Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-13 / 46. szám
ÜBSämap 1994. november 13. MŰVÉSZVILÁG Il l Hőii p©r©r)dor^ Könnyelmű tettnek minősíti 1954-es lépését Apor Noémi. Harmincévesen, nadrágszerepeiből kiszállva, otthagyva az Ifjúsági Színházat a Nemzetihez szerződött. „Bár ne tettem volna - sóhajt fel keserűen. - Hét helyett huszonkét szűk esztendő várt rám. Kevés öröm, sok keserűség, és mit szépítsem? Major szadizmusa. ” A mozivásznon főleg félje, Fábri Zoltán alkotásaiban jeleskedett, de feltűnik Keleti Márton, Gertler Viktor és Bán Frigyes rendezéseiben is. Egyéniségétől távol álló, színészi kvalitásainak azonban nagyon megfelelő szerepkörben mozgott. Apor Noémi a tragikus sorsok specialistája volt. Színpadi alakításai között O’Neill Utazás az éjszakában című családdrámájának alkoholista ír szolgálólánya áll az élen, kamera előtt pedig az Utószezon morfinista nőjeként remekelt. Filmes pályájának mind a mai napig utolsó nagy akkordját az 1977-ben készült Magyarok hordozza. Drámai hangzat ez a legfájdalmasabbak közül. Apor, fekete ruhás parasztasszonyként egy Németországba tartó vonaton. Dolgozni megy kilenc társával hitleri földekre. Robotolni végkimerülésig, háborús időkben. Keserűségében a múltja, erejében, tartásában a jelene. • Hogyan lett a Várkonyiból Apor? Mi késztette arra, hogy nevet változtasson?- Növendékkoromban a Zeneakadémián szavaltam. Bekonferáltak, és már zúgott is a taps. De én tudtam, hogy ez nem nekem szól. A bátyámnak, Várkonyi Zoltánnak, aki a Művész Színház igazgatója volt akkoriban. Vagy édesapámnak, Várkonyi Titusz újságírónak, Krúdy barátjának. Zoli akkor azt tanácsolta, legyek Villányi Noémi. Nem, az olyan „boros”, feleltem. Akkor legyél Vajta, mondta. Jaj, dehogy, most akasztottak egy ilyen nevű nyilast. Akkor tudod, mit? Legyél Káró Nóra. Még mit nem, kaptam fel a fejem, akkor inkább Pikk Ász. De a végén eszembe jutott egy távoli rokonunk, akit Apornak hívtak. Ez illett a legjobban a Noémihoz, bár megszokni ezt sem volt könnyű. Ülök a színházban, hallom az ügyelőt, hogy Apor, Apor színpadra! Mondom, miért nem megy már ez a hülye liba, mit kéreti magát? Amióta otthagytam a pályát, nem is mutatkozom be senkinek ezen a néven. Fábri Zoltánná vagyok. Már nem dolgozom, már nem foghatják rám, hogy az ő nevéből élek. • Mi volt nehezebb? Várkonyi húgának, vagy Fábri feleségének lenni?- Mindkét névnek súlya volt. Akkora, hogy néha mozdulni sem engedtek. Volt egy rendezőm, a Both Béla. Még az Ifjúsági Színházban. Tehetségtelen volt nagyon, hat vagy nyolc helyről is kirúgták, és pechemre mindig a férjem került a helyére. Nem kérdezte tőle senki, hogy oda akar-e menni, tolták-nyomták az embereket, mint a sakkfigurákat. A minisztérium parancsa szerint. Tudtam én, hogy a Both Béla kicsinál engem, és úgy is történt. Büszke voltam, lepleztem a sértettségemet, de a vizet remegő kézzel ittam meg. Untam már, hogy tizenhárom éves kisfiúkat játszat velem. Mindig csak rövidnadrág, fehér zokni... mentem le a nézőtérre, hogy megmutatom magam a férjemnek, ő meg nem ismert fel. Azt hitte, úttörőküldött vagyok. A színházi tűzoltó is azt kérdezte tőlem: na, öcsi, mi leszel, ha nagy leszel? Színész, feleltem. És jól hátbavágott, mert nem tudta, ki vagyok. Mikor véget ért a próba, meg akarta nézni, mi van a blúzom alatt. Jó, hogy nem voltam Anita Ekberg, de a kislányoktól kapott szerelmesleveleket is megelégeli egyszer az ember. Terhes voltam a fiammal, és még mindig nadrágszerepeket kaptam. Hiába tiltakoztam Both Bélánál, nem nagyon izgatta magát. Várjál, kérlek, várjál, majd adok neked női szerepet is. Adott. Májbajos Doroghy Violát. Tehénre ne húzzanak gatyát, karakterszínésznőre ne bízzanak nya- valygó kis angyalkát. Mindegy, összeszedtem magam. Szöveg ellen ne játsszon a színész. Olyannak mutattam a figurát, amilyennek Móricz a Légy jó mindhaláligban. Kedvesnek, önfeláldozónak. Both Béla erre azt mondta: egy kapitalista lánya nem lehet rokonszenves. Máshogy kell megformálni a szerepet. Akkor másra kell osztani, feleltem. Ha Móricz Zsig- mond azt írja róla, hogy Viola kisasszony angyal, akkor én angyalnak mutatom. • És játszotta tovább?- Öt nappal a premier előtt a sógornőmre, Szemere Verára osztotta a szerepet. Be is mentem azonnal az igazgatómhoz, hogy adja ki a munkakönyvemet, de nem adta. Veráé lett a bemutató, majd felváltva játszottuk Violát. Nem vagyok hisztérikus, de akkor, azokban a hetekben még az öltöztetőnő is lábujjhegyen járt körülöttem. Én meg mintha parázson futottam volna. • Hogyan került át aztán Majorhoz a Nemzetibe?- Kizavartam Both Bélát az öltözőmből. Jött gratulálni, hogy hát igen, mégiscsak te vagy a jobb, azt az arisztokratikus légkört te tudod megteremteni. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az ajtóra mutattam és csak annyit mondtam: mars! Nem sokkal később eszembe jutott Major, hogy növendékkoromban, egy vizsgaelőadás után úgy dicsért: megszületett az új Moliére-színésznő. Én nem voltam élelmes soha, de ha egyszer elindulok valamiért, addig haza nem jövök, míg meg nem szerzem. Pár évvel ezelőtt maga megdicsért engem, mondtam Majornak, most itt vagyok és szeretném tudni, átvesz-e a Nemzetibe? „Mikor jön? - kérdezte -, beszélje meg az igazgatójával, kit szeretne tőlünk, és státuscserével átszerződtetjük. ” Meg voltam hatódva. Nem akartam hinni a fülemnek. Másnap bemegyek az igazgatómhoz, hogy hívja fel Majort, beszéljék meg egymás közt az ügyet, erre mit hallok? Azt módja: „Major azt sem tudta, miről beszélek, öt éve nem is látott téged. ” Ügy lebegtem ég és fold között, mint Mohamed koporsója. Hogy ez a sátán ezt művelte velem... Írtam egy levelet Darvas József kultuszminiszternek, aki ott lakott a közelünkben, elmesélve benne az egész esetet. Két nap múlva hívnak a Nemzetibe, hogy újam alá a szerződésemet. • Nem félt Major bosszújától?- Bár féltem volna. Akkor minden másképp alakul. De bíztam benne. Azt hittem, emberi módon viszonyul majd hozzám. • Sértegette, megbántotta, mellőzte?- Hogy mi mindenre képes volt! Pozsonyban vendégszerepeltünk a Bemarda Álba házával. Nem szerettem Majort. Kerültem őt. Ahol csak tudott, ott tett keresztbe. Rémesen viselkedett. Pozsonyban például azt hitte: szabad a pálya. Egyedül vagyok, Zoli otthon, hátha... Rólam mindenki tudta, hogy megközelíthetetlen vagyok, csak úgy látszik, ő nem. Kurrogott, nézegetett, fente rám a fogát. Kapuzárás előtti slusszpánikban azt hitte, ígérget majd összevissza, és beadom a derekam. Arra viszont várhatott. Véget ér este az előadás, nyúlok a kabátomért, erre megelőz. Feladja. „Hazakísérhetem?” - kérdezi sátáni mosollyal. Ha nem egy helyütt laknánk, mondhatnám, hogy nem, de így! Egy szállodába megyünk, nem tilthatom meg. És battyogott szépen mellettem. Ígér herceg, így hívtuk őt egymás közt, mert mindenkinek csak ígérgetett. Kikészített valakit, aztán szórakozott rajta. „Maga gyűlöl engem, érzem" - dörmögte. Nem gyűlölöm, csak nem tartom tisztességes embernek, feleltem. Minősíthetetlen, amit velem tesz, hasonlít az inkvizícióra. Megtanultam semmiből valamit csinálni, és mégis nekem van a legkisebb gázsim. „Maga olyan, mint egy francia diáklány - nyomta a szöveget -, keressen magának darabot, ha hazamegyünk, a fizetését is felemelem. Úgy fog felfutni, mint a folyondár. " Futottam is. Lefelé. Mint egy eltévedt folyondár. • Mién, mi tönént a szállodában?- Fel akart jönni a szobámba. Mondom, tessék, csak jöjjön. És láttam az arcán a diadalt, hogy „á, ennek is csak ígérni kell". Én viszont tudtam, amit ő sejteni sem sejtett. Hogy a szobatársam ott lesz. Be is szóltam neki, hogy bocsáss meg, vendéget hozok. Major, teljesen elképedve, a küszöböt sem merte átlépni, megkért, hogy kísérjem ki őt, de az előszobában elkapott és megcsókolt. Ha én erre úgy reagáltam volna, hogy mit csinál, hogy képzeli, jaj, nehogy már, akkor nincs semmi baj. De én azt mondtam: ejha! És rögtön lezuhant a libidója. Másnap reggel, az étteremben odaint, hogy fel van tartva egy szék mellette. Hű, gondoltam, ez kijózanodott, és még mindig próbálkozni akar, ebből könnyen baj lehet. Beszélt, magyarázott, puszírozott, de nem voltam én fejreejtett kislány, nem kellett félteni. Tudtam, hogy amit mond, annak még az ellenkezője sem igaz. A vonatban is, hazafelé, egész úton csinálta a kalamajkát. Vívott, én meg visszaszúrtam. Aztán még jobban rám szállt, és levelekkel üldözött. „Mindenütt követem. A fekete kéz. ” Ilyen üzeneteket hagyott. Bárhova mentem is, mindig a nyomomban volt. • Szerepekkel mégsem halmozta el.- Mit várhattam volna egy hoppon maradt igazgatótól? Csak a bosszút, amivel nem maradt adósom. Remélem, mire felérek az égbe, ő már lent lesz. Nem szeretnék még ott is találkozni vele. Megtette azt is, hogy bejött az öltözőmbe, és melegen invitált vidéki fészkébe. Hiába kértem, hogy ne molesztáljon, én szeretem a féljem, és monogám természet vagyok, akkor hagyott csak fel az ajánlataival, amikor azt mondtam neki: maga nekem akkor sem kellene, ha minden este másvalakire vágynék. „Apor, maga ördögi figura” - felelte. Vagyok, aki vagyok, én akkor sem koszolom be magával a házasságomat. Ezután már nem is kísérletezgetett, de három évig nem engedett színpadra. Kikért a Madách Színház, hogy akkor játsszak náluk, de nem adott ki nekik. Szükségem van rá. hazudta szemrebbenés nélkül, közben játszani sem engedett. • Ma hol, kivel játszik?- Kilencéves az unokám, én vagyok a házi bohóca. Imádjuk egymást. Ha ő kér rá, még a fára is felmászom vele. Pedig... tudja, hány éves vagyok? Ne, inkább ne is tudja... Szabó G. László Apor Noémi emlékei (Oláh Csaba felvétele) Környezetében mindenki tudta Ken Kerchevalró\, aki a Dallas-sorozatban Cliff Barnest, Jocky Ewing sógorát és riválisát alakítja, hogy erős dohányos. Ahogy édesapja is az volt. Korán el is ment, tüdőrákban halt meg. A tragédia könnyen megismétlődhetett volna, mert az ötvenkilenc éves színész tüdején is daganatot fedeztek fel egy szűrővizsgálat során. Megműtötték. Az orvosok és élettársa, Cheryl Ann Paris színésznő segítségével ma újra egészséges. „Annie szerelmének köszönhetem, hogy meggyógyultam” - állítja. Naplójában így írja le betegségét és gyógyulását: „Februárban, mivel nem éreztem jól magam, ellenőrzésre jelentkeztem, s kiderült, folt van a tüdőmön. Az orvos daganatra gyanakodott, amelyet a dohányzással hozott összefüggésbe. Felkerestem két specialistát. Megnyugtattak, hogy a panaszom műtéttel gyógyítható, mert nincsenek áttételek. Úgy éreztem, megmenekültem. Nem is szóltam senkinek a vizsgálatról. Annie-nak sem. Nem akartam megijeszteni. Az orvosok azt ajánlották, tizenöt napon belül el kell végezni a műtétet. »Akkor mégiscsak komoly dologról van szó« - gondoltam. Ekkor szóltam Annie-nak először. Nem akartam őt megrémiszteni, megpróbáltam uralkodni magamon, keménynek látszani, mintha egy rutinműtét miatt feküdnék be a kórházba. Ő viszont, mivel az édesanyja rákban halt meg, nem értette, hogy vehetem olyan könnyen a betegséget. Igen, szembe kellett néznem a valósággal, és együtt mentünk el az orvoshoz. Tudtam, mi vár rám. Ennek ellenére nem hagytam abba a dohányzást. Ügy mentem be a kórházba, hogy ott lógott a számban a cigaretta. Ott bent aztán hamar megértettem, nincs más választásom, abba kell hagynom. Két daganatot találtak a tüdőmön. Az egyik akkora volt, mint egy dió, mellette a másik, valamivel kisebb. A szövettani vizsgálat kimutatta, hogy rosszindulatúak. Eltávolították, de az egész bal lebennyel együtt. Annie csak nyolc órával később tudott bejönni hozzám az intenzív osztályra. A felvételnél álnevet diktáltam be, és nem talált meg, mert nem emlékezett a névre. Azért választottunk álnevet, hogy elkerüljük az újságírókat. Kórházakban mindig akadnak olyanok, akik ellenszolgáltatásért felhívják a szerkesztőségeket, ha ismert személyiséget szállítanak be. Ezt akartam meggátolni, mert kilencvenegy éves anyám nem tudott semmiről. Annie később azt mondta, hogy akkor, ott az ágyon fekve úgy néztem ki, mint egy százéves öregember. Nagyon szenvedtem, tele voltam nyugtátokkal, ha elefántok dübörögtek volna körülöttem, azt sem érzékelem. Segítség nélkül nem bírtam mozdulni. Háromóránként nyugtátokat kaptam, ezek rövid időre enyhítettek valamit a fájdalmakon. De a harmadik napon már őrjöngtem a cigarettáért. Amikor hazakerültem, járni tudtam, de az ágyból, támasz nélkül, nem voltam képes leszállni, és a lakást sem hagytam el sokáig. Annie mindig mellettem volt. Az orvosok azt mondták, a lábadozás akár egy évig is eltarthat. Két hónap múltán azonban rendbe jöttem. Erőt, önbizalmat adott, hogy nem volt szükségem sugárkezelésre. Légzésgyakorlatokat végeztem otthon, s ez segített rajtam. Minél előbb vissza akartam térni a Dallasba. Apám, aki sebészprofesszor volt, mindig erős cigarettákat szívott és rengeteget. Egyszer egy betege azt tanácsolta neki, ha abba akarja hagyni, szívjon más fajtát. Sokkal erősebbet annál, mint amit szív. Nem segített neki, mert arra tért át. Clintonban, ahol felnőttem, csak két kereskedő tartott abból a fajtából, ők is csak apám kedvéért. Pedig mindenről le lehet szokni. Húsz évvel ezelőtt inni kezdtem, aztán öt évvel később, segítséggel, abbahagytam. Kezdetben el sem tudtam képzelni, hogyan lehet alkohol nélkül élni. Ugyanígy cigaretta nélkül sem tudtam elképzelni a napjaimat. Kilencvenkilenc százalékban mégis sikerült róla leszoknom. Most már csak egy-két szálat szívok hetente.” A Gioia nyomán: (tallósi) Élettársával és közös gyermekükkel