Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-25 / 52. szám
|l||. __________________________________________________________________________ Neg yvennégy szokatlanul esős őszén érezhető közelségbe került a háború. Európa latyakos útjain hadseregek, hadifoglyok, menekültek áradata hömpölygött. A hangyabolyra hasonlító Európa Isten háta mögötti kis községében, Paláston is rémület lopódzott a telkekbe a félelmetesen közeledő ágyúszó hallatára. Lakói esténként riadtan figyelték a villámként villanó tö- röktüzeket. E háborús felfordulásban ellenállhatatlan, hatalmas erők sodorták magukkal Marikát, a legfiatalabb Csáky lányt, mint apró lélekvesztőt a háborgó tenger hullámat A palásti Csákyak családfája a messzi mútba nyúlik: a Csák nemzetség palásti zálogbirtoklásáról már 1288-ból vannak adatok. A Csákyak pedig a Csákokat őseikként tisztelték. A családnak a községben kisebb birtoka volt; ám András fiukat az ősök földje nem vonzotta. Felrúgva a családi hagyományokat, szakmát tanult, és messze környéken is kiváló asztalos hírében állott. Igaz, azért tisztes elődjeinek előkelőségéből is megőrzött valamit. Szerette a társaságot, a mulatozást, amire a jó mester jövedelme sem bizonyult elegendőnek. így nem csoda, ha a szülői birtok egyre zsugorodott... András, Marika édesapja, még ettől is nagyobbat vétett a család akarata ellen, amikor a fővárosból úri lányt hozott a falusi portára menyecskének, holott a gazdaságnak paraszti munkához szokott, dolgos kézre lett volna szüksége. A bájos pesti lány azonban nem éppen kapálásra született. Nem is tudott beilleszkedni a falusi életbe, se félje családjába, ahol élete végéig idegen maradt, bár négy szép leányt, a nagyszülőknek négy kedves unokát szült. Igaz a falu befogadta és ő is megszerette a falut. András mester azonban nem sokáig gyönyörködhetett cseperedő leánykáiban, mert 1943-ban a gyógyíthatatlan kór aránylag fiatalon végzett vele. A front egy évvel később ért a falu közelébe. Ekkor már a négy félárva édesanyja is betegeskedett. Tehetetlenül, szinte támasz nélkül várták a végzetszerű eseményeket, és a mama egészségi állapota csak tetézte aggodalmukat. De a sors,az idősebb Csáky lány férjének érkezésével hirtelen más irányba terelte életüket. Az adóhivatalban dolgozó sógornak intéznivalója akadt a faluban, közben feleségével anyósát is meglátogatta. Mivel elrendelték Ipolyság kiürítését, egyben búcsúzni is jött. Nővére Marikát is magával hívta. Fontolgatásra nem sok idő maradt, mert a várost este tíz óráig kellett elhagyniuk. Ki tudja, merre, hová.. A tizenöt éves Marika először állt a sorsát egész életre meghatározó döntés előtt. Leginkább arra gondolt, hogy a veszély elmúltával majd mihamarabb visszatér az édesanyjához, a szülőfalujába. Az evakuálás egyébként mindenütt másképp folyt. Sok helyen csupán elrendelték, de a végrehajtását nem szorgalmazták, máshol viszont a fiatalokat és a katonaköteles férfiakat karhatalommal kényszerítették távozásra. Sokan önszántukból is menekültek. Főképp azok, akik a háború éveiben mások szenvedéséből, netán halálából is sápot húztak, vagy más bűncselekményt követtek el. Az ipolysági menekültek kálváriájának első állomása Léva volt. Marika itt még félig otthon érezhette magát, hiszen október tizenötödikéig ott járt polgári iskolába, amíg Horthy fegyverszüneti bejelentését követően meg nem szakították a tanítást. Négy napig Marika barátnőjénél húzódtak meg. Erre még pontosan emlékszik, de az útjukba eső további falvak neve, képe fél évszázad múltán már összeolvad emlékezetében. Egy nagy községet is csak úgy emleget, hogy utcáit éktelen sár borította. Pedig... pedig e faluban a népvándorlásnak ebben a zűrzavarában is ismerőssel akadt össze:- Az édesanyjukkal találkoztak? - kérdezte az illető.- Édesanyánk beteg, otthon maradt.- Otthon! - képedt el az ismerős. - Most beszéltem vele... Valóban! A visszavonuló német csapatok utolsó gépkocsijára sikerült felkapaszkodnia. A család így innen már együtt folytathatta útját az ismeretlenbe. Marika máig azt vallja, hogy ilyen véletlenek nem lehetnek, találkozásuk az édesanyjával, a menekülők tízezrei között, csak a gondviselés műve lehetett. Ennyi év után ki tudná megmondani: hány városon és falun át vonszolták magukat a menekülés reményében? A front állandóan a sarkukban volt, így hosszabban már csak az osztrák határ előtt vesztegeltek. Itt töltötték a karácsonyt - az utolsót szülőföldjükön. A békesség, a szeretet ünnepét. De hát hol volt akkor szeretet, békesség? Milyen távolinak, mennyire igaztalannak tűnt a gyertyafényes, csillagszórós karácsony, az éjféli mise magasztos hangulata akkor, amikor a repülőgépekről szórt Sztálin-gyer- tyák világították be a frontvonalakat! Az akkoriban inkább csak jelképesnek tűnő osztrák határt január első napjaiban lépték át. Isten veled szülőföld! Idegen országban találták magukat, ahol bizony idegenekként fogadták őket. Osztrák földön Marika, az édesanyja, a nővére és a sógora először a Bécs melletti Strasshofban kötött ki. Máig is irtózattal gondol e kényelmetlen, poloskákkal teli tádett meg két amerikai katonával: Bobbal és Paullal. Paul magyar származású szülei révén törte a magyar nyelvet, így megértették egymást.Egy kirándulás közben az Indiana Államból származó Bob gyűrűjéből kiesett az értékes kő. A fiatalember végtelenül elkeseredett: mit mond majd a menyasszonyának, ha az számonkéri? Hosszas keresés után Marika akadt rá. Lám, a sors! Örömében Bob ekkor azt ígérte Marikának, ha az életben bármire szüksége lenne, bátran forduljon hozzá. A leány a legkevésbé gondolt arra, hogy egy ilyen kérésre valaha is sör kerülhet. ZSILKA LÁSZLÓ Prikler László felvétele ka nélkül maradt. Külföldiként munkanélküli segélyt sem kapott, hiába fizette két éven át a biztosítást. Nehéz hónapok következtek. A szerényke albérlet díja fejében a ruháit adogatta oda a tulajdonosnak; fűteni pedig azzal a fával tudott, amelyet a cigarettajegyeiért kapott cserébe. Akkoriban a cigaretta talán az aranynál is értékesebb valutának számított... Ebben a reménytelenségben jutott eszébe Bob, noha nemigen remélte, hogy választ kap levelére. Ám Bob megtartotta ígéretét: szinte szabályos időközökben kapta tőle és feleségétől, a drágakővel ékesített gyűrű ajándékozójától, a csomagokat. A ritka esetek egyike ez, amikor a háború nem elvadította egymástól, hanem közelebb hozta egymáshoz az embereket. Közben munkát is vállalt. A munka- közvetítő alkalmazottját is cigarettával sikerült „hálára” köteleznie. A Schmoll gyárban kapott munkát, ahol az egész világon ismert cipőkrémet gyártották. Öt évig dolgozott ott, amíg férjhez nem ment. A családban is idegen Végre tehát révbe ért, de boldogsága mégsem volt felhőtlen. Férjének szülei, főképp az anyósa, egy pillanatig se titkolta az idegen iránt érzett ellenszenvét. A fiát mindenáron le akarta beszélni a házasságról. A bécsi kispolgári család értékrendje alapján egy rendes lány nem hagyja el otthonát, nem vág neki a nagyvilágnak. A szűk szemlélet szabta korlátok miatt nem is próbálták őt megérteni, hogy a háború otthonokat dúlt fel és milliókat tett földönfutóvá... Bécs ugyanis a háború borzalmait csak annak végnapjaiban, a béke küszöbén érzékelhette. Az akkor alig huszonkét éves, valóban hontalan Marika viszont a szeretetet óhajtotta. Azt, amitől az élet oly könyörtelenül megfosztotta. A férjével megértették egymást, de az anyós lép- ten-nyomon, félreérthetetlenül éreztette vele a megvetését. Ha látogatóba mentek hozzá, étellel, édességgel csak a fiát kínálta... A fiatalasszony most értette meg igazán a saját édesanyját, akinek a háború talán csak ürügy volt, hogy betegen is elmeneküljön onnan, ahol soha nem érezte magát igazán otthon. A megvetést az idegenektől könnyebb elviselni, mint a családtól. Marikát eleinte a férje, később a házasságuk nyolcadik évében született gyermeke sok mindenért kárpótolta. Ám az élet már olyan, hogy amíg egyik kezével ad, a másikkal elragad. Bármennyire furcsa, de a rég óhajtott gyermek érzelmileg éket vert a szülők közé. A férj nehezen viselte el, hogy az addig csak őneki kijáró szere- teten most már osztoznia kell. Nem ritka eset ez, ha a gyermek csak hosszabb házasság után érkezik... borra. Szerencsére, innen hamarosan tovább irányították őket. A zsúfolt vonaton Linz elővárosáig jutottak, ahol a szüntelen bombázás miatt egy teljes hetet rostokoltak a nyílt pályán. A zsúfolt szerelvényen a padok fölötti csomagtartón deszkákat raktak keresztbe és ott váltották egymást kétórán- ként az alvásban. Az újabb láger Vöcklabruck. Itt érte őket a háború vége. Az amerikaiak május első napjaiban érkeztek e városkába, és tisztjeik a közeli Atterssee-tó partján épült üdülőkben pihenték ki a háború borzalmait Eljött a békés időszak. Marika előbb egy mosodában, majd egy konyhán dolgozott, ahol úgy pótolhatta a szűkös kosztok hogy abból a beteg édesanyjának is juttathatott. Bob gyűrűje Az élet lassan visszatért a megszokott medrébe. A szabadidejében Marika is eleljárt szórakozni, táncolni. Itt ismerkeAz amerikai katonák azután hamarosan elbúcsúztak és hazatértek, Marika pedig egy kisebb gyógyszergyárban kapott munkát. A tulajdonosnak Bécsben egy nagyobb vállalata is volt. Marika oda vágyott, hisz már a jövőjére is gondolnia kellett. Hazatérésről szó sem lehetett, mert a kettészakadt világ között árammal telített szögesdrót húzott áthidalhatatlan határt. Meg már nem is volt kihez visszamennie... Igen ám, de az osztrák fővárost a négy nagyhatalom négy részre osztotta, és e szektorok között is szigorú határ húzódott. Marika első átlépési kísérletét, érvényes okmány hiányában, a szovjet zónaőrök meghiúsították; második próbálkozása, egy osztrák barátnőjétől kölcsönzött útlevéllel, sikerült. Ekkor már 1947-et írtak. Marika teljesen magára maradva, saját erejére utalva kereste helyét az idegen városban. Ráadásul a bécsi gyár is bezárta kapuit és ő munAz évek elsuhantak. Közben megtanult németül, több tanfolyamot végzett és húsz évet hivatalban dolgozott. Marikából is nyugdíjas Mária néni és nagymama lett. Ám hiába honosodott meg Bécsben, a számára mindmáig idegen környezetet csak leányának családja, különösen az ötéves unoka teszi elviselhetővé, meghittebbé. Ha viszont nem az unokáját vigyázza, akkor a világot járja. Szó szerint. (A szomszédos országban, amelyet négy évtizeden át vasfüggöny választott el tőlünk, erre is bőven telik a nyugdíjából.) Három világrész mintegy húsz országát sorolja fel, ahol turistaként megfordult; jobbára már nyugdíjas korában. Azért vallja, hogy szülőfalujától szebb az egész világon nincs. I Ennyi hát a réges-rég idegenbe szakadt Traunerné Csáky Marika sorsa. Dióhéjban ennyi. T iszta szívemből örülök annak, amit F. Mária Vasárnapban közölt „Éhezünk" című írására válaszként kaptam. Szomorú tapasztalatom alapján szinte el sem tudom képzelni, hogy kis országunkban akadnak embertársainkon segíteni kész polgárok. Én is szívesen segítenék a rászorulókon, de már bennünket is csak a remény éltet, hogy egyszer a mi sorsunk is jobbra fordul. Hattagú család vagyunk. Nagyon félek a téltől, mert szénre sincs pénzünk. Mi lesz velünk? Éjszakákat átsírok. Mi lesz velünk? Eddig csak éheztünk, ezután már fázunk is. Több tehetősebb embernél is jártam kölcsönt kérni, amit majd részletekben visszafizetnék. Mindenütt elutasító választ kaptam. A legnyersebben egy csupa ékszerrel felcicomázott hölgy viselkedett velem szemben. Szorult helyzetemben ezt a keserű pirulát is le kellett nyelnem. így ismerjük meg legjobban embertársainkat. Szerencsére a gyermekeim megértik, hogy alacsony havi jövedelmünkből nagyon szerényen kell élnünk. Az egyik fiam főiskolára jár. Örülünk, hogy sikerült odajutnia. Mindent megteszünk, hogy elérje célját. Az államtól semmi támogatást sem kapunk. A másik fiam gimnazista. Az ő tanulása is sokba kerül. Az anyai szív elszorul, hogy kosztból se tudom azt adni nekik, amire szükségük lenne. Ha tudom, hogy dolgozat- írás vagy nehezebb napja lesz, tízóraira a kenyér mellé egy kis pástétomot is teszek, sokszor a magunk szájától elvonva. A gyerekek a mostoha sors ellenére is szövögetik terveiket. Álmodoznak. A leányunk énekesnő szeretne lenni, hangszeren akarna tanulni. Erre már igazán nem telik. Nem erre, másra se. Lassan itt a félév, de mostanáig se tudtam papucsot venni, pedig az osztályban cipőben nem járhatnak. De nem jut téli cipőre, kabátra, nadrágra se. Elég a gondom, hogy a hétvégén kimosott ruhájukat hétfőig megszárítsam és rendbe hozzam. Még jó, hogy az osztálytársaik megértőek és nem csúfolódnak. Nincsenek szüléink, korán eltávoztak, ezért tőlük se tudunk segítséget kérni, mint teszik azt manapság sokan mások. De jobb is, legalább nem látják nyomorunkat. Az ember csak akkor döbben rá, mit jelent a család összetartozása, a családi szeretet, amikor olyan helyzetbe jut, mint mi vagyunk. Hiába, nekünk ez jutott az öt év előtti bársá- nyos forradalom „vívmányaiból”. j. r. (Lévai járás) 1994.december 25. l/SSáffiSP
