Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-31 / 31. szám
— Művész úr, az ön személyét érintően igencsak rendhagyó döntést hozott ‘94 júniusában Eubomir Roman kulturális miniszter: élt a pályázatok kiírásának szabályzatába foglalt jogával s felülbírálta ama héttagú bizottság döntését, amely eredetileg, négy a háromhoz arányban, Beke Sándort hozta ki győztesként a Jókai Színház igazgatói posztjára meghirdetett pályázatból. E szokatlan miniszteri döntés után önnek, a korábbi igazgatónak, már csak annyi teendője maradt Komáromban, hogy befejezve a Bástya Színház ez idei produkciójának próbáit színre vigye a Mária Evangéliuma című rockoperát. E bemutatót viszont állva tapsolta meg a publikum! Ez utóbbi csupán azért említendő, hogy rákérdezhessek: az elmúlt két-három esztendőben, szakmai fórumokon, vajon felhoztak-e számottevő kifogásokat a Jókai Színház művészeti eredményeivel szemben?- őszintén szólva, nemigen tudok róla, hogy akadtak volna különösebben elmarasztaló észrevételek. Inkább pozitív jelzéseket kaptunk mind a kulturális minisztérium, mind a szlovákiai magyar, illetve a magyarországi sajtó részéről. Ez azt az összbenyomást sugallta, hogy a művészi igényesség, a minőségi munka révén színházunk egységes arculatot kapott. Mindezt pár hónapja még a márciusban hivatalba lépett új miniszter is így értékelte, méghozzá két magyar parlamenti képviselő, Bauer Edit és Dobos László jelenlétében. Lényegében ugyanezt igazolta vissza a közönség is, hiszen a Jókai Színház 1990 óta, bizonyíthatóan, Szlovákia leglátogatottabb teátruma lett. A látogatottság dicsérete egyébként szintén része volt a kulturális minisztérium véleményezésének.- Néhány nappal az ön menesztése után, 1994. június 28-án Oleg Dlouhy, a szóban forgó tárca színházi osztályának vezetője interjút adott az Új Szónak, s ott, válaszainak egyikében, kifejtette: a Jókai Színházat nem lehetett érzékelni a szlovákiai kulturális kontextusban. Nos, ha ezen a nyomon tapogatódzunk, ez azért már sejtet valamit...- Nem mondhatnám, hogy a szlovák sajtó az utóbbi négy esztendőben különösebben odafigyelt volna a vidéki társulatok munkájára. És ha az eperjesi vagy a turócszentmártoni társulatok nem álltak a folyamatos érdeklődés középpontjában, akkor miért épp a Komáromi Jókai Színház jelentett volna kivételt ez alól? Arról már nem is beszélve, hogy különben sem volt divat úgy igazán, szívből keresni a magyar kulturális kapcsolatokat. Kivételt legföljebb a személyes kötelékek, esetleg a Javisko című szaklap jelentett. Része viszont az igazságnak, a minisztérium azt szerette volna, hogy játsszunk szlovák darabokat is.- Ezt egy olyan időszakban kérték számon, amikor a szlovák színházak is csak elvétve játsszák saját szerzőiket; amikor még a Szlovák Nemzeti Színház kamaratársulata is félbehagyta például Mikulás Kocán új darabjának próbáit?- Tőlünk mégis elvárták volna ezt. Az adott helyzetben azzal érveltem, hogy mi csakis jó szlovák darabokat játszhatunk; és az első ilyen után mi leszünk a második társulat, amelyik bemutatja azt a darabot. Véleményem szerint ugyanis a magyar közegben azzal lehet a legjobban ártani a szlovák kultúrának, ha egy gyönge színművet mutatunk be. Pusztán holmiféle hamis kötelességtudatból, a művészi értékeket másodlagos dologgá sekélyesítve.- Netán egyfajta magyarkodást róttak fel önnek?- Ilyen konkrétan nem! Jómagam pedig abból az alaphelyzetből indultam ki, hogy a törvény minden alkotóműhelynek cselekvési szabadságot biztosít. Tehát: nem engedi meg a nyílt belebeszé- lést, noha rábeszéléssel és ráhatásokkal azért így sem maradtak adósak.- Vajon Beke Sándornak milyen a személyes viszonya Lubomír Románnál, a meciari időszakot felváltó új szlovák kormány kulturális miniszterével? E kérdés azért izgalmas, mert Eubo Roman a pozsonyi Új Színpadot, Beke Sándor a Jókai Színházat forradalmasította a rendszerváltást követően. Most viszont épp Roman úr volt az, aki felülKiűzetve? Interjú Beke Sándorral bírálta az ügyben illetékes szakmai testület döntését!- Őszintén szólva, mindmáig nem értem ezt a határozathozatalt, az egyébként jó kapcsolatunkat pedig nem kívánom külön méltatni. Mindketten egymással jól együttműködő tagjai voltunk például a szlovákiai hivatásos színházak kollégiuma elnökségének. Való igaz, hogy nem kerestem föl a miniszter urat, és nem kérdeztem rá döntésének hátterére.- Nem? Az efféle visszahúzódás ritkán jellemzi Beke Sándort!- Nem mentem föl a miniszterhez, mert úgy tudom, hogy a mérvadó döntés még a testületi döntés előtt megszületett. A bizottság hiába voksolt az én javamra, ez csak az én altatásomnak volt a módszere.- A sorozatosnak mondott panaszok, amelyeknek címzettje a kulturális minisztérium volt, nem jelentették ön számára a végkifejlet előszelét? A már említett interjúban Dlouhy úr többek által aláírt levelekről, beadványokról, petíciókról beszél...- Miniszterként legutoljára Ladislav Snopko volt olyan korrekt, hogy meg is mutatta nekem a fejemhez vágható panaszleveleket. Én azóta más panaszlevelekről nem tudtam, hiszen csak annak hiszek, amit látok. A holmiféle sebtében aláírt dolgokat pedig nem vettem igazán komolyan, hiszen egy színháznál könnyen akad egy-két notórius levélíró, netán feljelentő.- Ön tehát úgy értelmezte a helyzetet, hogy egy levéllel több vagy kevesebb, igazán egyre megy?- Beszéljünk őszintén! Nem lehetett tudni, hogy ezeket a leveleket önként írták, avagy íratták-e?! Maradjunk ennyiben.- Nocsak! Ki írathatta őket?- Szerkesztő úr, nyilván maga is nagyon jól tudja, hogy Oleg Dlouhy azt nyilatkozta az Új Szónak: ha Zelenay úr nem hal meg, akkor engem már egy évvel korábban leváltottak volna. Roman Zelenay viszont államtitkár volt, akinek talán mégsem panaszlevelek alapján illett volna bárkit is eltávolítania. Vagy éppenséggel igen? Annyit mindenesetre tudni kell, hogy értesüléseim szerint akkoriban rákerültem - több hazai magyar értelmiségivel együtt - az eltávolítan- dók, a félreállítandók listájára. De ha már ennyire mélyre nyúltunk, beszéljünk a tényekről is! Arról, hogy ez a törekvés már-már szankcionálódott is. Hogy a Bástya Színház ‘93-as Klapka- bemutatójával nagyjából egyidejűleg jött egy értesítés a minisztériumból, amelyben az állt: a kinevezésemet egy évvel lerövidítették. Felhívtam Dlouhy urat, hogy magyarázatot kérjek; ő viszont visszakérdezett, vajon rendezek-e még abban a szezonban valamit? Nemmel feleltem, erre ő megnyugtatott, hogy a nyáron akkor már nyugodt lehetek. További faggatózásomra hozzáfűzte még: ha a kutyát ütni akarják, bot mindig akad hozzá... Ismétlem, történt mindez a Klapka-bemutató előtt, amikor még jóformán senki sem láthatta az előadást; „tippet” viszont már vihetett a minisztériumba.- Úgy vélem, a kiűzetés gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak. Jómagam például az 1992 novemberében lejátszódott színházi zendülésre is emlékszem. Akkoriban még a Jókai Színházban kialakult feszült helyzet kockázataira utaló újságíróra is ment feljelentőlevél Komáromból Pozsonyba... Ezek tények!- Igen. hiszem, amiatt, hogy én magyar állampolgár vagyok, sokan a színházban is csak ideiglenesnek tekintették az ittlétemet. Másodsorban pedig úgy érzem, és most már a tények is ezt bizonyítják, hogy állandó jelleggel volt itt két ember, aki igazgató akart lenni. Az ő érdekük nyilván nem az volt, hogy bebizonyítsák: én mennyire rózsásan csinálom a színházat. Persze, ettől függetlenül én is elkövethettem hibákat.- A kirekesztett egyén szemszögéből vizsgálódva úgy véli, hogy a színház- építés, a társulatalakítás egyéb, talán kevésbé meredek ösvényei is bejárhatók lettek volna?- Az én jelenlétem a Jókai Színházban sok tekintetben más jellegű volt, mint bármely igazgatóé. És persze a korszak is más volt. A döntéseim többsége ezért, érthetően, radikális volt. Gyors és végrehajtó. Az ilyen elhatározások az emberekben általában feszültséget, esetleg sérelmet váltanak ki; de enélkül nincs előrehaladás. Például a Bástya Színházat csakis egy gyors, radikális megoldással lehetett két hét alatt megvalósítani. Hasonló volt a helyzet a színházépületet övező parkosítással és több minden mással. A rendszerváltást követő két-három évben a döntéseknek nem lehetett olyan liberális terítettségű melegágya, hogy azok egyrészt célrave- zetőek legyenek, másrészt tökéletes közmegegyezésre épüljenek.- Gondolom, ez lehetett a forrása annak, ami társulaton belül az emberi kapcsolatok megromlásában csapódott le.- Úgy érzem, hogy a társulatnak a negyven éven át önagyongyűlésező része nyilván nagyobb porciót akart az információkból, sűrűbben kívánta az értekezleteket. Ők most is ezt kívánják, most is be vannak ez irányban oltva. Én azonban úgy tartom, hogy ennek súlya legföljebb a látszatjelenlétig terjed. A színház ugyanis az egyszemélyes vezetést igényli, a színházat egy karizmatikus egyéniség határozza meg; és az sem véletlen, hogy a miniszter is egyszemélyes vezetést nevez ki: a színházigazgatót, aki viszont a saját belátása szerint jelöl maga mellé művészeti vezetőt. Valószínűleg a színházon belüli feszültségek egyik oka az volt, hogy Takáts Ernőd, tehát a korábbi igazgató vezetési módszere sokkal nagyobb döntési és mozgásteret engedett például Holocsy Istvánnak - aki már az én idejövetelem előtt is művészeti vezető volt -, mint éppenséggel az én igazgatói habitusom.- Ez igaz lehet, bár ön a folyamatosságot is vállalta, amikor meghagyta tisztségében a korábbi művészeti vezetőt. Sőt! Ma már az sem titok, hogy az else nnyzacskó, 1992 őszén, akkor kezdett gyülemleni, amikor a Spéter Erzsébet által felajánlott Transylvánia-dí- i it Boráros Imre mellett, megosztva, Holocsy István is megkapta. Egy valóban jól eljátszott címszerepért, ám a társulat többségének akarata ellenére... Mindennek tudatában kissé meglepő a végkifejlet!- Lehetséges. Bár a vége, azt hiszem, mindent megmagyaráz: Holocsy István lett az igazgató, neki ez a szándéka köztudottan régen megvolt. Ennyire egyszerű az egész, nincs benne semmi ördöngösség.- Az imént említett végkifejlet helyett, mondhatnám ezt akár egyéni rivalizálásnak is. Inkább arról beszéljünk hát, vajon nem érzi-e úgy, hogy politikailag került a figyelem előterébe a Jókai Színház? Hogy egyesek szemében maticailag sem ült a komáromi magyar színtársulat...- Azt hiszem, túl jó színházat csináltunk, ezért nem ült politikailag. A kisugárzás túl erős, túl hatásos, túl vonzó volt. A Maticával nem kívánok foglalkozni, noha köztudott, hogy a plakátjaink, a felületeink miatt jócskán piszká- lódtak ellenünk. Egyeseknek nyilván szemet szúrt, hogy a Jókai Színház a szlovákiai magyar kultúra bástyájává fejlődött. Őszintén remélem, hogy a jövőben is az marad; bár sokan vannak, akik inkább egy könnyebb dalszínházat, vagy egy kabarészínházacskát látnának szívesebben Komáromban.- Ön a Magyarként a Felvidéken című kötetben szereplő interjújában azt nyilatkozta, hogy 1991-ben módszertanilag már ki volt dolgozva a két szlovákiai magyar színház felszámolásának koncepciója. Gondolom, itt az ideje végre világosan beszélni erről!- Nézze, a lényeg pusztán annyi, hogy ez a szanálási terv előbb került a kezembe, semmint egyesek számítottak rá. Hogy honnan, maradjon az én titkom. Ennél sokkal fontosabb, hogy idejekorán szellőztetni kezdtük a dolgot; s így lettem én kellemetlen ember. Más szóval: küszöbre feküdtem, onnan pedig félre szokták rúgni az embert. Most ez történt.- Ne haragudjon, de logikátlannak tartom, hogy ön munkalehetőséget, művészi önmegvalósítást ment meg egy társulatnak, amaz viszont szembefordul a megmentőjével...- Abban nyilván valóban hibás vagyok, hogy e komoly titkokba sem avattam be legalább a közvetlen munkatársaimat. A kötetlen beszélgetések keretében pedig nemigen hitte el senki, hogy ez efféle dolgok igazak is lehetnek. Sokan öröklétűnek képzelik a helyzetet; fel sem tudják fogni, hogy helyzetenként mennyire játékszerei a politikának.- Rengeteg szóbeszéd tárgya volt az is, hogy aránylag sok fiatal színész ment el Komáromból!- Vagy el sem jött, hiszen a főiskola után mindenki oda szerződik, ahová akar. Valóban sok szóbeszéd volt emiatt, de arról alig esett szó, hogy például Varga Szilvia, Rancsó Dezső vagy Benkő Géza nemcsak Komáromot hagyta faképnél, hanem a kassai Tháliá- ba sem szerződött egyikük sem. Ha valaki jóval szebb fizetést kap valahol, bajos dolog megharagudni rá. Kevesen sejtik, hogy a Komáromi Jókai Színház tízszer rosszabb helyzetben van, mint bármelyik magyarországi társulat. Mi ötmillió koronából gazdálkodunk, ugyanakkor például a veszprémi színház 156 millió forintból. És még valami: ha nincs igazgatóváltás, akkor biztos, hogy az 1994/95-ös szezon évadzáró előadásában Varga Szilvia és Rancsó Dezső főszerepet játszik nálunk; hiszen ők is úgy érezték, megérett az idő, hogy Komáromban is játsszanak.- Beke úr, olykor nem érezte úgy, hogy lazábbnak, elnézőbbnek kellene lennie; hogy érdemes volna hangnemet váltania?- Ez elképzelhető, bár hozzátenném, hogy nincs az a barátságos csevely, amely pótolhatná a tehetséget. Komáromban, legalábbis átmenetileg, kemény munkamódszereket kellett bevezetni. Például le kellett küzdeni az olyan színházellenes jelenségeket, hogy a szakszervezet csak öt órát engedett próbálni... Azután viszont az volt a baj, hogy a szakszervezet már egyáltalában nem működött. De nem is ez a viták igazi forrása. Inkább az, hogy az általam diktált tempó és a társulati tagok többségének tempója között túlságosan nagy volt a különbség. Ezt én nem voltam hajlandó megmásíthatatlan tényként tudomásul venni. Lehet, hogy ez hiba, ám az eredmények zöme inkább engem igazol.- Beleértve a szemrehányásokat is? Mondjuk arra vonatkozóan, hogy kőszínházzá vált a Komáromi Jókai Színház?- Ebből pusztán annyi igaz, hogy valóban városi jelleget akartam adni a színháznak. A bármikor ellenőrizhető adatok mindemellett másról is tanúskodnak: igazgatásom alatt 419-szer játszottunk Komáromban, 183-szor vidéken és 52-szer Magyarországon. Ez azért messze van a kőszínházi stílustól. Fontosnak tartom hozzáfűzni, hogy minden komáromi előadás, ha bejön a publikum, százszázalékos bevételt jelent. Az erőltetett kiutazásokkal viszont egy olyan időszakban növekszenek a kiadások, amikor már elmúlt az a korszak, hogy a minisztérium dotációkat adjon a kiszállásokra. Ezért aki csaka- zértis szorgalmazni kívánja a tájelőadásokat, az bizony az ésszerű gazdálkodás ellen vét.- Sokan nehezményezgetik, hogy a magyarországi fesztiválokra kizárólag a Beke Sándor rendezte produkciók kerültek el...- Ez csak a háttér vizsgálata nélkül néz ki így. Egyrészt: hogy mi megy egy fesztiválra, az nem féltetlenül szakszervezeti kérdés; de még csak nem is társulati dilemma, hanem igazgatói döntés dolga. Másrészt: előfordul, hogy egy válogató-meghívó fél is van, aki a saját belátása és felelőssége szerint határoz. Harmadsorban pedig vannak konkrét meghívások is. A Mohács című darabot például a Magyar Köztársaság elnöki hivatalának külön kérésére játszottuk el odaát.- Vajon mi az hát, amit belülről kell végiggondolnia, felépítenie, elmondania a szlovákiai magyar színjátszásnak?- Egyetértek Fábry Zoltánnal, aki a Vox Humana népének tartott bennünket. Ez az érzékenységi fok és a bűnösnek nyilvánított lélek feszültsége valóban sajátosan magában hordozza az állandó megtisztulás vágyát. Annak bizonyítását, hogy az itt élő magyarság tisztán és őszintén gondolja az életet. Itt mindenkivel, és köldökzsinórként összekötve az anyaországi kultúrával. Az itt élő magyarságnak okvetlenül szüksége van egy olyanfajta lelki bátorításra, hogy ne érezze magát olyan bűnök terhe alatt görnyedőnek, amelyeket soha nem követett el. Azt hiszem, ezt kell elmondani a színpadon. Hogy a szeretet és barátság kultusza az egyetlen értelmes dolog, amiért érdemes művészetet csinálni.- Ha a Komáromi Jókai Színház igazgatójaként önnek ez a rendezői és művészi hitvallása, akkor vajon hogyan történhetett, hogy Beke Sándort kiűzték ebből a társulatból? Hogy történhetett, hogy az utánfutó kielőzte a vontatót?- Én erre nem tudok válaszolni. Erre csak az adhat feleletet, aki ezt életcéljává tette. Mondjuk, Roman Zelenay szándékainak utólagos végrehajtójaként. És a tanulságokat nem nekem, vagy nem csak nekem kell levonni. Én az itt töltött esztendők valamennyi napjával el tudok számolni.- Mondja, újra nekivágna, ha az élet úgy hozná?- Hálás vagyok, hogy az idő megadta nekem a most megszakadt cselekvési lehetőséget. Azt hiszem, újra visszajönnék, hiszen másnap igyekszem minden tüskét kiirtani magamból. És ha kell, akkor önvizsgálatot is végezni. Nincs olyan ellenségem, aki jobban tudná, mint én, hogy mikor és milyen hibát vétek. Ezt az önvizsgálatot mindig elvégzem, a kérdés az, tehetek-e másként... Ám ha újból kezdeném, akkor sem adnám fel az igényességemet, mert nem éri meg. Nem lesz olyan békeidőszak, amikor csupán szájharmonikázni kell.- Ennyi megszállottsággal sem érez keserűséget a szíve csücskében?- Nem ezt érdemeltem a sorstól. Maradjunk ennyiben.- Rendben. Elvégre az önálló véleményalkotás joga sem szakszervezeti kérdés! Miklósi Péter INTERJÚ 1994. július 31. l/BSÚmBp
