Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-12-25 / 52. szám

1994. december 25. KARÁCSONY ’94

B

Cs

upa közhely című egypercesében írja Örkény István: „Két test, egy lélek / Nem tudok nélküled élni / Ha távol vagy, veled időznek gondolataim.” A nélküled és a veled: Radnóti Zsuzsa, a Vígszínház dramaturgja. Huszonegy éves volt, magyar-német szakos bölcsészhallgató, amikor először találkozott Örkény Istvánnal. „Meghívtak bennünket egy társaságba az előző szerelmemmel. Sziporkázó, szellemes történetmesélés részesei voltunk. Istvánról addig csak azt tudtam, hogy érdekes író; az első vele kapcsolatos igazi élményem ehhez az estéhez kötődik. Remek történeteivel állandóan a figyelem középpontjában állt. Megnevettetett és boldoggá tett bennünket. Életörömöt adott. Akkor még nem ismertem minden sorát, minden írását, de olvastam már tőle egyet s mást.” A friss diplomás Radnóti Zsuzsa és a huszonhét évvel idősebb író 1965 júliusában házasságot kötnek. Kapcsolatuk kezdetétől Örkény haláláig húsz évet töltenek el együtt. „... csak a vak szerencse műve / Hogy egymásnak vállat vetve / Nekivágtunk a meredeknek...” - közli a Csupa közhely. Házasságuk történetéről ennél többet Radnóti Zsuzsa sem mond, s Örkény Istvánról is most nyilatkozik először.

• Soha, egyetlenegy lapnak sem beszélt még az íróval töltött húsz évéről; szerelmüknek, házasságuknak így aztán nincs is „irodalma".-Halála után az első perctől fogva féltem, hogy nem találom meg az egyensúlyt a nyilvánosságra hozható mondatok és a belsőbb, személyesebb, inti- mebb szféra között. Tele voltam gátlással, aggállyal, bizonytalansággal. Meg akartam felelni egy feladatnak, amelynek egyszerűen - én úgy éreztem - nem is lehet megfelelni. Ezért döntöttem úgy, ahogy. Ott végzem a dolgomat, ahol jól tudom végezni. A hagyaték gondozásában, az életmű szerkesztésében.

• Én még azt sem láttam leírva sehol, hogy Örkény Istvánné. Ön minden könyvben, színházi műsorfiizetben Radnóti Zsuzsaként szerepel.- Ennek is nagyon egyszerű a magyarázata. Amikor elkezdtem dolgozni a saját területemen, Radnóti Zsuzsaként kezdtek megismerni. Ezek után számomra is furcsa lett volna azt írni valahova, hogy Örkény Istvánné dramaturg. És a későbbiekben is valamiféle önállóságra törekedtem, azért tartottam meg a saját nevem. Plusz előnyökhöz jutni nem akartam soha, ezért még a bemutatkozásnál is azt mondom: Radnóti Zsuzsa.

• Három évvel az ötvenhatos események után, amikor kapcsolatuk elkezdődött, hogyan élt Örkény István? Hiszen sehol sem publikálhatott, gyógyszertárban dolgozott.-Rendkívül nehéz időszaka volt ez az életének. Művészileg, magánéletileg és egzisztenciálisan egyaránt. Egy-két barátja maradt csupán, aki tudta, mekkora bajban van, s írói pályáján is akkor következett be egy meghatározó fordulat. Ez volt az az időszak, amikor visszatalált fiatalkori írói énjéhez. Anyagilag is nehéz évek voltak ezek. Ha társaságban voltunk, ezt nem fogom elfelejteni soha, mi sosem tartottunk a többiekkel, ha vacsorázni mentek. Üres volt a gyomrunk, de azt mondtuk: mi már ettünk, nem vagyunk éhesek. Nem volt egy fillérünk sem, de ki az, aki ezt elárulja?

• Meddig is tartott az írói szilencium?- Fokozatosan oldódott fel. Hatvanhárom, hatvannégy tájékán. De az első kötete csak 1966-ban jelenhetett meg. Akkor születtek az első egypercesek. István kezdte úgy érezni, hogy tud még olyat mondani, amivel...

• ...műfajt teremthet.- Erre csupán később jött rá. Akkor még csak úgy találta: kezd erősebb lenni, és tér vissza az önbizalma. Az öngyötré- sig kritikus és szigorú volt önmagához. Állandóan Kosztolányit idézte, hogy esEGYPERCES VÁLASZOK

te, lefekvés után nem tudja, ha reggel felébred, író lesz-e még. Minden szóért, minden mondatért megküzdött. Ha elfogadta, amit délelőtt írt, délután még nem volt biztos benne, hogy a következő munkája ismét megfelelő lesz- e. A Jeruzsálem hercegnője (1966) és a Nászutasok a légypapíron (1967) című kötetei ennek az időszaknak a reprezentatív teljesítményei.

• Egypercesei születésénél mennyire volt jelen?- Volt, amikor hirtelen, egymás után három-négy rö- videbb írással is elkészült. Ilyenkor mindig azt mondta: olvasd már el, milyen? És akkor elmondtam, amit tudtam. Véleményem gyakran egyezett az övével. Néha szigorúbb voltam, de ezt

nál több. Még a legképtelenebb, legcsa- vartabb gondolataiban is ott van az élet. Azt szokta mondani: a valóság néha olyannyira képtelen, hogy az én groteszk szövegeim már nem is tudják követni. 1970 elején Néhány perc külpolitika címmel írt egyperces novellát. Arról szól a történet, hogy lemegy valaki egy külvárosi szenespincébe, és odalép az eladóhoz, hogy hasadóanyagot szeretne venni. Uránium izotópra vagy egy kis plutóniumra lenne szüksége, a szokásos atomtöltetre. Kap is belőle egy üvegbe, megköszöni, kifizeti és már megy felfelé a lépcsőn, amikor utánaszól az eladó, hogy remélem, békés célokra lesz, mert olyan nagy viccmesternek látszik. És tessék! Ami

Radnóti Zsuzsával Örkény Istvánról

M*»1 SI0I°"lÖtgy °*™”s,"mé8is “1

rangok, a a * úgy Vtsäa “ana, szerem® mesa"‘

•Őőt Majdnem mindig tani ülőt. Délutáni

reggel.” <*"* ^2 elenrPár

tember. Kötetben meg}

____

éven

is hogy értem? Szakmai beszélgetéseink mindig az adott pillanat- -— .

hoz kötődtek. f------------' öd-edvesebb ünneped.

Ol

yan érzés soha 1 _MelViKúte& _SZ

nem volt köztünk, hogy itt most nagyon fontos írás született, legfeljebb a pillanatnyi boldog és büszke öröm, hogy valami jól sikerült.

De mondom, én akkor nem úgy éltem meg ezeket a beszélgetéseket, hogy én most egy nagy író esetleges nagy művét bírálom. Az élet természetes és magától értetődő része volt a mindennapi ismerkedés a frissen született írásaival.

• Nem törte le egy-egy észrevételével?- Soha. Volt néhány embere, akire hallgatott, s én is közéjük tartoztam.

Mindig kikérte a véleményemet, de megtörtént természetesen az is^hogy megvédte a mondatait. „Ezt azért hagyom így, mert...” - és sorolta az érveit. Mire én azt feleltem: bocsáss meg, igazad van, elolvasom újra. Egyszerű, természetes szakmai beszélgetések voltak ezek, nem olyan súllyal, mint amilyennek esetleg utólag tűnhetne. Látja, ezért sem nyilatkozom soha. Nem akarok elveszni a legendateremtés ködében.

• Az írók többsége reggel dolgozik.

Örkény is így kezdte a napot?- Délelőtt tudott csak dolgozni ő is, de sosem kelt korán. A háborúból hozott rossz alvása miatt erős altatókat szedett.

Reggel jegyzetelt. Először felvázolta, amit meg akart írni. Megkereste a kulcsszót, a hívómondatot, vagy kézzel le is írt egy-egy részt. Aztán leült a géphez, végigírta, majd utána még kézzel bele-bele- javítgatott. Nagyon kevés kézírásos szöveget őrzök tőle. Ami nem tetszett neki, az ment azonnal a papírkosárba. Napi három-négy oldalnál többet nem nagyon írt.

Jókaihoz, Mikszáthhoz, Móriczhoz képest jóval kevesebbett hagyott hátra.

Életművének súlyos és jelentős részét egypercesek, novellák, kisregények és színdarabok alkotják. Mindig tervezte egy hosszú „nagyregény” megírását, de ezek a kísérletek rendre befejezetlenek maradtak. Vannak írók, akik nagy távlatokban, nagyregényekben láttatják az életet, mások rövidebb fogalmazásmódban tudják megmutatni igazi jelentőségüket.

Most,

szenteste utáni

szepTehát délelőtt

volt az igazi alkotói idő. Délután legfeljebb korrigált vagy cikket, tanulmányokat írt, de még ezeket is többször átfogalmazta, mert örökké elégedetlen volt. Pedig mindig pontosan és világosan írt, az interjúiban is nyomdakészen nyilatkozott.

• Ridegnek, morózusnak, azt hiszem, senki sem látta őt.- Nem láthatta, mert nagyon szerette az embereket, ami érződik az életművén is. Szeretett szórakozni, szerette, ha élvezték a meséit. Nyitott, közvetlen, barátságos személyiség volt, de a legbelső énjét tökéletesen zárva tartotta. Minden írói gyötrelmét nagy adag humorral és öniróniával jelezte a világ felé, ha jelezte egyáltalán, de egy az egyben, másoknak soha nem beszélt róluk. Leveleiből kitűnik: a betegségéről sem nagyon tudtak az emberek. Akkor kezdtek csak kérdezősködni, amikor kórházba került. Nem szerette, ha valaki az egészségi állapotával foglalkozott, vagy sajnálta.

• Pasaréti lakásukhoz, a gyönyörű teraszhoz és a kerthez mennyire kötődött?- Szeretett otthon lenni nagyon. De ugyanilyen jól érezte magát az emberek között is. Remekül vezetett, és volt egy legendás kutyája, a Jötti, őt szokta sétáltatni. Ha találkozott valakivel az utcán, szívesen elbeszélgetett idegenekkel is. Minden személyiség, minden sors rendkívül érdekelte. Mélységes, gyönyörű odaadással tudott figyelni az emberekre. Beszélgetés közben gyakran fejben jegyzetelt. Járt az agya, de az illető, aki megszólította őt, sosem vette észre rajta, hogy „dolgozik”. Egyébként az írást ugyanolyan szakmának tekintette, mint bármi mást, amit lehet jól és rosszul csinálni. Nem tűrt meg körülötte semmiféle ködösítést. A mondatai mögött soha sincs homály, valóságfedezet viszont anakkoriban még merő képtelenségnek tűnt, abból mára valóság lett. A nukleáris hasadóanyagok feketepiacáról elég sok hír szól manapság.

• A Macskajáték nem mindennapi sikerét hogyan élte meg? Ez volt az első darabja, amelyik kijutott a

nagyvilágba. A Tótékat, a Pisti a vér- zivatarbant és a Rózsakiállítást később kezdték el játszani.- Szolnokon volt a Macskajáték ősbemutatója. Hatalmas, mámoros siker volt. Demeter Imre kritikus a banketten kiejtette azt a szót, hogy világsiker. Mi akkor ezen jót nevettünk. Később sem érzékeltük, hogy az lesz belőle. Csak mindig jött egy újabb bemutató, aztán még egy, s annak mi örültünk. Elsők közt volt a prágai, a nagyszerű Dana Medrickával, szintén rendkívüli visszhanggal. Örömmel hallom, hogy most is Macskajáték- bemutatóra készülnek Prágában, a Vi- nohrady Színházban. István a sokadik külföldi előadás után is azt mondta: „Ugyan, ti nem tudjátok, mi az igazi világsiker" - és azonnal témát váltott. Mellesleg bárhova utazott is a világban, azonnal kapcsolatot talált mindenkivel. Németül, angolul, franciául remekül beszélt, az emberekre kíváncsi volt, kommunikálni mindenütt tudott.

• Radnóti Zsuzsa, a pályakezdő dramaturg milyen segítséget kapott annak idején a tapasztalt írótól?- Őriztem a világomat, hogy ne függjek tőle annyira, s próbáltam nem sokat támaszkodni rá. Nem akartam gyakran a saját gondjaimmal terhelni. Egyébként ő hívta fel a figyelmemet Csurka Istvánra, Moldova Györgyre, biztatott, hogy kérjek tőlük darabot a Vígszínház számára. Aztán jött az új nemzedék, Nádas Péter, Komis Mihály és a többiek, akiket már én ajánlottam a figyelmébe, ő pedig nagyon örült ennek.

• Csupa közhely című egypercesét és a Forgatókönyvet önnek dedikálta. Nőalakjai közül kit érez a sajátjának? Felfedezte már magát egy-egy figurában?- Többen is. Szinte mindegyikben ott vagyok valamennyire. Bár a harmadik felesége voltam Örkény Istvánnak, életművének nagyobbik és jelentősebb

részét az alatt a húsz év alatt alkotta, amelyet együtt éltünk meg. A Rózsakiállítás első epizódja jutott most eszembe, amikor a haldokló nyelvész a feleségének diktál. Elképesztő számomra ma is, ahogy ő ezt „előrehozta” és megérezte. Súlyos betegen, halála előtt néhány hét- tel-nappal így diktálta nekem a Forgató- könyv című drámáját. Otthon és a kórházban. Ő diktálta és én írtam, hiszen már nem tudott írni. De a továbbiakban már semmi nem egyezik. A Rózsakiállítás házaspárja például rossz házasságban él, s csak a halál közelsége hozza őket közel egymáshoz.

• Párbeszéd a groteszkről, Önéletrajzom töredékekben, Egyperces levelek - az életmű egyre teljesebb. Örkény István halála óta befejezett és félbehagyott írásokat, tanulmányokat rendezett sajtó alá. Az egész életművet. Vannak segítőtársai?- Mészöly Miklós, Sükösd Mihály, Orbán Ottó, Somlyó György jó barátai voltak. Az ő tanácsaikat gyakran kikértem. Sokáig töprengtem például, hogy a befejezetlen, általa rossznak ítélt regényeit szabad-e megjelentetni. Végül a barátaival együtt úgy döntöttünk, hogy igen. Ezek is szervesen hozzátartoznak az életműhöz. Teljesebbé teszik.

• Vannak még a fiókjában első megjelenésükre váró, ez idáig ismeretlen Ör- kény-művek?- Meglepni már nem tudnám az irodalmi közvéleményt. Néhány elszórt novella, tanulmány, cikk akad még, elképzelhető, hogy egy vékony kis kötetet összeállítok belőlük. Most az Egyperces levelek bővített kiadásán gondolkozom. Az elsőnél ugyanis nagyon szigorú voltam, és sokat kihagytam. Magánlevelekről lévén szó, nem tudtam, hogyan fogadja majd az olvasóközönség István sorait. Féltem, de mint kiderült, minden aggodalmam felesleges volt. A könyv sikere minden várakozásomat felülmúlta, és ez a szeretet és érdeklődés sarkall most arra, hogy újabb levelekkel bővítsem a kötetet.

• Mert van miből válogatnia...- Rengeteg levél került vissza hozzám. István még a legjelentéktelenebb sorokat is megválaszolta. Tisztelte az embert, aki írt neki. És élvezte is nagyon, ha jól sikerült egy-egy válasza. Szeretett levelet írni. A levélnek ugyanis nem volt semmiféle tétje. Az nem készült műalkotásnak. Lazán, jókedvűen írta őket, humora sziporkázott, ha a téma megengedte. Bár ezekben a levelekben is megtalálja a legtragikusabb dolgok fonákját.

• Azokból az írásokból, amelyek mások tollából születtek Örkénnyel kapcsolatosan, nem válogat össze egy kötetre valót?- De igen. Emlékkönyv lesz a címe. Egy fiatal irodalomtörténésszel, Fráter Zoltánnal együtt szerkesztjük.

• Pár héttel ezelőtt, amikor a Macskajáték Mácsai Pál rendezte legújabb változatát nézte a Pesti Színházban, milyen érzésekkel tapsolt Tábori Nórának, Tol- nay Klárinak, Börcsök Enikőnek és a darab többi szereplőjének?- Szerintem István is szeretné az előadást. Mácsai Pállal mindenben egyetértettünk a próbák során. Egyszerűen csak megerősítettem benne, amit ő amúgy is tudott. A Macskajátékban bravúrosan keveredik a tragikum és a komikum, s ezzel remekül bánik az előadás. A nézőkben elválaszthatatlanul keveredik az elérzékenyülés és a nevetés. Mácsai- nak nem egy olyan ötelete volt, amelyet István elismeréssel honorált volna.

• Az a húsz év, amelyet együtt töltöttek, mennyire van jelen mai életében?- A munkámban, a gondolkodásomban teljes mértékben. Ami a magánéletemet illeti, eleinte tragikusan nehéz volt. Mikor elvesztettem, úgy éreztem, magamat is elvesztettem és nincs tovább. Hosszú időbe telt, amíg talpra álltam, s az életemnek ismét társa lett. Az is időbe telt, amíg rájöttem: azzal, hogy nem vagyok egyedül, tőle nem veszek el semmit. Hozzátenni ahhoz, ami van - úgy érzem, ez a feladatom ma is.

Szabó G. László