Új Szó, 1995. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1995-01-12 / 9. szám, csütörtök

1995. január 14. HÍREK - VELEMENYEK ÚJ SZ

Ó 87 \ TŰNŐDÉS A FIATAL KOMÉDIÁSOK HELYZETE FÖLÖTT Szín és ész Ha lenne olyan néző, aki öt-hat évenként vetődik el a két szlovákiai magyar színház nézőterére, bizonyára meglepve venné tudomásul azokat a változásokat, amelyeket'a társulatok személyi összetételében látna. Történik ugyanis, hogy akárcsak a hatvanas évek közepén és végén, fiatal színészek végeznek a pozsonyi színművészeti főiskolán, s látszatra természetes módon a Komáromi Jókai Színházhoz és a Kassai Thália Színházhoz szerződnek. Egyre többen vannak olyanok, akik mintegy felvételire várva segédszínészként ismerkednek a mesterséggel. Mindez azonban csak látszatra ilyen természetes. Látszatra, mert színpadi jelenéseik mögött nemcsak a pályakezdésből adódó kétségek, bizonytalanságok húzódnak meg, hanem az egzisztenciális talajvesztés, a nyelvváltás, a pályaelhagyás lehetősége is felismerhető. Az első hullámban Skronka Tibor (elhagyta a pályát), Mikola Róbert (utolsó szerződése Miskolcon volt) és Kovács IIdikó (Jókai Színház) kapott színészdiplomát. Őket követte Varga Szilvia és Rancsó Dezső (mindketten Veszprémben játszanak), majd Bocsárszky Attila (Thália Színház), Mokos Attila (Jókai Színház), Dósa Zsuzsa (Győr és Kassai Thália Színház), Tóbiás Szidi (Astorka Színház, Pozsony), Boldoghy Olivér (Jókai Színház), Benkő Géza (Nagyszombati Színház). Ebben az évadban még főiskolásként játszik jelentős szerepeket két színházunkban Petrik Szilárd, Stubendek Katalin, Bandor Éva és Tóth Tibor. Rajtuk kívül néhányan tanulnak még a pozsonyi színművészeti főiskolán, mivel azonban előttük még számos tehetségpróbáló rostavizsga van, igazából a közeljövő dönti el sorsukat. Számba véve a névsort a beavatottaknak feltűnhet, hogy többségük hosszabb-rövidebb színházi gyakorlat után kezdte el főiskolai tanulmányait. Ha ismereteim nem csalnak, csupán Stubendek Katalin és Boldoghy Olivér vette színházi tapasztalatok nélkül is sikerrel a felvételi vizsgákat. Mindez persze nem minősít, csupán jelzi, hogy mindkét színházunknak elemi létérdeke a színészutánpótlás rendszeres képzése. Bár ennek legkézenfekvőbb módja a színművészeti főiskola, nem szabad lett volna egyetlen évadban sem színészstúdió nélkül működnie színházainknak. A tények szerint mind a kassai kísérletek, mind a legutóbbi komáromi próbálkozás megfeneklettek, de legalábbis a nagyívű elképzelések minimálisra redukálódtak. Ehhez a színésznevelő tevékenységhez elsősorban pénz kell, amivel honorálható akár a legnevesebb magyar, szlovák esetleg cseh szakemberek munkája is. Csak másodsorban szervezési munka, pedagógiai irányítás és működő színház. Igaz, ez utóbbi saját anyagi befektetései megtérülnek, ha statisztákként, kisebb epizódszerepekben játszatni is tudja a stúdiósokat. Ha a főiskolára sikeresen felvételizik egy stúdiós vagy egy kitartóan fiatalnak mutatkozó segédszínész, a belé energiát, pénzt és nem utolsósorban szakmai hitet invesztáló magyar színház egyáltalán nem lehet biztos a dolgában. Legfeljebb abban, hogy a diplomás színészének megközelítőleg sem tud annyi bért ígérni, mint a szovák színházak vagy a magyarországi társulatók. A fiatal színész választását döntően befolyásolja, mennyiben voltak nyelvi nehézségei (félreértés ne essék, csak a magyar akcentusra gondolok) a főiskolán, s megfelelő szerződés esetén gondolkodás nélkül szlovák színházakhoz szerződik. Az előbbiekben közreadott listából az is kiderül, hogy az eddig végzettek közül, Tóbiás Szidit és Benkő Gézát kivéve, valamennyien a szlovákiai magyar színházaknál kezdték el pályafutásukat. Tóbiás Szidi ünnepelt színésznője a pozsonyi Astorka Színháznak. Mivel aligha a főiskolán szerezte tehetségét, igencsak elgondolkodtató, hogy a Tháliában, ahol a főiskola előtt különböző státusokban dolgozott, statisztaként is ritkán léphetett színpadra. Persze neki kevesebb volt a szlovák irodalmi nyelvvel szembeni hátránya, mivel a királyhelmeci gimnázium szlovák tagozatán érettségizett. Ez a tény azonban .csak onnantól érdekes, amikor a Thália Színházból elindult a felvételire. Végül is: minden előjellel ellentétben magyar színháznál próbálkozott a színpad közelébe jutni... Benkő Géza is döntött, két vizsgaelőadását Komáromban játszotta végig, s kurtán-furcsán távozott. Többet ígértek neki? ígérhettek, akárcsak azoknak, akik Veszprémbe, Győrbe vagy Miskolcra szerződtek. Elvitathatatlan joguk volt hozzá, elvégre megalázóan alacsonyak a kezdő színészek fizetései. Nem lehet még a pedagógusokéhoz vagy a kezdő orvosokéhoz sem hasonlítani. Mihez kezdjen ilyen kiszolgáltatottságban egy fiatal, aki ráadásul szakmai közönség előtt is bizonyított? Elszerződik, ha hívják, ha nem tudott bevágódni régi és új igazgatóknál, esetleg egy házasságba menekül a szereposztó dívány mellől, vagy ha nem tud szót érteni a színházvezetéssel, akár a pályát is elhagyja. Ahány fiatal színész, annyi sors, családi indíttatás, egyéni elhivatottságérzet, megszállottság vagy tehetségtudat és önbizalom, mellyel ki lehet próbálni az adottságait, a tehetségét, a tudását más színházaknál is. Visszaút csak a legritkább esetben van. Az igazgatói ígéretek, meg a „visszajövök", és a „még számíthattok rám" a kézfogások fölött lebegnek el a semmibe. így aztán a színházi csodák színészek általi megalkotásában hívő néző igyekezzen a mostani bemutatókra, amikor a bámulatos pályakezdéseket láthatja. Mert ha annak idején nem nézte meg a Fehér házasságot, ha nem látta Beckett Godot-ra várva című abszurdját, ha nem látta a Figaró házasságát és a Csibét, akkor elveszítette a reményt és a színházaink aktuális történetének fonalát. Ha igyekszik, még megnézheti Dósa Zsuzsát, Bocsárszky Attilát és Petrik Szilárdot Kassán A makrancos hölgyben, Stubendek Katalint, Bandor Évát és Tóth Tibort a Liliomban, Komáromban. Siessen, aki tud, mert újra veszélyben vannak ezek a gyönyörű tehetségek. Veszélyben, amit a régi bezártság már nem változtathat fóbikussá, elvégre igazgatói tévelygések, rendezői önkények, egzisztenciális ellehetetlenülés elől ma már el lehet menekülni. Nekik elegendő tudásuk van ahhoz, hogy legyen hová. S így annál nagyobb a veszélye annak, hogy az érdem- és szellemdús öregek és öregedő középkorúak után ismét áthághatatlan szakadék nyíljon színésznemzedékek között. Kenyérrevalót kell adni a magyar színésznek Szlovákiában. Nem úgy, mintáz ígérgetések reményt veszejtő négy-öt évada alatt. Amikor is méltatlan kezeken átfolyva, méltatlan ügyekre pazarolva milliók tűntek el kulturális közérdekűnek csúfolt magánvállalkozások feneketlen zsákjában. DUSZA ISTVÁN „A BIBLIOTHECA HUNGARICA PÁLYÁZATA „Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék" A szlovákiai magyarság önerőből szerveződő központi tudományos könyvtára, a somorjai székhellyel működő Bibliotheca Hungarica értesíti - a legmélyebb köszönet, a legőszintébb hála hangján - mindazokat, akik az „Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék" című, a szlovákiai magyarság 1945-1947 közötti sorspróbáitatásainak föltárására irányuló pályázatunkon részt vettek, hogy a pályamunkák szakmai bírálóbizottság általi értékelése a következő eredményeket hozta: I. Próza (visszaemlékezések, dokumentumok) kategóriában 1. helyezett: Mészáros Sándor dr. (Oroszka): Egy gyermek vallomásai című emlékirata; 2. helyezett: Viczén István (T ornalja): Az igazságtalan vád és száműzetés című, a csehországi deportálásról szóló visszaemlékezése; 3. helyezett: Gonda Klára (Komárom): Két komáromi család Magyarországra telepítése című dolgozata. II. A költészet (az 1945-1947 közötti kéziratos és folkiorizálódott szövegek) kategóriájában a bírálóbizottság szakvéleménye alapján díjban részesült: 1. helyezett: T. P., korabeli álnevén: F. 0. (Czímer Péter álnéven járul hozzá - megdöbbentő az idegsejtekbe ivódott félelemnek ez a csaknem fél évszázaddal korábbi eseményekből táplálkozó, de mindmáig ható jelenléte! - 1947es verseinek közzétételéhez); 2. helyezett: Hasznos Gyula (Garamszentgyörgy) - Duba Lajos garamszentgyörgyi parasztköltő kéziratos hagyatékának a beküldésével; 3. helyezett: Szobiné Kerekes Eszter (Búcs) - a Zselízről kitelepített Csenky Lajos parasztköltő verseinek hozzánk juttatásával. A díjazottaknak a pályadíjmunkákért járó jutalmat postán küldjük el. Megjegyezzük; a díjazásban nem részesült pályamunkák beküldőinek is őszinte köszönetünket fejezzük ki - dolgozataikkal, adalékaikkal, a beküldött dokumentumokkal gazdagították a szlovákiai magyarság évtizedeken át (el)feledésre ítélt(etett) tragikus éveinek alaposabb, hűbb megismerését. ' • •• Tekintettel arra, hogy „a hallgatás évei"-nek mindmáig rejtve hordozott, lappangásra ítélt emlékeit szeretnénk (ha adatközlőink úgy kívánják: akár név nélkül is, álnéven) könyv formájában is megjelentetni, kérjük mindazokat, akik 1945-1947 közötti, népi-félnépi eredetű szövegekkel, népdalok vagy magyar nóták dallamára írott, a kitelepítés eseményeit tükröző költeményekkel tudják gazdagítani gyűjtőmunkánkat, hogy küldjék be a kért verses dokumentumokat (ha csak lehetséges: kottázott formában vagy magnófelvételen) - pályázatunknak lezárása után is - az alábbi címre: Városi Honismereti Ház, 931 01 Šamorín (a borítékra szíveskedjenek ráírni: „Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék") A B H alapítvány nevében: ZALABAI ZSIGMOND, elnök A Bibliotheca Hungarica szeretné, ha a pályadíjnyertes munkák kötetben is megjelenhetnének. A kiadási költségek előteremtéséhez várja a szlovákiai magyarság áldozatos-öntudatos (bármily szerény, de jó szívvel adott) támogatását az alábbi címen: SŠTSP fii. Šamorín, č.ú. 1086450 129/0900 (a feladószelvény „Üzenet" rovatában szíveskedjenek feltüntetni: „Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék". Támogatóink névsorát a tervezett kötetben közzétesszük. „A Látók Titka" „Emlékezzél a múlt időre, Ismérjed a jelenvalót; S értvén az újat és az ót, Vigyázz, figyelmezz a jövőre!" (Batsányi J.: A Látók Titka) Tisztelt Pályázók! A Bibliotheca Hungarica Alapítvány Kuratóriumának elnökeként a legnagyobb elismerés - mondhatnám azt is: a nagycsaládi hála - hangján fejezem ki őszinte, sokszor a meghatódottság jegyében fogant köszönetemet valamennyiüknek, akik részt vettek alapítványunk - e nehéz vajúdások közepette születőfélben levő új magyar tudományos intézmény - „Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék" című pályázatán, amely a kisebbségi sorsba sodort szlovákiai magyar nemzetrész 1945-1947 közötti történelmének kegyetlen sorscsapásait, megpróbáltatásait, keserű megaláztatásait volt hivatva fölidézni - tanulságul a mának, tanulságul a holnapoknak: „Emlékezzél a múlt időre. (...) / Vigyázz, figyelmezz a jövőre!" Vigyázz, figyelmezz a jövőnkre! Kisebbségi sorsba kényszerített, szlovákiai magyar jövőnkre! Mert az élet - az Életünk itt, e sokat szenvedett Duna-tájon: „él és élni akar". Elvégre: „Nem azért adott annyi szépet,/ Hogy átvádoljanak rajta / Véres s ostoba feneségek..." Amelyek pedig átvádoltak rajtunk véresen, ostobán, feneképpen. Nem szégyelljük bevallani: a kötelező bírálói hűvös-józan, racionalizmus mellett is gyakran meghatódottan-elérzékenyülten, könnybe lábadó szemmel, vagy éppen ellenkezőleg: fogcsikorgató-káromkodó indulatkitörések kíséretében, az elemi igazság meggyalázása miatt érzett fölháborodás-lázadás lávakitöréseivel a szívünkben olvastuk végig a pályázatunkra beküldött anyagokat (a prózai visszaemlékezéseket, a verseket - „poétanép" vagyunk! a fájdalom versben jajongja ki magát belőlünk!! -, a hűvös-rideg, de megrázó dokumentumokat) - függetlenül attól, hogy díjazásban részesültek-e vagy sem. E tényfeltáró, a múltat bevallásra késztető pályázatot, amely a történelmi igazmondás jegyében fogant, hasonlíthatnánk elvégre - ha szabad ilyen tragikus ügyben egy profán hasonlattal élnem - akár az olimpiai játékokhoz is, melyeken - mint a szállóige mondja nem is annyira a győzelem, hanem inkább a részvétel (a nagy eseményt az egyéni színekkel gazdagító részvétel) a fontos igazán. Függetlenül attól, hogy ki részesült jutalomban, és hogy ki nem: a maga módján, a maga tapasztalatai, sorspróbálkozásai alapján, tanúságvalló részvételével valamennyi pályázónk hozzájárult ahhoz, hogy a szlovákiai magyarság négy évtizeden át tudatosan megcsonkított múltismerete, önismerete az egyéni vélemények pecsétjével hitelesített történelmi tényekkel gazdagodjék, s hogy azt a fehér foltot, amely közösségünk önszemléletébeh a korábbi rendszer négy évtizedes rendszeres-módszeres agymosásának következtében szigorú (megtorlásokat is maga után vonó!) „tabu"-nak számított, eltüntessük végre emlékezetünk erőszakkal át- és átrajzolt térképéről, s hogy a szenvedésekkel terhes múlt embert-nemZet(iség)et próbáló sorscsapásai után fölemelt fejjel, a Sütő András-i „sajátosság méltóságá"-nak a jegyében próbáljunk nézni a jövőbe - elképzelt, óhajtott, áhított, várva-várt nyugalmasabb nagycsaládi jövőnkbe... „A nemzet: közó's ihlet" - testálta reánk a nagy igazságot József Attila. De hát micsoda akkor e fura: a Józan Ész, az Emberi Belátás, a Nemzeti Együvétartozás Eszméjét Megcsúfoló Politikai Imperializmus ellenében is létező - lélegző, küszködő, szenvedő, kapaszkodó - e századi „képződmény" - a nemzetiség?! - „Közös ihlet" - pályázatunk tanúskodik erről - a nemzettől elszakított nagycsalád: a nemzetiség is. Itt és most: a Csallóköztől a Bodrogközig, 1994/95 fordulóján; immáron - 1918tól számítva - nem kevesebb, mint hetvenhét évnyi kisebbségi lét keserves tapasztalatával a szívében, az agyában, a zsigereiben, az ösztöneiben, önvédelmi - magát s az utódait a jövőnek menteni igyekvő - reflexeiben. S e „közös ihlet"-nek - amelynek jegyében pályázóink, fájdalmunkat kibeszélve végre, találkoztak - súlyos mai időszerűsége van: a nemzetiségpolitikai szempontból látszatdemokratikus szlovák (bel)politika jelenlegi, drasztikusnak ugyan nem nevezhető, de azért bennünket, magyarokat napról napra újabb és újabb - kisebb? rafinált! próbatételek elé állító körülményeinek közepette e múltfeltáró vallomások a maguk erkölcsi hitelével, emberi sorsokban megtestesülő igazságtartalmával hozzájárulhatnak ahhoz, hogy közösségünk kilépjen az öntudatlan, a vegetatív létforma szívet-agyat roncsoló passzivitásából. Mert mi voltunk, mi lehettünk addig, míg sebeink sem jajonghattak ki a szívből?! Az emlékezet mélyrétegeiből?! Voltunk - mint minden magyar titoknak tudója, Ady Endre mondja - A hőkölés népe. Voltunk: népe a hőkőlésnek: Ez a hőkölő harcok népe S mosti lapulása is rávall, Hogy az úri kíméletlenség Rásuhintott szíjostorával. Mindig ilyen volt: apró khánok Révén minden igának barma, Sohse harcolt még harcot végig, Csak léhán és gyáván kavarta. Csak a Csodák-Ura meglátná Végre ezt a szánalmas népet, Adna neki csak egy dárdányi, Úri kis kíméletlenséget. Hogy néhány maradt sereghajtó Törötten, fogyva azt ne vallja: Ezért a népért úgyis mindegy, Ebsorsot akar, hát - akarja. A lemondás, a beletörődés, az önfeladás ellenében vetődtek papírra a Bibliotheca Hungarica Alapítvány által ihletett pályamunkákat attól a szándéktól vezérelten, hogy hozzálássunk a tudatos-öntudatos „önösszeszedés" kegyetlenül kemény munkájához: jelenünknek a formálásához, az egyenrangúság, az egyenjogúság szellemében elképzelt, a fölemelt fő méltóságát sugárzó jövőképnek a kialakításához. Reménytelen vállalkozás volna? A föltámadás reménye a lassan percegő szú-halál ellenében? Az „elfogyni lassan, mint a gyertyaszál" helyzetnek, az észt-szívet-idegzetet-állóképességet-nyelvi és kulturális immunitást kikezdő kisebbségi (magyarán: alávetettségi) állapotnak a közepette?! Vörösmarty tőr-kérdésével a szívünkben, immáron nyolc évtizede: „Mi a világ nekem, ha nincs hazám?" Tudjuk mi immáron - tudja-e magyar nálunknál jobban?! - azt is, amit Sándorunk, magyaroknak magyar hangja: Petőfi testált volt reánk: „Haza csak ott van, / Hol jog is van, / S a népnek nincs joga..." - Számunkra, a fillérnyi állami támogatást nem élvező, magyar önerőből (önkéntes-ingyenes társadalmi munkával) szerveződő felvidéki-szlovenszkói-szlovákiai magyar Központi tudományos kutatókönyvtár építői számára e múltat fölidéző pályázat mindenekfölött a jövőbe irányultságával bizonyult erős és gazdag - kimeríthetetlenül gazdag - erkölcsi példatárnak, közösségi azonosságtudatunkat fémjelző históriás alaptőkének. A pályamunkákból kiolvasható szellemiség a nemzetiségünk holnapjának megőrzésére irányuló szándékot példázza-testesíti meg. Esendő teremtményként: esendő az ember. Esendő - közepette a megpróbáltatásoknak - a család; esendő - s az etnikai térkép változásaiból tudjuk - egy-egy faluközösség, esendő s végső soron - eróziós folyamatoknak kitéve - maga a nemzetiség is. Ez a folyamat azonban - rajtunk, öntudatunkon, önbecsülésünkön is múlik! megfékezhető, lelassítható, ellensúlyozható. Ez a fölismerés, ez az önvédelmi tapasztalat kristályosodott ki pályázatunk anyagaiban, melyekben az a hit fogalmazódott meg, hogy nem győzhet a nagycsalád szívén a közömbösség, a beletörődés, az önfeladás, a lassú szú-halál, az öntudatlan-vegetatív-passzivitásba szorult/szorított létezés. „Most már a reménytelen Mindegy Túlságosan meggyőzött minket. A Mindegy, mi ma mindent összetör, A lágy ujjakat összefonja, Hogy nem szorul össze az ököl". Nem szorul össze az ököl? Szorul az össze - s szoruljon: még inkább össze! - Pozsonytól Honton át Nagykaposig, szavaival jövőnket író-síró Ady Endrének: „Igenis: kell a bátor lobbanás, S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, Hogy minden varrná/mindig jobb a más. Gyujtsuk ki jól a sziveinket: Csak azért se győzhet a Mindegy". Pályázóink! Testvéreim! Testvéreink! Véssétek jól a szívetekbe, megfáradt, magyar szívetekbe: „Csak azért se győzhet a Mindegy"! ZALABAI ZSIGMOND, A Bibliotheca Hungarica Alapítvány elnöke