Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-11-13 / 46. szám

ÜBSämap 1994. november 13. MŰVÉSZVILÁG Il l Hőii p©r©r)dor^ Könnyelmű tettnek minősíti 1954-es lépését Apor Noémi. Harmincévesen, nadrágszerepeiből kiszállva, otthagyva az Ifjúsági Színházat a Nemzetihez szerződött. „Bár ne tettem volna - sóhajt fel keserűen. - Hét helyett huszonkét szűk esztendő várt rám. Kevés öröm, sok keserűség, és mit szépítsem? Major szadizmusa. ” A mozivásznon főleg félje, Fábri Zoltán alkotásaiban jeleskedett, de feltűnik Keleti Márton, Gertler Viktor és Bán Frigyes rendezéseiben is. Egyéniségétől távol álló, színészi kvalitásainak azonban nagyon megfelelő szerepkörben mozgott. Apor Noémi a tragikus sorsok specialistája volt. Színpadi alakításai között O’Neill Utazás az éjszakában című családdrámájának alkoholista ír szolgálólánya áll az élen, kamera előtt pedig az Utószezon morfinista nőjeként remekelt. Filmes pályájának mind a mai napig utolsó nagy akkordját az 1977-ben készült Magyarok hordozza. Drámai hangzat ez a legfájdalmasabbak közül. Apor, fekete ruhás parasztasszonyként egy Németországba tartó vonaton. Dolgozni megy kilenc társával hitleri földekre. Robotolni végkimerülésig, háborús időkben. Keserűségében a múltja, erejében, tartásában a jelene. • Hogyan lett a Várkonyiból Apor? Mi kész­tette arra, hogy nevet változtasson?- Növendékkoromban a Zeneakadémián szavaltam. Bekonferáltak, és már zúgott is a taps. De én tudtam, hogy ez nem nekem szól. A bátyámnak, Várkonyi Zoltánnak, aki a Művész Színház igazgatója volt akkoriban. Vagy édesapámnak, Várkonyi Titusz újságíró­nak, Krúdy barátjának. Zoli akkor azt taná­csolta, legyek Villányi Noémi. Nem, az olyan „boros”, feleltem. Akkor legyél Vajta, mond­ta. Jaj, dehogy, most akasztottak egy ilyen nevű nyilast. Akkor tudod, mit? Legyél Káró Nóra. Még mit nem, kaptam fel a fejem, akkor inkább Pikk Ász. De a végén eszembe jutott egy távoli rokonunk, akit Apornak hívtak. Ez illett a legjobban a Noémihoz, bár megszokni ezt sem volt könnyű. Ülök a színházban, hal­lom az ügyelőt, hogy Apor, Apor színpadra! Mondom, miért nem megy már ez a hülye li­ba, mit kéreti magát? Amióta otthagytam a pá­lyát, nem is mutatkozom be senkinek ezen a néven. Fábri Zoltánná vagyok. Már nem dol­gozom, már nem foghatják rám, hogy az ő ne­véből élek. • Mi volt nehezebb? Várkonyi húgának, vagy Fábri feleségének lenni?- Mindkét névnek súlya volt. Akkora, hogy néha mozdulni sem engedtek. Volt egy ren­dezőm, a Both Béla. Még az Ifjúsági Színház­ban. Tehetségtelen volt nagyon, hat vagy nyolc helyről is kirúgták, és pechemre mindig a férjem került a helyére. Nem kérdezte tőle senki, hogy oda akar-e menni, tolták-nyomták az embereket, mint a sakkfigurákat. A minisz­térium parancsa szerint. Tudtam én, hogy a Both Béla kicsinál engem, és úgy is történt. Büszke voltam, lepleztem a sértettségemet, de a vizet remegő kézzel ittam meg. Untam már, hogy tizenhárom éves kisfiúkat játszat velem. Mindig csak rövidnadrág, fehér zokni... men­tem le a nézőtérre, hogy megmutatom magam a férjemnek, ő meg nem ismert fel. Azt hitte, úttörőküldött vagyok. A színházi tűzoltó is azt kérdezte tőlem: na, öcsi, mi leszel, ha nagy le­szel? Színész, feleltem. És jól hátbavágott, mert nem tudta, ki vagyok. Mikor véget ért a próba, meg akarta nézni, mi van a blúzom alatt. Jó, hogy nem voltam Anita Ekberg, de a kislányoktól kapott szerelmesleveleket is meg­elégeli egyszer az ember. Terhes voltam a fi­ammal, és még mindig nadrágszerepeket kap­tam. Hiába tiltakoztam Both Bélánál, nem na­gyon izgatta magát. Várjál, kérlek, várjál, majd adok neked női szerepet is. Adott. Máj­bajos Doroghy Violát. Tehénre ne húzzanak gatyát, karakterszínésznőre ne bízzanak nya- valygó kis angyalkát. Mindegy, összeszedtem magam. Szöveg ellen ne játsszon a színész. Olyannak mutattam a figurát, amilyennek Mó­ricz a Légy jó mindhaláligban. Kedvesnek, ön­feláldozónak. Both Béla erre azt mondta: egy kapitalista lánya nem lehet rokonszenves. Máshogy kell megformálni a szerepet. Akkor másra kell osztani, feleltem. Ha Móricz Zsig- mond azt írja róla, hogy Viola kisasszony an­gyal, akkor én angyalnak mutatom. • És játszotta tovább?- Öt nappal a premier előtt a sógornőmre, Szemere Verára osztotta a szerepet. Be is men­tem azonnal az igazgatómhoz, hogy adja ki a munkakönyvemet, de nem adta. Veráé lett a bemutató, majd felváltva játszottuk Violát. Nem vagyok hisztérikus, de akkor, azokban a hetekben még az öltöztetőnő is lábujjhegyen járt körülöttem. Én meg mintha parázson fu­tottam volna. • Hogyan került át aztán Majorhoz a Nem­zetibe?- Kizavartam Both Bélát az öltözőmből. Jött gratulálni, hogy hát igen, mégiscsak te vagy a jobb, azt az arisztokratikus légkört te tudod megteremteni. Ez volt az utolsó csepp a pohár­ban. Az ajtóra mutattam és csak annyit mond­tam: mars! Nem sokkal később eszembe jutott Major, hogy növendékkoromban, egy vizsga­előadás után úgy dicsért: megszületett az új Moliére-színésznő. Én nem voltam élelmes so­ha, de ha egyszer elindulok valamiért, addig haza nem jövök, míg meg nem szerzem. Pár évvel ezelőtt maga megdicsért engem, mond­tam Majornak, most itt vagyok és szeretném tudni, átvesz-e a Nemzetibe? „Mikor jön? - kérdezte -, beszélje meg az igazgatójával, kit szeretne tőlünk, és státuscserével átszerződtet­jük. ” Meg voltam hatódva. Nem akartam hinni a fülemnek. Másnap bemegyek az igazgatóm­hoz, hogy hívja fel Majort, beszéljék meg egy­más közt az ügyet, erre mit hallok? Azt módja: „Major azt sem tudta, miről beszélek, öt éve nem is látott téged. ” Ügy lebegtem ég és fold között, mint Mohamed koporsója. Hogy ez a sátán ezt művelte velem... Írtam egy levelet Darvas József kultuszminiszternek, aki ott la­kott a közelünkben, elmesélve benne az egész esetet. Két nap múlva hívnak a Nemzetibe, hogy újam alá a szerződésemet. • Nem félt Major bosszújától?- Bár féltem volna. Akkor minden másképp alakul. De bíztam benne. Azt hittem, emberi módon viszonyul majd hozzám. • Sértegette, megbántotta, mellőzte?- Hogy mi mindenre képes volt! Pozsony­ban vendégszerepeltünk a Bemarda Álba há­zával. Nem szerettem Majort. Kerültem őt. Ahol csak tudott, ott tett keresztbe. Rémesen vi­selkedett. Pozsonyban például azt hitte: szabad a pálya. Egyedül vagyok, Zoli otthon, hátha... Rólam mindenki tudta, hogy megközelíthetetlen vagyok, csak úgy látszik, ő nem. Kurrogott, né­zegetett, fente rám a fogát. Kapuzárás előtti slusszpánikban azt hitte, ígérget majd össze­vissza, és beadom a derekam. Arra viszont vár­hatott. Véget ér este az előadás, nyúlok a kabá­tomért, erre megelőz. Feladja. „Hazakísérhe­tem?” - kérdezi sátáni mosollyal. Ha nem egy helyütt laknánk, mondhatnám, hogy nem, de így! Egy szállodába megyünk, nem tilthatom meg. És battyogott szépen mellettem. Ígér her­ceg, így hívtuk őt egymás közt, mert mindenki­nek csak ígérgetett. Kikészített valakit, aztán szórakozott rajta. „Maga gyűlöl engem, érzem" - dörmögte. Nem gyűlölöm, csak nem tartom tisztességes embernek, feleltem. Minősíthetet­len, amit velem tesz, hasonlít az inkvizícióra. Megtanultam semmiből valamit csinálni, és mégis nekem van a legkisebb gázsim. „Maga olyan, mint egy francia diáklány - nyomta a szöveget -, keressen magának darabot, ha hazamegyünk, a fizeté­sét is felemelem. Úgy fog felfutni, mint a fo­lyondár. " Futottam is. Lefelé. Mint egy elté­vedt folyondár. • Mién, mi tönént a szállodában?- Fel akart jönni a szobámba. Mondom, tessék, csak jöjjön. És láttam az arcán a dia­dalt, hogy „á, ennek is csak ígérni kell". Én viszont tudtam, amit ő sejteni sem sejtett. Hogy a szobatársam ott lesz. Be is szóltam neki, hogy bocsáss meg, vendéget hozok. Major, teljesen elké­pedve, a küszöböt sem merte átlépni, megkért, hogy kísérjem ki őt, de az előszobában elka­pott és megcsókolt. Ha én erre úgy reagáltam volna, hogy mit csinál, hogy képzeli, jaj, ne­hogy már, akkor nincs semmi baj. De én azt mondtam: ejha! És rögtön lezuhant a libi­dója. Másnap reggel, az étteremben odaint, hogy fel van tartva egy szék mellette. Hű, gondoltam, ez kijózanodott, és még mindig próbálkozni akar, ebből könnyen baj lehet. Beszélt, magyarázott, puszírozott, de nem voltam én fejreejtett kislány, nem kellett félteni. Tudtam, hogy amit mond, annak még az ellenkezője sem igaz. A vonatban is, hazafelé, egész úton csinálta a kalamajkát. Vívott, én meg visszaszúrtam. Aztán még jobban rám szállt, és levelekkel üldözött. „Mindenütt követem. A fe­kete kéz. ” Ilyen üzeneteket hagyott. Bárhova mentem is, mindig a nyomomban volt. • Szerepekkel mégsem halmozta el.- Mit várhattam volna egy hoppon maradt igazgatótól? Csak a bosszút, amivel nem ma­radt adósom. Remélem, mire felérek az égbe, ő már lent lesz. Nem szeretnék még ott is ta­lálkozni vele. Megtette azt is, hogy bejött az öltözőmbe, és melegen invitált vidéki fészké­be. Hiába kértem, hogy ne molesztáljon, én szeretem a féljem, és monogám természet va­gyok, akkor hagyott csak fel az ajánlataival, amikor azt mondtam neki: maga nekem akkor sem kellene, ha minden este másvalakire vágynék. „Apor, maga ördögi figura” - felel­te. Vagyok, aki vagyok, én akkor sem koszo­lom be magával a házasságomat. Ezután már nem is kísérletezgetett, de három évig nem en­gedett színpadra. Kikért a Madách Színház, hogy akkor játsszak náluk, de nem adott ki ne­kik. Szükségem van rá. hazudta szemrebbenés nélkül, közben játszani sem engedett. • Ma hol, kivel játszik?- Kilencéves az unokám, én vagyok a házi bohóca. Imádjuk egymást. Ha ő kér rá, még a fára is felmászom vele. Pedig... tudja, hány éves vagyok? Ne, inkább ne is tudja... Szabó G. László Apor Noémi emlékei (Oláh Csaba felvétele) Környezetében mindenki tudta Ken Kerchevalró\, aki a Dallas-sorozatban Cliff Barnest, Jocky Ewing sógorát és ri­válisát alakítja, hogy erős dohányos. Ahogy édesapja is az volt. Korán el is ment, tüdőrákban halt meg. A tragédia könnyen megismétlődhetett volna, mert az ötvenkilenc éves színész tüdején is daganatot fedeztek fel egy szűrővizsgálat során. Megműtötték. Az orvosok és élettársa, Cheryl Ann Paris színésznő segítségével ma újra egészséges. „Annie szerelmének köszönhetem, hogy meggyógyultam” - ál­lítja. Naplójában így írja le betegségét és gyógyulását: „Februárban, mivel nem éreztem jól magam, ellenőrzésre jelent­keztem, s kiderült, folt van a tüdőmön. Az orvos daganatra gyana­kodott, amelyet a dohányzással hozott összefüggésbe. Felkerestem két specialistát. Megnyugtattak, hogy a panaszom műtéttel gyó­gyítható, mert nincsenek áttételek. Úgy éreztem, megmenekültem. Nem is szóltam senkinek a vizsgálatról. Annie-nak sem. Nem akar­tam megijeszteni. Az orvosok azt ajánlották, tizenöt napon belül el kell végezni a műtétet. »Akkor mégiscsak komoly dologról van szó« - gondoltam. Ekkor szóltam Annie-nak először. Nem akar­tam őt megrémiszteni, megpróbáltam uralkodni magamon, keménynek látszani, mintha egy rutinműtét miatt feküdnék be a kórházba. Ő viszont, mivel az édesanyja rákban halt meg, nem értette, hogy vehetem olyan könnyen a betegséget. Igen, szembe kellett néznem a való­sággal, és együtt mentünk el az orvoshoz. Tudtam, mi vár rám. Ennek ellenére nem hagytam abba a do­hányzást. Ügy mentem be a kórházba, hogy ott lógott a számban a cigaretta. Ott bent aztán hamar megértettem, nincs más választá­som, abba kell hagynom. Két daganatot találtak a tüdőmön. Az egyik akkora volt, mint egy dió, mellette a másik, valamivel kisebb. A szövettani vizsgálat kimutatta, hogy rosszindulatúak. Eltávolították, de az egész bal le­bennyel együtt. Annie csak nyolc órával később tudott bejönni hozzám az intenzív osztályra. A felvételnél álnevet diktáltam be, és nem talált meg, mert nem emlékezett a névre. Azért választot­tunk álnevet, hogy elkerüljük az újságírókat. Kórházakban mindig akadnak olyanok, akik ellenszolgáltatásért felhívják a szer­kesztőségeket, ha ismert személyiséget szállítanak be. Ezt akartam meggátolni, mert kilencvenegy éves anyám nem tudott semmiről. Annie később azt mondta, hogy akkor, ott az ágyon fekve úgy néztem ki, mint egy százéves öregember. Nagyon szenvedtem, tele voltam nyugtátokkal, ha elefántok dübörögtek volna körülöttem, azt sem érzékelem. Segítség nélkül nem bírtam mozdulni. Három­óránként nyugtátokat kaptam, ezek rövid időre enyhítettek valamit a fájdalmakon. De a harmadik napon már őrjöngtem a cigarettáért. Amikor hazakerültem, járni tudtam, de az ágyból, támasz nélkül, nem voltam képes leszállni, és a lakást sem hagytam el sokáig. Annie mindig mellettem volt. Az orvosok azt mondták, a lábadozás akár egy évig is eltarthat. Két hónap múltán azonban rendbe jöttem. Erőt, önbizalmat adott, hogy nem volt szükségem sugárkezelésre. Légzésgyakorlatokat végeztem otthon, s ez segített rajtam. Minél előbb vissza akartam térni a Dallasba. Apám, aki sebészprofesszor volt, mindig erős cigarettákat szí­vott és rengeteget. Egyszer egy betege azt tanácsolta neki, ha abba akarja hagyni, szívjon más fajtát. Sokkal erősebbet annál, mint amit szív. Nem segített neki, mert arra tért át. Clintonban, ahol felnőttem, csak két kereskedő tartott abból a fajtából, ők is csak apám kedvéért. Pedig mindenről le lehet szokni. Húsz évvel ezelőtt inni kezdtem, aztán öt évvel később, segítséggel, abbahagy­tam. Kezdetben el sem tudtam képzelni, hogyan lehet alkohol nél­kül élni. Ugyanígy cigaretta nélkül sem tudtam elképzelni a napjai­mat. Kilencvenkilenc százalékban mégis sikerült róla leszoknom. Most már csak egy-két szálat szívok hetente.” A Gioia nyomán: (tallósi) Élettársával és közös gyermekükkel

Next

/
Oldalképek
Tartalom