű operettdalla­mok kedvelőinek bizo­nyára nem kis örömé­re az idén már tizedik alkalommal rendezik meg Komáromban a Nemzetközi Lehár­fesztivált. Ezt meg­előzően azonban úgy­szintén Lehár szülővá­rosában lesz a 4. Nemzetközi Lehár Fe­renc Énekverseny, melynek április 6-8-ig első alkalommal ad otthont a Tiszti Pavilon patinás nagyterme. Ezúttal az amatőr és a hivatásos énekesek egy kategóriában mé­rik össze tudásukat. Az énekversenyen minden 18 és 35 év közötti egyén részt ve­het, állampolgárság­tól, zenei képesítéstől függetlenül. A verseny három fordulójában kötelező és szabadon választott, áriák, ope­rettbetétek és musical részletek csendülnek majd fel. Helyezések szerint 20 és 10 ezer koronát kapnak a leg­jobbak. A kötelező ver­senyszámok kottaa­nyagát a szervező Ko­máromi Városi Művelődési Központ biztosítja, de a zongo­rakíséretet a korrepe­titorok látják el. Április 9-én az ének­versenyt követő na­pon a VMK nagyter­mében, a gálaesten a díjazott versenyzőkön kívül neves művészek is fellépnek. A gá­laműsoron a pozsonyi Új Színpad (Nová scé­na) szimfonikus zene­kara játszik, G éri Ru­dolf vezényletével, aki egyben a verseny zsű­rijének az elnöke. Március 15-éig az idei Lehár-énekver­senyre még lehet je­lentkezni. A verseny­feltételekről az ér­deklődők bővebb in­formációt a 0819/601 26, 619 17 és a 623 20-as ko­máromi telefonszámo­kon kaphatnak. (kosár) HÍRVIRÁGOK A háborús műkincslopás értel­mezese. A moszkvai kulturális minisztérium egyik illetékese egy New-York-i szimpóziumon felfedte: 1945 óta Oroszországban található 132 festmény a magyar Herzog és Hatvany csa­lád magángyűjteményéből. A rendkívül értékes műalkotásokat - köztük El Greco-, Goya-, Degas-, Renoir-, Manet- és Tintoretto-festményeket - a második világháború végén a visszavonuló náci csapatoktól zsákmányolták és hurcolták ma­gukkal Moszkvába a szovjet egységek. A fest­ményeket még az idén kiállítják a moszkvai Puskin Múzeumban. A tanácskozáson elhang­zottak megerősítették, hogy a szovjet csapatok háborús veszteségeikre hivatkozva mintegy két és fél millió darab műkincset hurcoltak a Szov­jetunióba. Egykori szovjet iratok tanúsága sze­rint létezett egy titkos terv, amelynek értelmé­ben a szovjetek egyfajta szupermúzeumot akartak létrehozni az elhurcolt műkincsekből. A szimpóziumon kinyilvánított együttműködési szándék és a beismerések ellenére az orosz il­letékesek jelezték, hogy bizonyos szempontok és értelmezések szerint a német műkincsek le­foglalása - egyebek között a lopottaké - nem tekinthető teljesen jogszerűtlennek. Mao nem volt popsztár. Ha ugyan is az lett volna, akkor nem az lenne a helyzet, hogy a kínai általános iskolások ma többet tud­nak Andy Lau hongkongi popsztárról, mint a Kí­nai Népköztársaság megalapítójáról, aki 1976­ban bekövetkezett haláláig volt annak első em­bere. A Pekingben megjelenő China Labor Da­ily által végzett felmérés eredménye szerint 123 megkérdezett általános iskolás közül csak 82-en hallottak egyáltalán Mao Ce-tungról. Ugyanakkora kisiskolások részletes ismeretek­kel rendelkeztek Andy Lauról, tudták, hogy mi­kor van a születésnapja, és felsorolták azokat a filmeket, amelyekben a popsztár szerepelt. Még ennél is meglepőbb azonban, hogy a meg­kérdezettek közül csupán egyetlen egy tudta emlékezetből felmondani a kínai himnuszt. Mikor kell „ékeskedni" a babé­rokkal? A Reich már minden eresztékében recsegett-ropogott, a Visztulán átkelt szovjet seregek feltartóztathatatlanul törtek előre Ber­lin felé, amikor Joseph Goebbels még úgy vélte, hogy csatát nyerhet - a mozivásznon. Miköz­ben Európában milliók éheztek és pusztultak el, addig a propagandaminiszter rendeletére fantasztikus összeget, kilencmillió birodalmi márkátfordítottak a „Kolberg" című grandiózus történelmi filmre, amelyet „a túlélés és a győze­lem apoteózisának szántak. Csaknem 190 000 katonát vontak el a frontról, hogy a kamerák elé állhassanak. Hatezer paripa vágtája hirdet­te a félreérthetetlen üzenetet: a hamuból és romokból főnixmadárként támad fel egy új nép, egy új birodalom...Ezt a mondatot adta a forga­tókönyv írója Gneisenau tábornagy szájába, aki eredményesen védelmezte Kolberg erődjét 1807-ben a franciákkal szemben. Hogy mi volt a célja Goebbelsnek ezzel a filmmel? Világosan megmondta ő maga: „Egy magára valamit is adó népnek a babér nem arra szolgál, hogy pi­henjen rajta... A nők művelődése - életmentő. Demográfusok becslése szerint az írástudatlan nők száma 600 millió, ami az írástudatlan férfi­ak számának kétszerese. Az iskolázatlan nők óriási hátrányban vannak, ők végzik a legrosz­szabban fizetett munkát, kevesebbet törődnek gyermekeikkel. A 33 országban végzett felmé­rések tanúsítják, hogy a nők művelődésének arányában csökken a gyermekhalandóság, mert az anyák nagyobb mértékben veszik igénybe az egészségügyi gondoskodást. A névadás Svájcban sem megy Simán. Teli Vilmos hazájában a vonatkozó törvény legutóbb történt enyhítése megkönnyí­tette a választást a szülők számára, amennyi­ben nem kötelesek kizárólag olyan keresztne­vet adni újszülött gyermeküknek, amely egyér­telműen jelöli a nemét. Igáz viszQnt, hogy a jövőben sem adhatnak neki olyan nevet, amely az ellenkező nemre utalna. Az állami anya­könyvvezető a jövőben csak az olyan kereszt­név bejegyzését tagadhatja meg, amely „nyil­vánvalóan hátrányos megkülönböztetést jelent a gyermek érdekeivel szemben". Erre való hi­vatkozással tagadta meg például nemrég a leg­felsőbb bírói testület, a Svájci Szövetségi Bíró­ság, hogy elfogadja egy Német-Svájcban szüle­tett kislány keresztnevéül a Skyvaldkert (felhőkben járót). Az írek a iegvidámabbak. Bármi lyen meglepő, az Európai Unió nemzetei között az írek áldoznak legtöbbet jókedvük és szelle­mük megőrzésére. A skála másik végén Luxem­burg kullog: lakói a statisztikák szerint alig köl­tenek művelődésre és szórakozásra. A statiszti­kákból kiderül, hogy az írek.a fogyasztási kiadá­sok 12,1 százalékát áldozzák szórakozásra, ki­kapcsolódásra, művelődésre és kultúrára. Ugyanez a luxemburgiaknál csupán 4,1 száza­lék.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom