Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-24 / 30. szám

A tatárjárás másik fontos következménye IV. Béla számára az volt, hogy - legalábbis egy időre - fel kellett hagynia a birtokvisszavételek­kel, amelyek a társadalom irányításában je­lentős szerepet követelő egyházi és világi előkelők jó részét szembefordították vele. Ke­serves döntés lehetett ez. Béla, még II. András életében, ezt tekintette fegyvernek apja mérték­telen, határokat csak alig ismerő birtokpolitiká­jával szemben. A birtokvisszavétel volt az a zászló, amelyet Béla apja ellenében fennen hor­dott, s amely alá híveit toborozta. A tatárjárás csattanós bizonyságot szolgáltatott arra, hogy ez a politika nem csupán idejétmúlt, hanem ká­ros is. IV. Bélának rá kellett jönnie, hogy többé nem lehet politikai programmá tenni a III. Béla kori (a fél évszázaddal korábbi) állapotok visszaállítását, mert ehhez a történelem kerekét kellene visszafordítani. S azt, hogy nehéz dön­tést kellett Bélának meghoznia, jól mutatja: még a tatárjárás után is többször kezdett hozzá - igaz, a megelőző időszakokénál sokkal korlá­tozottabb mértékben, „megszelídített” formá­ban - a birtokok visszavételéhez. 1242 után alapvetően azonban nem elvett, hanem maga is adományozott birtokokat. Nem szórta ugyan azokat két kézzel és becsukott szemmel, mint n. András tette, de azért olykor még egész vár- ispánságok eladományozására is sor került. Mind a várépítés szorgalmazásával, mind a bir­tokok elidegenítésével Béla végső fokon a nagybirtokosság megerősödéséhez járult hozzá, ami a királyi hatalom súlyát, tekintélyét csorbí­totta. Bűvös kör volt ez, amiből természetesen IV. Béla sem tudott kitömi. Ha a királyi hatal­mat kívánta erősíteni (amint a tatárjárás előtt próbálta), az előkelőket állította szembe magá­val, ha viszont a nagybirtokosoknak kívánt va­lamennyire is kedvükbe járni (mint a tatárjárás után tette), ezt nem lehetett végrehajtani a kirá­lyi hatalom csorbítása nélkül. Olyan időket élt IV. Béla alatt - és még a következő évtizedek­ben is - Magyarország, amikor a történelmi kö­rülmények a nagyuraknak és nem a királyi ha­talomnak kedveztek. Pedig IV. Béla más módokat is keresett arra, hogy ellensúlyozza a királyi hatalom hanyatlá­sának folyamatát. Az 1267-ben kiadott harma­dik Aranybulla az egyre inkább nemesi jogál­lást nyerő királyi szerviensek számára biztosí­tott jogokat, s orvosolta sérelmeiket. A királyi birtokok idegen kézre kerülésével alapjaiban rendült meg a királyi vármegye, helyére igazga­tási egységként a nemesi megye lépett. Ennek főispánja ugyan nagyúr, báró volt, de alispánja és négy (Erdélyben és Szlavóniában két) szol- gabírája a köznemesek közül került ki. Ezek a köznemesek természetes ellensúlyt jelentettek a XIII. század végi magyar királyok számára a bárókkal szemben, hiszen a bárók a királyi ha­talom mellett elsősorban a köznemesek sorsát befolyásolták döntő módon. Amenyiben ma­gukhoz láncolni, „úri” szolgálóikká akarták tenni a köznemeseket. Ugyancsak nagy gondot fordított IV. Béla a városokra. Támogatta meg­erősített, jól védhető helyre történő települése­ket (így jött létre a Gréc-hegyen az új Zágráb, illetve a budai Várhegyen Buda városa, s a vár­ba telepítette Esztergom és Székesfehérvár pol­gárait is). Kiváltságokat biztosított a városok­nak, segítette fejlődésüket. Béla második honalapítóként került be a ma­gyarság történelmi köztudatába, nem teljesen alaptalanul. Nem kellett persze elölről kezde­nie mindent, hiszen - bármekkora is volt a pusztulás - a tatárdúlás nem söpörte el a föld színéről Magyarországot. Tény azonban, hogy miközben Bélának át kellett értékelnie egész ta­tárjárás előtti politikáját, gondoskodnia kellett az élet újraindításáról. Hozzá hű arisztokraták, kipróbált emberei segítettek ebben. Tűrje nem­beli Dénest, aki szinte gyermekkorától kezdve mellette állt, 1242-ben Szlavónia hercegévé tet­te meg. Geregye nembeli Pál arra kapott ugyan­ekkor megbízást, hogy lásson hozzá a tatároktól legtöbbet szenvedett keleti országrészben a rab­lók megfékezéséhez, a szétfutott népesség összegyűjtéséhez, a komoly bevételt jelentő erdé­lyi sóbányák újbóli megnyitásához. Amint lé­legzetvételnyi szünethez jutott, arról is gondos­kodott, hogy a tatárjárás miatt a birtokviszony­ban támadt zavarokat rendeztesse, az illetékte­len haszonélvezőket kivesse a birtokokból. E birtokrendezés az alakuló köznemesség érdeke­it is szolgálta. Át kellett értékelnie Bélának Magyarország külkapcsolatait is. Keserűen vetette levelében a pápa szemére, hogy „mikor a tatárok orszá­gunkban harcoltak ellenünk, a szóban forgó ügyben megkerestük az egész kereszténység három legfőbb udvarát, tudniillik a tieteket, mint amelyet a keresztények minden udvar urá­nak és mesterének hisznek és vallanak, a csá­szárét, amelynek szándékunkban volt magunkat is alávetni, ha az említett pestis idején nekünk hathatós segítséget és támogatást nyújt; megke­restük a franciák udvarát is, de mindezektől semmiféle vigaszt vagy segítséget nem kap­tunk, csak szavakat. Már pedig - folytatta Béla - ahhoz folyamodtunk, akihez lehetett, és a ke­reszténység érdekében megalázva királyi mél- tóságinkat, két leányunkat a rutének két herce­géhez, a harmadikat meg Lengyelország herce­géhez adtuk nőül, hogy tőlük s más keleti bará­tainktól megtudhassuk a tatárok gondosan tit­kolt terveit, s így szándékaikkal s csalárd fur- fangjaikkal alkalmatosabban szembeszállhas­sunk.” Béla legidősebb leányát, Kunigundát még 1239-ben kapta feleségül V. Boleszló len­gyel fejedelem, a két rutén (orosz) házasságra már a tatárjárás után került sor. Anna leányát csemyigovi Rosztiszló, Konstancia leányát pe­dig Lev peremisli herceg, utóbb halicsi fejede­lem vette nőül. Béla leányai közül Kunigunda és Konstancia Lengyel-, illetve Oroszországban élte életét, Anna azonban Magyarországon la­kott, ide menekült orosz férjével. Nem véletlen, ha ezért a közelében lévő Anna és Rosztiszló egyaránt igen kedves volt Bélának. Rosztiszló az 1250-es évektől kezdve nagy szerepet ját­szott a déli irányú magyar hódításokban. Ugyancsak a királyi hatalom erősítése volt a célja Bélának azzal a lépéssel, hogy az 1240-es években visszafogadta országába az 1241-ben a Kötöny meggyilkolását követően innen eltávo­zott kunokat. Rájuk vonatkozik az, amit IV. Bé­la idézett levelében a pápához írt: „Sajnos, most pogányokkal védelmeztetjük országunkat, po- gányokkal tiportatjuk le az egyház ellenségeit. Sőt a kereszténység érdekében elsőszülött fiun­kat kun leánnyal házasítottuk össze.” István és Kun Erzsébet - egészen fiatal gyermekek - az 1240-es években kötöttek házasságot; talán ez volt a feltétele annak, hogy a kunok visszatele­püljenek Magyarországra. Bélának és Máriának még a tatáijárás után is születtek gyermekei, Margit és Béla. Margit 1242-ben Dalmáciában látta meg a napvilágot. Őt már születése előtt Istennek ajánlották fel szülei a tatár veszedelemtől való szerencsés megmenekülés esetén. Fogadalmukat beváltot­ták, Margit domonkos apácakolostorba került a Buda és Pest között fekvő Nyulak szigetén, s itt is halt meg 1271-ben. A sziget ma rá emlékezve viseli a Margit-sziget nevet. Béla és Mária utol­só gyermeke, Béla, a sok leány között a máso­dik fiúgyermek, 1243-ban született. A keleti ­orosz, lengyel és kun - házasságok mellett Béla egyik leánya, Erzsébet, valamint e Béla fia nyu­gati uralkodóházak tagjaival lépett házassági kapcsolatra. Erzsébetet Wittelsbach Henrik ba­jor herceg vette nőül, Béla felesége pedig a brandenburgi őrgróf Kunigunda nevű leánya lett. A XIV. századi krónika azt jegyezte fel Bélá­ról: „Békeszerető ember volt, hadakban, csaták­ban nem volt szerencséje.” A Halics alatti ku­darcon, a tatároktól elszenvedett muhi veresé­gen kívül még egy nevezetes katonai balsiker fűződik nevéhez. 1250-től kezdve, miután a so­káig fenyegető újabb tatár támadás nem követ­kezett be, Béla bekapcsolódott az Ausztria és Stájerország birtokáért a cseh királlyal vívott harcokba. Kezdeti sikerek után, amelyek során egy rövid időre Dél-Stájerország magyar fenn­hatóság alá került, 1260. július 12-én a Morva­mezőn vívták meg a magyar és a cseh hadak a döntő ütközetet. Ez Béla vereségével végződött, ami a stájerek feletti magyar uralomnak is a vé­gétjelentette. A csatamezőn győzelmet arató II. Otakár cseh király 1261-ben feleségül vette IV. Béla unokáját, csemyigovi Rosztiszló és Anna leányát, Kunigundát, Béla király egyre inkább Anna leánya befolyása alá került, akinek Kuni­gunda mellett még két fia született a Rosztiszló- val kötött házasságból, Mihály és Béla. Anna egyre többet gondolt arra, hogy IV. Béla halála után az ő fiának, Bélának kellene következnie a magyar trónon, nem pedig testvérének, István­nak. Bármekkora szerepet is tulajdonítunk Anná­nak IV. Béla befolyásolásában, tény, hogy az 1260-as években erősen megromlott Béla és István, apa és fia kapcsolata, Béla ugyan ki­rállyá koronáztatta, szlavón, majd erdélyi, utóbb stájer herceggé tette István fiát. A stájer- országi kudarc után pedig újra Erdély élére ál­lította, de egyre világosabban kiütközött kette­jük jellembeli különbözősége. Az öregedő Béla féltékeny lett fiára, aki mögött - mint már nem először az Árpád-kori magyar történelemben - „párt” szerveződött. Az István oldaláról Bélát fenyegető veszéllyel szemben Béla vejére, Rosztiszlóra, leányára, Annára, valamint má­sodszülött fiára, Bélára támaszkodott. István hatalmát kívánta azzal is ellensúlyozni, hogy kedvelt családtagjaira tartományok kormányza­tát bízta. Rosztiszlót Halics hercegévé tette, majd Rosztiszló halála után özvegye, Anna és fiuk, Béla a Macsó és Bosznia hercege címet viselte. Az 1260-as évek elején bízta rá a király Szlavónia hercegségét kisebbik fiára, Bélára. Nagy csapás volt IV. Bélára, hogy rajongásig szeretett Béla fia 1269-ben meghalt, utódot nem hagyott hátra. Maga IV. Béla is súlyos be­tegségbe esett, s tudatában volt annak, hogy napjai meg vannak számlálva. Jellemző, hogy nem immár egyetlen fiához, Istvánhoz fordult, hanem éppen István ellenében unokája férjét, II. Otakár cseh királyt kereste meg levéllel. Ezt írta: „Amennyiben úgy esnék, hogy az Ür hívá­sára a betegségünkből minden test útjára lé­pünk, kedves feleségünket (Máriát), Magyaror­szág királynéját és legédesebb leányunkat (An­nát), a ti kedves anyátokat (azaz anyósotokat) és mindazon báróinkat, kik hűségben állhatato­san megmaradtak, ha hozzátok folyamodná­nak, atyailag öleljétek magatokhoz, tanáccsal és segítséggel gondoljatok reájuk alkalmas időben, ha a mi halálunk után esetleg határai­tokra kellene nekik távozniuk... E dolgokat kérjük tőletek, édes fiam, végakaratunkként ha­lálos ágyban.” (Makkai László-Mezey László fordítása.) Annyira rossz volt tehát IV. Béla és fia, István viszonya, hogy Béla attól tartott: hí­veinek s a királyi család tagjainak István trónra lépése esetén menekülniük kell Magyarország­ról. Béla jó jósnak bizonyult mind ebben, mind pedig betegsége kimenetelét illetően. Beteg­ágya halálos ágynak bizonyult; a király 1270. május 3-án meghalt. Még ez évben követte őt a sírba hűséges felesége, Mária. Előző évben el­halt Béla fiuk mellé temetkeztek az esztergomi ferences templomba. Temetkező helyüket szép latin vers díszítette: Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje s herceg - örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült a trónja felett a király hatalomban: Csalfa lapult szent béke virult becsület vala ottan. (Geréb László fordítása) Hatvannégy évesen szállt a sírba az egyik legje­lentősebb Árpád-házi uralkodó, aki életének több mint felét, harmincöt esztendőt töltött a magyar trónon. Nem csupán életének hossza és uralkodá­sának több évtizedet átfogó íve, de uralkodásának általános megítélése is Szent Istvánhoz teszi ha­sonlatossá Bélát. Ki tudta vezetni országát a tatár­járás körüli erkölcsi-bizalmi válságból, a tatátjárás okozta sebeket be tudta gyógyítani. Volt lelkiereje ahhoz, hogy már nem éppen a legfiatalabb kor­ban, túl a harmincötödik életévén, gondolkodás- módban, politikai vonalvezetésben megújuljon, s országát is megújítsa. S hogy milyen erős monar­chiát kovácsolt össze Béla, az csak akkor látszott, amikor utódai alatt ezen az építményen mindin­kább növekedni kezdtek a repedések. V. ISTVÁN IV. Béla és Mária tizenkilenc évi - részint a ser- dületlen gyermekkorra eső - házassága és fél tu­catnyi leánygyermek után első fiúként 1239-ben született meg István. Legidősebb testvére után tizenöt évvel jött a világra. Születésekor még ilyen „előzmények” után is fiatalok voltak a szülei: Béla harminchárom éves, Mária pedig harmincegy-harminckettő. Tudjuk, apja és any­ja sokat imádkozott, hogy végre fiuk legyen, aki örökölheti Béla trónját. Vágyuk végre teljesült. A fia születésének örömhírét hozó udvari em­bert IV. Béla a következő évben birtokkal jutal­mazta, de a boldog király már kevéssel fia szü­letése után, 1239. október 18-án, Lukács napján örömünnepet ült, sok pénzt osztott szét a nép­nek. Az újszülöttet Róbert esztergomi érsek ke­resztelte meg, a kisfiú a magyarok első királyá­nak emlékére kapta az István nevet. A tatárdú- lásról Istvánnak még nem maradhatott emléke, hiszen csak két-három éves volt akkor. Ő is együtt menekült a királyi családdal az őket ül­döző Kajdán mongol vezér elől, s anyja karjá­ban ő is ott volt 1242 késő telén azon a hajón, amely az Adriai-tengeren Trogir városánál vár­ta, vajon letáboroznak-e vagy elvonulnak a ten­gerpartig eljutó tatárok. Még nem volt négyéves, amikor 1243-ban a királyi házaspárnak újabb gyermeke - neki egyetlen fiútestvére -, Béla megszületett. A fiatal István körül is nagyon ha­mar feltűntek a nevelésében szerepet játszó előkelők. A tatárjárás idején Kiissza, majd utóbb Turóc várában Hahót, Osl és Hontpázmány nembeli nagyurak őrizték. 1246-ban, alig hétévesen, István királyként és Szlavónia hercegeként szerepel. IV. Béla tehát már 1246 előtt királlyá koronáztatta elsőszülött fi­át. Nem vitás, azt kívánta ezzel kinyilatkoztatni, hogy Istvánt tekinti trónja örökösének, arra azon­ban nincs adatunk, hogy e koronázás nem bizo­nyos előkelők kezdeményezésére történt-e (mint éppen Béla koronázása apja, II. András életében), akik ily módon juttatták kifejezésre „felsorakozá- sukat” a királyi család egy tagja mögött. Azt, hogy valami hasonlóra István esetében is gondol­hatunk, az bizonyítja, hogy István tárnokmesteré­vel (vagyis külön udvari tisztségviselőjével) már 1242-ben, majd 1249-ben ismét találkozunk. Ez jól mutatja, hogy a csecsemőkorból alig kinőtt István körül udvar alakult ki, bizonyos előkelők mögéje álltak, maguk között felosztották az udva­ri tisztségeket, s talán elsősorban nekik - és nem IV. Bélának - volt köszönhető, hogy Istvánt 1246 előtt királlyá koronáztatták, s megkísérelték terü­leti hatalommal felruházni. Hogy István 1246 előtt ténylegesen szlavón herceg lett volna, aligha hihető. Ekkor IV. Béla megbízható híve, Tülje nembeli Dénes igazgatta hercegként Szlavóniát, őt pedig Gutkeled nembeli István követte ugyan­csak hercegi címmel Szlavónia élén. István szla­vón hercegi címe tényleges hatalmat nem takart, inkább a mögötte álló urak étvágyát és igényét fe­jezte ki István területi hatalommal való felruházá­sára, ami az ő tekintélyüket és jövedelmüket is megnövelte volna (Folytatjuk) í ÖRÖKSÉGÜNK 1994. július 24. 1/BSÉritBp

Next

/
Oldalképek
Tartalom