Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-24 / 30. szám

1994. július 24. MŰVÉSZVILÁG

Pi

piskedő öreglány rózsaszínben. Dölyfös „naccsága” pukkanás előtt. Madame Csiricsáré, az újgazdag trampli. Lumpenné, fokhagymaszaggal. Asszonyi báját, finom rafinériáját dekázó eleven Dajka. Ábrándos királyné intim bűnökre várva.

Molnár Piroska lő - és minduntalan célba talál. Gesztusokkal, mozdulatokkal, milliókat érő színészi eszköztárral. Naiva és komika. Szubrett és operettprimadonna. Tolsztojon, Csehovon, Brechten, Euripidészen és Shakespeare-en edzett drámai hősnő. 1971-től 1978-ig Kaposváron játszik. Budapesten a Nemzeti, majd a Katona József Színház tagja. Tíz éve ismét Kaposvár vagyona.

• Késett, nagyon sokat késett. Majdnem negyven percet.- Pedig siettem. Rohantam.

• Én meg dühöngtem. Már el is akartam menni.- Ne haragudjon. Füllenthetnék most bármit. Hogy beletörött a kulcsom a zárba... hogy lerobbant a kocsim... hogy csúszott a forgatás. Nem ez történt. Elaludtam. Egyszerűen elaludtam. Éjjel háromig tartott a próba.

• Négykor még kint vártam a sarkon, látni akartam, hogyan jön. Ráérősen slattyogva, netán mázsás léptekkel vonulva, esetleg méltósággal hullámozva...- ... nem. Mostanában én már csak loholva járok. Sétálásról szó sincs. Négy óra volt, amikor ágyba kerültem, reggel meg szinkronba mentem, alig vártam, hogy délután ledőljek egy kicsit. Na, ez lett a vége! Nem is tudom, mikor aludtam legutóbb úgy istenigazában. Pedig ha nincs meg a nyolc órám, egyszerűen nem bírok létezni.

• Miért ez az iszonyú hajtás? A pénz miatt?- Nemcsak. Vagyis egyáltalán. A munkát szeretem, a jó munkát. Mostanában pedig sorra olyan lehetőséget kínálnak fel, amelyre képtelen vagyok nemet mondani. Furcsa pálya ez. Néha hetekig semmi sem jön, máskor meg olyan öt napom van, hogy az ellenségemnek sem kívánom. Persze az üres heteket is úgy kell érteni, hogy délelőtt azért próbálok, este pedig játszom.

• Legutóbb mikor lébucolt egy nagyot?- Két-három napnál több szabadom nem igazán adódott az elmúlt évek során.

• Az elmúlt tíz év alatt?- Körülbelül. Takarítani is nyáron szoktam, mert akkor be is tudom fejezni, nemcsak elkezdeni. Akkor fogok hozzá, többnyire nyaralás helyett. Évad közben ilyesmire sosincs lehetőségem.

• Kaposváron ez idő tájt őrségváltás zajlik. A „nagy öregek", Jordán Tamás, Koltai Róbert, Lázár Kati elsőként távoztak, Csákányi Eszter és Kulka János utánuk mentek el, s most Börcsök Enikő és Lukáts Andor is máshova szerződött. Ha egyetlen szóval kellene helyzetjelentést adnia, hogyan fogalmazna?- Dolgozunk.

• Ugyanez három mondatban ?- Amikor egy társulat magva éveket, évtizedeket tölt már együtt, mindenhol adódnak továbblépési gondok. Ez hol vérrel valósul meg, mint bizonyos forradalmakban, hol vér nélkül, mint nálunk. Hogy mi változik majd és mi nem, azt nem tudom megjósolni.

• Azt sem tudja még, hogy marad-e Kaposváron vagy sem?- Egyelőre maradok.

• Mintha mázsás vasmacskákkal horgonyzott volna le.- Igen, olyan vasmacskára volt szükségem, ami illik a kaposvári „hajóhoz”. Nagy színházhoz nagy horgonyok kellenek. Az „utastársakhoz” pedig vagy kötődik az ember, vagy nem. Nekem nagyon szorosak a kaposvári kapcsolataim. Pusztán amiatt, hogy most valami hisztéria vett erőt a szakmán, és mindenki úgy érzi, hogy mennie kell, nem fogok továbbállni. Úgy látom, Kaposváron nekünk még szükségünk van egymásra. Nagyon jól dolgozunk együtt, és még mindig nem merítettük ki azokat a lehetőségeket, amelyek a kölcsönös munkában rejlenek. Spindler Béla, Bezerédi Zoltán, Znamenák István igazán tehetséges kollégák, és a színház nemcsak vezető színészekből, hanem közép- és kisegítő gárdából is áll. amelynek tagjai ugyanolyan fontosak, mint mi vagyunk. Ha a „hátvédem” rossz lenne, én sem tündökölhetnék. A gólhoz csapat kell és ez a gyönyörű a mi szakmánkban. Hogy egymást se%psárraí, szépe t

MOLNÁR PIROSKA KAPOSVÁRI ÉVEI

gítjük, egymásnak passzoljuk a labdát. Én borzasztón tisztelem az ilyen hátvédjátékosokat, akik szeretik, becsülik a munkájukat, és nem arra megy el az energiájuk, hogy főszerepekről ábrándoznak, hanem szívvel-lélekkel végzik a rájuk bízott feladatokat. Ők biztosan szép ajándékokat kapnak a pályától.

• Önnek mindent megadott a pálya?- Mutasson egy színészt, aki mindig boldog és mindig elégedett. Én sem vagyok az. De nem amiatt, hogy néhanap engem is elhanyagoltak, hanem mert én követtem el hibákat. Én sok mindent nem adtam meg az életemnek. Kapni a legtöbbször kosárral kaptam. Csak úgy szórta elém a szépet a pálya. Amikor elkezdi madáréletét az ember, s lelkesen, maximális odaadással végzi a dolgát, a pályája rendszerint sokkal fontosabbá válik számára, mint a privát élete. Hiába tesz megalkuvásokat, a mérleg nyelve mindig a hivatása felé billen. Azt akarja szolgálni, annak akar megfelelni teljes mértékben. Én a pályámon sosem tettem engedményeket azért, hogy jobban éljek, jobban csillogjak, nem könyököltem senkinek a hasába. Arra figyeltem, hogy a lehető legjobb tudásommal oldjam meg az összes rám bízott feladatot. A magánéletem sajnos nem úgy sikerült, mint ahogy azt kislányként elképzeltem. Legbelül még most is romantikus vagyok, sőt egyenesen biedermeier. Olyan ember, aki nagy és örök szerelemre vágyik. Nekem ez nem jött össze. A színház lett az ásó-kapa-nagyharangos házasságom. Máshol, más pályán talán nem is tudnék ilyen kiegyensúlyozottan mozogni. Bár mostanában egyre többször jut eszembe, hogy le kellene állni egy kicsit, körül kellene nézni, mert hipp-hopp ötvenéves vagyok. Most lenne jó száz meg száz apró örömben fürdeni, beleszagolni az éjszakába, mert úgy meg tud lódulni az idő, hogy csak nézek és csodálkozom: nem is olyan rég más volt még az arcom. A fiamon is látom, hogy múlik az idő. Tizenkét éves volt, amikor Németországba ment az apjával, most meg huszonöt éves és felnőtt már. Párizsban él, ritkán találkozunk. Ha hazajön pár napra, többnyire csak vitatkozunk. Koránál fogva szinte semmiben sem ért velem egyet, de az élet kihívásait is máshogy kezeli, nem úgy, mint én.

• Kaposvári kollégáival nincsenek éles vitái?- Néha csak unjuk egymást, máskor össze is kapunk. Emberek vagyunk. Megtörténik, hogy rá sem tudunk nézni a másikra, annyira idegesít, aztán leülünk, elbeszélgetünk, feloldódunk és nevetünk egy nagyot. Nincsenek behegedetlen sebeink, amelyek irgalmatlanul sajognának.

• Öt vagy tíz évvel ezelőtt más volt a kaposvári színház arculata?- Én nem láttam másnak, mert akkor is ott dolgoztam. Ezt azok állítják, akik rendszeresen nézik az előadásainkat. Én csak azt érzem: koromnál és tapasztalataimnál fogva komolyabban fogom fel a dolgokat, s ebből eredően nehezebben megy minden.

• Munkastílusuk sem változott az elmúlt évek alatt?- Nem. Ugyanúgy dolgoztunk régebben is, mint ma. Egyvalamiben változtunk csupán. Azzal, hogy sokan elszerződtek tőlünk, kevesebb az úgynevezett vezető színész, akire szakmai berkekben nagy szavakkal azt mondják: rá színházat lehet építeni. Népesebb a kisegítő és a középréteg. Tehát ha évadot tervez a vezetőség, akkor bizony meg kell gondolnia, milyen darabot vegyen elő, hogy annak minden szerepe kiosztható legyen.

• Kevesebb oszlop tartja a mennyezetet?- Én inkább úgy fogalmaznék: kevesebb oszlop áll az alapon, mint eddig. De olyan helyzet, hogy gyerünk, kifele, mert ránkszakad a tető, még nem fordult elő.

• „Női oszlopból" kettő van már csak Kaposváron. Ön és Pogány Judit.- Én nem érzem, hogy oszlop vagyok. Törőcsik Mariról írták egyszer, hogy nemzeti kincs. Nem vitatom. Tényleg az. De képzelje magát az ő helyébe... leül az öltözői tükör elé, belenéz és azt mondja: én nemzeti kincs vagyok. Be sem tudna menni ezek után a színpadra. Ha oszlopnak hinném magam, nem tudnék elmozdulni a helyemről. Érzem, hogy szeretnek a társulatban, s néha zavarba is jövök ettől. De a színpadon nehogy elkezdjenek tisztelni, mert akkor végem. Magánemberként tisztelhetnek, fent a színpadon azonban annak örülök, ha látom, hogy mindenki teljes erőből játszik. Ha a tisztelettől nem mernének végszót adni, vagy ha azt Molnár Piroskának adnák és nem annak, akit játszom, iszonyúan feldühítenének. Kaposváron szerencsére nem ilyen emelkedett a kapcsolatrendszer. Harmincvala- hány évesen, amikor a Nemzetibe kerültem, és

(Oláh Csaba felvétele)

Kállai Ferenc, Berek Kati partnere lehettem, nekem is remegett a hangom, de csak a színpadi vasajtóig. Kint, a közönség előtt már nem. Ott játszani kell.

• Olyan elő sem fordult még, hogy csapot-pa- pot otthagyva legszívesebben elmenekült volna?- A rosszabb évekre gondol?

• Például.

■J:- Dolgozunk, ahogy erőnkből telik. Ha szakaT dékosabb éveket élnénk, akkor nem vagyok á csillagos égen, de abba sem kell belehalni. Az arany középszer sokkal rosszabb. Akkor se föift, se lent nem vagyunk. Márpedig az igazi munka során hullámhegyek és hullámvölgyek váltakoznak. A színház nem lehet langyos forrás.'Vfz vagy forró legyen, vagy jéghideg.

• Babarczy, Ascher és Gothár mellett ki aiM rendező, aki miatt boldogan marad KaposvárpRE- Mohácsi János miatt, aki már ugyanabhaája vonalban áll, mint a nagy triumvirátus. Azi^n Znamenák István is mutogatja oroszlánkörmeit és Lukáts Andor, ugye, aki most felszerződötf a Katona József Színházba.

• De rendezőként visszajár majd Kaposvárra?- Remélem. Nekem nagyon nehéz lesz nélküle. Andor csodálatos partneri Ugyanígy megviselt annak idején Máthé Gábór távozása is. Sokat segítettünk egymásnak, minden tanácsát megfogadtam. Sajnálom, hogy elment, és most Andor is megy utána. Megértem őt. Futni kell egy kört Pesten is, menjen, aki ezt még nem tette meg. Nem árt meg neki, ha belekóstol.

• Legfeljebb azt mondja: nem ízlik.- És visszaszerződik.

• Ön is azzal nyugtatta magát, amikor a Nemzeti, majd a Katona József Színház tagja lett, hogy ha döcögni fog a szekere, akkor visszahajt szépen vidékre?- Kollektív döntés eredménye volt, hogy én akkor Pestre szerződtem. Ment a csapat, és én vele mentem. Lázár Katiék, Pogány Juditék is fővárosi színészek lettek. Saját döntésem az volt, hogy visszamentem Kaposvárra. Én akkor olyan életszakaszban voltam, amikor nagyon kevés szerep jut egy színésznőnek. Negyven felé ugyanis megritkulnak a lehetőségek. Hívott a tévé, a szinkron, a rádió és filmszerepeket is kaptam, de az nem azonos a színházi munkával.

Színpadi feladatok nélkül pedig nem bírtam meglenni. És távlatokat sem láttam, hogy azzal nyugtathattam volna magam: nem baj, jövőre majd máshogy lesz. Nem lehetett másképpen. Ücsöröghettem volna a kispadon, amíg bele nem őrülök a várakozásba.

• Ha csak két szerepet kap egy évadban, akkor már nem is érzi jól magát?- Nem, mert én imádok dolgozni, szörnyen zavar, ha takaréklángra állítanak. Nem olyan hosszú az élet, hogy ki tudja, hány évet kihagyhassak. Jól is tettem, hogy visszaszerződtém Kaposvárra. Négy-öt főszerepnél kevesebbet egyetlen évadban sem játszottam. Annak a színésznek, aki mindén szerepben önmagát adja, évi egy szerep is elég, de annak, aki elbújik a figura mögé, és ha jól játszik, az egyéniségét is meg tudja mutatni, több feladatra van szüksége. Számomra a mostani évad is jól végződött, mert a színházi szerepeim mellett más elfoglaltságom is volt. Például Elek Judit filmjében dolgoztam, az Ébredésben.

• Vele forgatott a Tutajosokban is. Akkor egy melegszívű lengyel parasztasszonyt játszott.- Most meg osztályfőnöknő vagyok. Egy jóságos osztályfőnöknő, akinek örökké félrecsúszik a parókája.

• Nekem az is nagyon tetszett, amit Koltai Róbert Sose halunk meg című filmjében puccos, beképzelt dámaként csinált. Ahogy ott ült a kisvárosi cukrászdában és öntelten, lenézően, vitriolos gúnnyal bámulta, hogyan tömi magába a tizedik krémest Gyuszi bácsi unokaöccse.- Pedig az nem is volt szerep.

• Hanem?- Baráti segítség. Kellett egy ilyen figura a Robinak, elmentem, megcsináltam és kész. Ebbe nem kellett belehalni. Az asztalos sem ijed meg, ha gyalulnia kell. Galaxia, a velencei festőnő Baker darabjában, az igen! Azzal keményen meg keltett dolgoznom. Élethabzsoló, megalkuvást nem ismerő, elképesztő figura. Maga a Föld.

'€És a Csárdáskirálynő Cecíliája?

Ezért jŰÍ látja, vidéken játszani. Kaposváron .sokkal színesebb a repertoár, mint Budapesten. ‘Melyik fővárosi színházban lehetnék én egy éva- ’ dón belül egy angol darab ősbemutatójának ré- i szése, a koldusopera Kocsma Jennyje és a Yer- ma bolondos öregasszonya? Cecíliától Lorcáig hol járhatnék be ekkora utat? Sehol. Nekem nem ;v mindegy, hol és főleg nem, hogy kikkel játszom, f Ha más színházba vágynék, azonnal odamennék ’* "és jelentkeznék. De jelen pillanatban nem vágyom máshova.

• Fel sem szisszent még Kaposváron soha, hogy „elnézést, ezt talán nem!”- Ilyesmi bárhol előfordulhat az emberrel. Ve- C lem is megesett. A kaposvári színház nem egy ál- JS lövíz. Kicsi kis túlzással állíthatom: ott a cipőnek

is megvan a maga szerepköre. Vagy pezsgőt iszunk belőle, vagy az asztalt verjük vele. Ez óránként, naponként változik. Ilyen az élet. Kaposváron az is jó, hogy meg tudjuk mondani a másiknak, miért akarjuk megölni őt. Nálunk nem kell összeszorított fogakkal tolerálni, amikor halálosan gyűlöljük a másikat. Ilyen nincs. Vagy széttörjük, s utána összeragasztjuk, vagy nem, de az indulatokáf mindenképpen kiadjuk. Mosolyogva nem szöktünk vicsorogni. Pogány Judittal például úgy össZe tudunk veszni az öltözőben, hogy villámodat szór a szemünk, becsapjuk az ajtót, de fél perc múlva már megyünk is vissza, hogy na, itt vágymég? Ne haragudj.

• Tehát nincsenek nagy bajok.- Fékezni Leilpne, valamivel kevesebbet dolgozni, de nem tpdok. Amíg visz a fejem, a szellemem, az egészségem, addig képtelen vagyok lassítani. Ha olyan falattal kínálnak, amire összefut a nyál a számban, arról nem tudok lemondani. Kevesebbet dolgozni számomra azért sem jó, mert akkor teljesen szabadjára engedem a hedo- nizmusomat. De ha munka van, azt mondom: ezt nem lehet, ézt nem szabad, ezt nem engedhetem meg magamnak. A lelki bajaimmal könnyen elbánok. Rákényszerft az élet. A fiamnak is mindig ezt magyarázom. Hogy helyt kell állni még akkor is, ha az ember inkább üvölteni szeretne.

Szabó G. László