Új Szó, 1995. február (48. évfolyam, 26-49. szám)

1995-02-23 / 45. szám, csütörtök

1995. február 452. KÜLFÖLD ÚJ SZ

Ó [3l Színidirektor a pénztárban Átverekedtem magam a pozsonyi Astorka kávéház kocsmai léptékű füstjén és zaján, egészen a bejárattól balra található Astorka Színház pénztáráig. Mint jól informált bennfentes felkészültem a felemelt árú belépőjegy megvásárlására: két százast emeltem ki pénztárcámból. Minő boldogság! Legalább egy százas a jegy. Tévedtem. A pénztáros kisegített. Na, nem még egy százassal, hanem látván a pénztárcámban maradt ötszázast, figyelmeztetett: vegyem csak elő azt. Két színházjegy azon az estén pontosan négyszáz koronába került. Csendben bólintottam és fizettem. Tehettem volna mást, amikor megszokva a kávéház és a színházi pénztár egyazon térben gomolygó füstös félhomályát, észrevet• tem a pénztári fülke sötétjében ücsörgő színidirektort? Mélyen egymás szemébe néztünk. Ő mosolygott, én már nem emlékszem, szúrósan vagy kedvesen néztem-e vissza rá. Néhány másodpercig volt időm az arcát fürkészni. Mit láttam rajta? Nehéz megmondani. A direktor úr már tudta, amit én még nem: kevés jegyet adtak el azon a napon. Igaz, hogy szerda volt, és nem péntek, nem szombat vagy vasárnap. A dolgozó ember szerdán pihen, szeretkezik, tévézik, kocsmába megy, kávéházba jár, s csak végső esetben megy színházba. Apropó, jó lenne tudni, hányan voltak már olyanok, akik az Astorka kávéházban kávézás közben azt vették észre, hogy nem a thonet-székeken, hanem a színház zsöllyéiben ülnek. Két feketekávé és két konyak között, mondjuk megnéztek egy felvonást az alattuk látható előadásból. Soha jobb és tisztességesebb árukapcsolást el nem tudnék képzelni, mint amikor az aznapra megvett belépőjegyet felmutató kuncsaftnak a kávéházi pincér beszerzési, nagykereskedelmi áron hozza ki a konyakot. Akkor aligha játszaná félház előtt az Astorka tisztes társulata a közegbe stílusosan illeszkedő Kabarét, Juraj Nvota rendezésében. Valami már ott fenn megkezdődött. A Kabaré lányai forgolódtak a kávéház vendégei között, ha nem, akkor utólag álmomban, a kortársukként - a lányoké - ismert Sigmund Freud pszichoanalitikus rendezői utasításai szerint rendezte át tudatalattim az aznap esti valóságot. A lényegen mit sem változtat, men a látott előadás elkísért, és itt kísért. A lányokkal, a feminin konferansziévái, az elhervadt vénlányt ordenáré módon és pacsuliszagúan játszó színésznővel, a balgatag zsidó szeretőjével, a szelíden félrevezetett kisgyermek örök metaforájából virágos dalokat énekelve elénk lépő hétköznapi fasizmussal. Ijesztő huszadik századi életképekben. Ezek után már elképzelni sem tudom, el lehet-e ilyen lelki árnyaltsággal játszani a Kabarét, mondjuk nagyszínpadon, háromszor ennyi kabarégörllel, csillogással, tűzijátékkal, amikor ez a musical Juraj Nvota rendezői és az én nézői fogékonyságom alapján így, kicsiben eljátszva igazán a Kabaré a huszadik századi lélek kabaréja. Egy héttel később mesélem szépreményű rendezőtanonc barátomnak, hogy alapjában véve tetszett a szelíd rendezői késszúrás mindennapjainkban egyhangúsággal dobogó szívembe. Azt már nem mondhattam el, hogy másfél évtizede szeretem Juraj Nvota rendezéseinek árnyaltságát, kidolgozottságát. Szinte lerohan a fiú, kétségbe vonva ízlésemet, esztétikai értékíteleteimet. Pontosan fogalmaz, csak azt nem értem, miért háborodik fel. Egy szót nem ejtettem a főszerepet játszó színésznőről, akit két nappal előbb a Radošinái Naiv Színházban láttam, pontosan ugyanilyennek. Kár, hogy Nvota úr egyszerre rendező és férj is, de a legnagyobb baj, ha a kettőt összemossa. A színpadon immár sorozatban. Otthon - attól tartok - soha, mert a szép polgári otthonokban a férjeket a feleségek rendezik. Hallgattam az amerikait játszó tévésztárról, komikusról, haknikirályról és újsütetű pornósztárról. Nem tőlük volt jó ez a Kabaré, hanem Juraj Nvotától és tőlem, aki a nézőtéri félház egy százalékát ha kitettem - testi túlsúlyommal együtt. Meg a pénztárban ülő, a nézőket váró és a pénzt számoló színidirektortól. Most már csak az a kérdés, hogy mi a jobb? Száz koronáért adni a belépőjegyeket, és telt ház előtt játszani, esetleg a kávéház előadás előtti, szünetbeli és előadás utáni bevételét szaporítani a nézőnek így megspórolt másik százasból? Vagy továbbra is kockáztatni a Kabaré nézői sikersorozatát a biztosnak látszó bevétel délibábját kergetve? Az előadás végén kénytelen voltam megvárni, amíg lassan átvánszorog a tömeg a kávéházon. Egy lépcsőfordulóban álldogálva kénytelen-kelletlen kihallgattam egy színész méltatlankodását: ma este semmi sem sikerült, nem volt hangulat, nem működött az áramkör... Hát ez az. Amikor én megyek színházba, ritkán van hangulat, ritkán működik az áramkör színpad és nézőtér között. Még jó, hogy zenekar van, világítanak a rivaldafények, s a rendező pár hónappal ezelőtt megrendezte a Kabarét. Leteszem a nagyesküt, ha akkor látom a másik szereposztásban, valakik ugyanezt mondták volna erről, amit láttam. Soha ki nem deríthetem az igazságot. Persze van egy tanúm, aki színházi rendező létére előadás közben a rendezésre figyelt, és tudta, mit ront el a színész, mit a fegyelmezetlen műszak, mitől működik vagy nem működik egy-egy jelenet. Hogy együtt sajnálkoztunk előadás előtt, amikor a félházat láttuk? Igazolt bennünket az előadás. Egy szinttel alacsonyabb hőfokon működött az egész, mintha telt ház lett volna. Bár, ki tudja? DUSZA ISTVÁN A tudatköd felszáll Meghökkentő kerekasztalbeszélgetésre figyelhetett fel a tv-műsorfüzetet böngésző néző a cseh televízió kettes csatornájának vasárnap délelőtti adásában. Szerencsére könnyen megakadhatott a szeme a lapok immár követhetetlenül sorjázó műsorfelsorolásai között az ugyancsak furcsa, kérdőjeles vitatémán: Zeman őrnágy egykori sorozata visszatér-e a képernyőre? Igaz, ennek alighanem csak a harmincas évein jóval túljutott generáció számára lehetett mondanivalója. De azok csodálkozó érdeklődését minden bizonnyal felkeltette, függetlenül attól, hogy a megboldogult Csehszlovák Köztársaság melyik utódállamában nyomogatják a készülék kapcsológombját. Szükség van-e a fenti okvetetlenkedése? Ha igen, akkor már abból kifolyólag is, hogy a csehországi tv-adások szinte csak a kábeltelevíziós rendszerbe kapcsolt házakban és lakótömbökben foghatók. S így a lehetséges szlovákiai nézők köre eleve leszűkül. Ennélfogva hátsó gondolatok nélkül is kételyek támadhatnak, hogy nem túlzás-e olyasmire kitérni, amiből lapunk olvasóinak zöme nézőként kirekesztődik. Ráadásul a különböző indíttatású, leplezett bezárkózási és önvédelmi reflexek is működésbe léphetnek, imigyen: mi közünk nekünk ehhez? A szóban forgó cseh televíziós vitaklub eléggé meggyőzően bizonyította, hogy a kelet-európai közelmúlt szálai a mába nyúlnak, és egymással szorosan összefonódnak. Bevallva vagy megkerülve, közös gond a szembenézés a tegnappal, annak megemésztése, ami kellemetlen „gyomorgörcsökkel" járhat. Mert erről szólt a cseh publicisztikai műsor, amelyben neves színészek, filmrendezők és kritikusok vitatkoztak, a megnyugtató „recept" minden esélye nélkül. Történt ugyanis, hogy az egyik csehországi moziban bemutatták a hetvenes évek több mint harminc részes televíziós játékfilmsorozatát, annak a forgatókönyv-írói képzeletben fogant

1 Zeman őrnagynak a kiagyalt eseteit, aki rendőrségi nyomozóként őrködött a pártállami rend és biztonság felett. Többször érdekesen bonyolított bűnügyek keveredtek ezekben az ágas-bogas történetekben a napi politikát kiszolgáló bárgyú koholmányokkal. Dé a sorozat gazdái és résztvevői mindazonáltal sütkérezhettek a letagadhatatlan népszerűségben. S csodák csodája, a mozivetítés iránt most is akár sikernek mondható érdeklődés mutatkozott. S azóta a nézőktől a televíziós felújítást igénylő levelek érkeznek, ugyanakkor az ilyesfajta lépések fontolgatása elleni tiltakozások is. Innen adódott az immár közéleti kihatású ügy szakértők bevonását kívánó körüljárása. Bejátszások tarkították a stúdióbeszélgetést, megszólaltatva az utca emberét, de neves politikai személyiségeket is, így többek között történetesen az újraéledő őrnagy névrokonát, a cseh szociáldemokrácia el nőkét, Miloš Zemant. A kérdéskör természetesen kitágult, az elmúlt évtizedek hasonló jellegű egész televíziós „műfajgazdagságának" sommás megítélésére. A riporterek ezt próbálták kicsalni a megállított járókelőkből. A vélemények végül is azokon a pólusokon rakódtak le, amit két felolvasott levél jelzett. Az egyik szerint az ilyesféle sorozatok kötelező és visszatetszőén nevetséges ideológiai máza egyszerűen lepergett a nézőről, aki emögött igyekezett megtalálni a kikapcsolódást, sőt olykor a beleélési lehetőséget nyújtó, élményt adó leleményeket. A másik levélíró hölgy viszont a teljes elítélés álláspontjára helyezkedett, nem látva mást e sorozatok egykori elkészítésében, mint figyelemelterelést az erőszakrendszer praktikáiról. Igazán sokrétűen próbálták szembesíteni a beszélgetés résztvevői a fenti megítélésekből fakadó lehetséges érveket és ellenérveket, jobban mondva azok megfontolt megvilágítását és értelmezését. Középpontba állították azonban a jogi vonatkozásokat. Jogcsorbításnak tűnhet ugyanis a nézők igényének semmibevétele. Az utcán megkérdezett egyik fiatalember kifejezetten úgy vélekedett, hogy a demokráciával összeférhetetlen bárminemű korlátozás. Ugyanakkor bent a stúdióban a vitázok közül többen hivatkoztak annak a törvénynek az érvényére, mely tiltja és bünteti az antidemokratikus ideológiák terjesztését. így a néző saját maga fizetheti meg „újdon kedvtelését". Ugyanis a bírságot kiegyenlítő állami televízió veszteségét a néző adóalapjából igyekszik majd pótolni. De itt van a piacgazdaság, vagyis a magántelevízió, amely a nyereség reményében valószínűleg vállalja a borsos bírságot is, s nyilván nem lesz tekintettel az olyasfajta együgyű politikai „éberségre", ami kissé emlékeztet a volt rendszer szemellenzőseinek gondolkodására. A stúdióban ülők gúnyos mosollyal utaltak arra, hogy bizonyos körökben olyasmit is hallottak: mennyire károsak lehetnek például az Asszony a pult mögött című sorozatnak azok a gyakori jelenetei, amikor tíz koronával fizettek a szinte az egész család vacsorájához elegendő felvágottért. A televíziós üzletembereket nyilván az sem zavarja majd, hogy neves színészek kerülnek lehetetlen helyzetbe egykori alakításaikkal, amelyekből akadt jó pár ízelítő a sűrű bejátszásokban. Bűvös körben mozgott az érvek ütköztetése, amikor a szakértők igyekeztek magyarázatot keresni a feltámadt nosztalgiára, az egykori filmekhez mint életük egy darabjához ragaszkodó nézők magatartására és annak kezelésére. Nem bizonyult meggyőzőnek a műfajon belüli különbségtétel szándéka sem, az olyan sorozatok kiszűrése, mint például a Kórház a város szélén, amelyekben annak idején sikerült finom tapintattal háttérbe szorítani a közvetlen politikát. Hol van ez a határ? S van-e egyáltalán ilyen megvonható határ? Kár, hogy nem keltett kellő figyelmet az egyik művésznőnek az a szerényen halk szavú észrevétele, hogy nem a filmeknél megragadva kellene keresni a problémát, hanem a korszellem akkori hatásában. Vajon megvan-e az őszinteség és bátorság annak vállalásához, ahogy a társadalmat, de az egyes embert is, kit ilyen, kit olyan mértékben érintett az idő tájt az alkalmazkodás és a tudathasadás. S ezt csak felejtésselnem lehet feloldani. A hirtelen mámorral járó tudatköd ugyanis felszáll. S aztán a másnapos emberfia mindenre, ami vele és körülötte történt, élénkebben akar emlékezni. KISS JÓZSEF HÍRVIRÁGOK Buffalo Bill barátja hazatér HOSSZÚ Farkas, az indiánok sziú néptörzsének egykori főnöke több mint száz évvel halála után hazatér a dél-dakotai nagy vadászmezőkre. Az indián harcos a transzkontinentális vasút építése idején csatlakozott a bölénycsordák megtizedelésében részt vevő, Buffalo Bill néven ismert William Cody cirkuszához, mely híres vadnyugati show-jával járta a világot. Hosszú Farkas Cody bizalmas barátjaként évekig élt a társulattal, 1892-ben átkelt az óceánon is, de a londoni tél tüdőgyulladással fogadta. A nagybeteg indián nem akart visszautazni ősei földjére: félt, hogy útközben meghal, s a tengerbe dobják. Cody örökre szóló sírhelyet vásárolt rézbőrű barátjának. Buffalo Bill egy kései angol rajongója, Elizabeth Knight egy korabeli krónikában még arra a megindító leírásra is rábukkant, hogy mint elevenedik meg esténként a síremlékbe vésett kőfarkas. A hölgy az arizonai sziú rezervátum újságjának segítségével előkerítette Hosszú Farkas két ükunokáját, akik el is utaztak Londonba, hogy hazavigyék az indián törzsfőt. D a gi mozi. Lehet, hogy rövidesen felvirrad a túlsúlyos mozirajongók napja, legalábbis a Kalifornia állambeli Santa Cruzban. A Csendes-óceán partján fekvő város két új mozijában ugyanis „megaülések" is lesznek „megasúlyos" nézők számára. A kilófeleslegekkel rendelkező nézőknek pártját fogta egy szervezet, mely célul tűzte ki magának az Egyesült Államokban tapasztalható „kövérségfóbia" elleni harcot. Ebbeli elszántságában pert is kilátásba helyezett, Santa Cruzban ugyanis érvényben van egy rendelkezés, amely tilt minden hátrányos megkülönböztetést magasság, testsúly és „egyéb fizikai külső" alapján. Egyelőre gondot okoz, hogy kivitelezőt találjanak a különleges méretű moziülések elkészítésére. Pu J i császár szerzői jogai. Az angol nyelvű kí nai China Daily közlése szerint a pekingi középfokú bíróság nemrég úgy döntött, hogy kizárólag az utolsó kínai császár, Pu Ji örököseit illetik meg az egykori uralkodó „Császárból állampolgár" című önéletrajzi művének szerzői jogdíjai. Ezzel a szerzői jogok teljesen az 1967-ben elhunyt exuralkodó utolsó feleségére, Liu Su Hszienre szálltak. A pekingi ápolónő 1962-ben lett Pu Ji élettársa, röviddel azután, hogy a rangvesztett császár kiszabadult börtönéből. Pu Ji még csak ötéves volt, amikor trónját megdöntötte a polgári forradalom. Tarka életútján évekig a Tiltott Város (császári palotaegyüttes) fényűzően élő foglya volt, majd aranyifjúként tobzódó menekült lett Tiencsin japán koncessziós területén, még később a japán megszállás alatt Mandzsúria névleges uralkodója. A második világháború után háborús bűnösként került börtönbe. Szabadulása után még nyolc évig élt a jmaói Kínában. Földre szállt angyalok. Az emberek túlnyomó többsége megelégszik egyetlen őrangyallal, amolyan ingyen testőrrel. A baseli Ivan Kirillnek 5000 van. Otthona úgy fest, mint egy túlnépesedett mennyország. Európa legnagyobb angyalgyűjteményében megtalálható minden, a pár garasos giccstől a 2000 svájci frankért vásárolt reneszánsz alkotásig. Amikor a népszerű festőművész házibulit rendez, a legelőkelőbb vendégnek is szárnyakkal kell felszerelkeznie. Az egyetlen, aki e kellék nélkül is megjelenhet nála, s akit Ivan Kirill a legangyalibb teremtésnek tart, az a takarítónő: hetente kétszer törölgeti le tollseprűjével mind a 10 000 szárnyat. A szabadító álfax. Vége az álkulcsok és a kenyérbe sütött reszelők korszakának: Nagy-Britannia egyik börtönéből telefax segítségével sétált ki egy ítéletre váró tolvaj. Norwich büntetés-végrehajtó intézetében esett meg a kínos malőr, amelyben a fejlett technika és némi - igaz, szinte szemtelenül vakmerő - lelemény játszotta a főszerepet. A vizsgálati fogságát töltő David Graves egyik barátja az ügyben eljáró bíróság nevében egyszerű faxüzenetet küldött a börtönhatóságnak, amelyben „elrendelte" a fogoly szabadlábra helyezését. Innen a dolog azután szabályosan haladt a maga megszabott útján: kiállították Graves számára a szabadulólevelet, és az őrszemélyzet még a legközelebbi vasútállomásra is elfuvarozta őt. Izraelbe kéne menni. A nigériai ibo törzs egyik tagja pert indított azért, hogy elismerjék zsidónak. Az izraeli törvények szerint minden zsidónak joga van bevándorolni Izraelbe. Nigériában kétmillió ibo tartja magát az óizraeli Efraim törzs utódjának, és ma is részben az ősi hagyományoknak megfelelően él. A törzs mintegy 2500 éve hagyta el szülőföldjét, és azóta elveszettnek számít.