Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-31 / 31. szám
1994. július 31. ________________________________________________________________________________________PUBLICISZTIKA T k ell zárni egy korszakot. Az indula- -*—■^ tok szabadon engedésének korszakát. Negyven esztendő igyekezett céltévesztette szándékkal szőnyeg alá söpörni az előző korszakok nemzeti ütközéseinek hordalékát. Magyarok, szlovákok, románok, ukránok, horvátok, szerbek, németek, cigányok, zsidók nemzeti-vallási kifejlődésének hordalékát. Lehet, hogy magyarok, németek, horvátok, zsidók elégedetten nézték dédapáik államát, az Osztrák-Magyar Monarchiát, amely az alkotmányos monarchia liberalizmusával egyénileg szabad nyelvet, vallási gyakorlatot biztosított. De a kollekévezredre elegendő kölcsönös gyűlöletet, egymáson ejtett valós sérelmet halmozott fel az itt élők zsigereiben. S azután a szovjet rendszer... Amelyik egy nemzeti érzékenységet ismert csak el, a szovjet-orosz érzékenységet. A többiről nem vett tudomást. S azután... 1990-ben felszakadtak az indulatok. S az állami adminisztrációkba tagolt középosztályok ismét idomultak az igényekhez, s ismét fokozták a nemzeti sértettséget. Nemzeti ittasságtól dülöngélő dagályos mondatokba öntötték az egyszerű emberek évszázados keserveit. Román, szlovák, szerb, zsi* KISEBBSÉGBEN tív jogokat, területi, nemzeti kormányzatot (államiságot) kívánó szlávok és románok nemzetté formálódásának akadályát látták s látják az 1867 és 1919 közötti államszerkezetben. S főként annak németté és magyarrá vált adminisztrációjában. Lehet, hogy románok, szlovákok, szerbek elégedetten nézték a trianoni területrendezést. Állami-adminisztratív előnyökhöz juttatták nemzeti törekvéseiket, s a térség közellenségének tekintett magyarságot több államtestbe darabolva szét, büntetni vélték. Közben az új nemzeti adminisztrációnak (nemzeti tisztviselőknek) biztosítva zsírosnak várt állásokat. Lehet, hogy magyarok, horvátok, szlovákok elégedetten néztek az 1938 ésl941 közötti határkiigazításokra, amikor az etnikai elv alapján területgyarapításokra kerülhetett sor. Majd ugyanezek keseredtek el 1945-ben - s azután a németek, magyarok, szlovákok kitelepítései... A történelem három generáció életében Illusztrációs fotó: dó embert soha nem látott magyarnak sorolták, hangzatos beszédek harsogták a nagyszülők sérelmeit, románnak, szlováknak csak történelmi ijesztgetésként emlegették a magyart. 1990-1994 a düh, az elkeseredés kifakadásának korszaka volt. Legyen vége az indulatok politikájának. Az író bántottsága, melyet a nacionalista állami adminisztráció keltett, ömöljön ki a történelmi emlékiratba. Legyen büszke, hogy hiába kísérelték meg kitépni nyelvét. Mindnyájunk tisztelete, becsülése, köszöntése az övé. A polgár sértettsége, kit motoztak a határvédelem adminisztrátorai, kedves, megszeretett tányérocskáinkat, szőtteseinket ragadva el tőlünk, legyen az egyéni történelem eméke. Az oly sokféle rossz emlék közül az egyik. Rokonok, kik nem látogathatták hozzátartozóikat, vagy megszé- gyenítettségüket könnyező szemmel olvasták az átcsempészett levelekből - süllyesszék el emlékeiket a családi történelem dokumentumai közé, szekrények skatulyáiba. De ne legyen sem a költői keserv, sem a polgári sérelem többé a politika alapja. Az indulatok politikáját váltsa fel a józan ész politikája. Nem megoldás a határtologatás, mert - mint 1920-ban, 1938-ban - újabb kisebbségeket teremt a másik oldalon. Hiszen a Kárpát-medence településeire a rendkívüli kevertség a jellemző... Nem lehet tehát másolni Svájc mintáját, ahol a nyelvek szerint, területi tagolódás (kanton) rendszere a különböző etnikai csoportok együttélésének igazgatási alapja... Tehát: teljes perszonális (személyi) autonómia. (Ha lehet, még fokozni a XIX. század liberális örökségének nemes individualizmusát.)... De mi tartozzék ennek körébe? - Kollektív jogok rendszere! (Vagyis párosítani kell a liberális alapon álló képviseleti rendszert a kollektív képviseletekkel.) De milyen szinten? A kisebbségek kollektív joga országos szinten kérdőjelet állít az individuális parlamenti képviselettel szemben. (Nálunk és Nyugaton egyaránt.) Kétkamarás parlament? Kétségtelen - öt éve meggyőződésünk - az egyik lehetséges megoldás. Területi autonómiák rendszerét! De milyen súly essék ezen belül a községi, és milyen a nagyobb területi igazgatási egységekre? (Nem kétséges: az igazgatásiterületi autonómiák beiktatása a központosított kelet-európai államrendszerekbe nem egyszerűen nemzeti kisebbségi kérdés. Általában kell feladni a keleti állami adminisztrációinak centralizációs kedvét. S minél több jogosítványt - adó- Prikier László szedés, kultúra, igazgatás - átadni az önkormányzatoknak.) Az arányos kisebbségi politikai-igazgatási rendszer kidolgozása emeltyűje lehet az általános politikai demokratizálásnak. A kisebbségekkel szembeni türelem kifejlesztése emeltyűje lehet általában a türelmes polgári magatartás kiformálódásának. A polgártársai véleményével, a mássággal szembeni türelmes magatartás kiformálódásának... Következzenek viták, eszmecserék az indulatos szónoklatok, hangrezegtetések helyett. Következzenek Bukarestben, Pozsonyban, Zágrábban, Belgrádban, Kijev- ben, Budapesten tárgyalások, s ne a rossz hagyományú versenyfutás a nyugati hatalmak kegyeiért. Szülessenek tervezetek a kirafinált, gyermekies és költséges diplomáciai manőverek helyett. Az emóciók korát váltsa fel az alkotások kora. Glatz Ferenc •Egy votHÁxví z Asszonyt ésszel- Hallotta, szomszédasszony? Estére gyűlés lesz...-Megint?- Megint.- Voksgyűjtők?-Azok.- De jó, hogy nincs több magyar párt! Különben minden napra jutna gyűlés!- Legalább most jöjjenek. A következő választásokig úgyse nagyon látjuk őket.- Miért járnak egyenként, mintha egymás elől bujdosnának?- Dehogy bujdosnak, inkább mutogatják magukat.- Mint a szép asszonyok? Kelletik magukat, hogy hódolókat szerezzenek.- Hát... mond valamit....- Ha már erről esett szó, jó lenne, ha megértenék, hogy minden szép asszony minden férfinak ugyanazt kínálja, és tőle is mindenki ugyanazt várja...- Igaz, de nem biztos, hogy ugyanazt is kapja!- Hát a politikusainkkal nem úgy vagyunk?- Lehet...- Látja, szomszéd, ez az, amit asszonyt ésszel nem foghatok fel.-No, halljam.- Mi újat mondhat, kínálhat a második, meg a harmadik, amikor az első már előtte mindent elmondott, mindent megígért...- Hja, de hisz nem csak nekik van mondanivalójuk. Talán a mi véleményünkre is kíváncsiak.- Gondolja?- Gondolom.- Én meg amondó vagyok, hogy ne járjanak külön-kü- lön. Jöjjenek szépen együtt, mondják el, amit el akarnak mondani, meg mi is elmondjuk.- így lenne rendjén.- De nincs! Egy gyűléssel elintézhettük volna, amit így háromszorra intézünk.-Akkor ma este nem jön?- Már hogyne mennék!-De hisz...- Már csak el kell mondanunk, mit várunk tőlük! Ha netán nem tudnák. (zs. I.) A történet nem tegnap kezdődött. Végtelen, mint maga az élet, ha személytelennek látjuk, s az időbeli messzeséget érzékelve nem tekintjük egy-egy emberben kezdődőnek és lezárulónak. Aki már állt vízparton, tapasztalhatta a teljességét az életnek. Mert a végtelen maga a teljesség. Szétvetve lábát a kicsinyke csermely fölött, lehunyt szemmel akár el is képzelhette, amint átfolyik rajta a végtelen teljesség. Máskor patakok vize fölött átrepülve érezhette meg a végtelent, s partot érve az élet bizonyosságát. Folytatódik a történet a folyók meredek agyagpartjai alatt állva, s nézve a köveken átbukó hullámokat. Két part ölében a folyó és az ember. Belegázolhat a vízbe, kereshet kibukó köveket, melyek hátán lépkedve száraz lábbal kerülhet a túlsó partra. Onnan megint a túlsó partra, ha egyáltalán van túlsó part, hiszen mi mindig innen vagyunk a folyón. És az a másik egyre távolodó. Csónakban vagy hajóban ülve a folyam hátán már eldönthetetlen, melyik a közelebbi és melyik a távolabbi. A csónak lesz a kiindulópontja a nézetnek. Vízen és vízben. Ez már a tenger? Benne van az is. Mint ahogy benne van a folyamban az átérhető forrás, az átugorható patak, az átgázolható folyó és a végtelen élet a maga mindennapi elmúlásával és születésével. Nyár van, s a partokon neveket kiáltozó embe- rek.Talán nem lehet igaz, talán reggelre megjönnek. Bejelentés nélkül távoztak az üdülőből, a tópartról, a tengeri nyaralásról. Ez a reménykedéssel teli bizonytalanság egészen addig tart, míg a víz ki nem veti a holttestet. Akkor a végtelen víz ellenséggé változik, gyűlölt elemmé, ami halált okozott. A történet nem akkor kezdődik. Jóval előbb... Egyetlen pillanatig sem hittük, hogy a Sajó több, mint ami igazából volt. A cellulózgyárból kiömlő szennyvízcsatorna torkolata fölött, egy nagy kanyarulatban szinte kisebb tóvá szélesedett a folyó. Volt ott bokáig érő víz, kezdő úszóknak való lubickoló, edzettebbeknek hömpölygő víztömeg. A nagyobbak, akik bátorságért nem mentek a szomszédba, még fejeseket is ugráltak az öreg fűzfákról a vízbe. Csakhogy! Ez a folyó szinte aprólékosan fel volt térképezve. Nem volt mit tenni, mert minden esztendőben új szigeteket emelt, új medencéket vájt a meredek partok alatt. így ha fürödni akartunk, a nyár elején méterről méterre bejártuk a kanyarulatot. Bejártuk... mondom én. Bejárták a nagyfiúk meg a felnőttek. Volt ebben valami előrelátás. Víz alatt rejtőzködő tuskókat kerestek, hirtelen mélyülő gödröket a mederben, megfigyelték hol fordul örvénybe a folyó sodrása. Emlékezetem szerint soha nem történt halálos, de még csak súlyos baleset sem. Az egyetlen vízbefulladt falubeli fiú is egy osztálykiránduláson vesztette életét. Lehet, hogy a szabadstrand, amelyhez még az utat is magunknak kellett vágni a júniusra sűrű bozóttá dúsult növényzetben, kimondatlan és íratlan törvényeket szült. Felhevült testtel szinte lehetetlen volt víz közelébe jutni, mert mire nyakig ért volna a Sajó, addigra legalább öt percet lábalt az ember a medrében. A fűzfák képezte ugrótomyok alatt minden centimétert átkutattak azok a társak, akiknek az ugrás volt a szenvedélyük. Igaz, ott a méretarányok és az életfelfogás igencsak különböztek a maiaktól. Tobogánokat, siklókat, vízi akadálypályákat ott nem építettek. Ami fürdésre, vízi hancúrozásra szolgált, azt maga a természet formálta, s mi csak alakítottunk rajta a szükség diktálta gyakorlatiassággal. Lépcsőt vájtunk az agyagos partba, kiszedtük az összetorlódott faágakat, amelyeket néhány napi száradás után eltüzeltünk, ha estére már hűvösre fordult az idő. Mintha minden cselekedetünkben a kimondatlan óvatosság munkált volna. Szemben a mai szemlélettel, amikor a természettől elszakadt embereket a technikai civilizáció leszoktatta a veszélyérzetről. A mai ember azt gondolja, hogy amit biztonságosra építettek, az akkor is az marad, ha ő maga megszegi a szabályokat, áthághatónak véli a fizika törvényszerűségeit, eredeti céljával ellentétes dolgokra használja a medencét, az óriáscsúszdát vagy a homokbánya gödrét. Meggyőződésem, hogy a veszélyérzet alacsony küszöbe az egyik fő oka a nyári vízi baleseteknek. Meg az alkohol. Akkor régen igencsak messze volt attól a kanyarulattól mindenféle nemű kocsma és büfé. Két kilométert meg a legelszántabb részeg fúrdőző sem tett meg odáig. Nem hiszem ma sem, hogy ha a vízibalesetek áldozatai közül valamennyien ismert és felügyelt folyóparPartok tokon, tavakban, strandokon fürödnének, s valamennyien kiváló úszók lennének, esetenként ne adódna tragikus eset, ha alkoholfogyasztás után fürdőznének. Sokan szeretjük a vizet, ezt az őselemet, melyben talán az emberős eredeti állapotára vagy az anyaméhben védő vízpámákra is emlékszik az ember. Ezért is jó benne megmártózni, gyakorlott úszóként hullámai hátára feküdni, úszni lassú, kimért tempózással, miközben egyetlen pillanatra sem szabadna elfelejteni adottságaink, erőnk végességét. Márpedig ehhez józan ész és nagy önismeret szükségeltetik. Melanézia népei hitük szerint a tengert, a nagy vizet a halottak útjának tekintik, amelyre az életből távozó ember a lagúnák fölé hajló fákról vagy a sziklás partokról lép. S a messzeségben a holtak szigetein összegyűlnek a lelkek, ahol aztán új életre kelnek halban, szárazföldi állatban vagy emberben. Szerintük így ismétlődik időtlen idők óta a körforgás. Az óceán örök, a halál elkerülhetetlen, s a visszatérés lehetősége adja a reményt. Csakhát a melanéziai szigetlakók ismerik a vizet, tisztelik a tengert és félik az óceánt. Csodáival, állataival és viharaival együtt. De hol vagyunk mi már azoktól a bennszülöttektől? Megrontott bennünket a műszaki civilizáció, s még az olyan balesetek, mint a Titanic katasztrófája sem tanított meg bennünket a víz és a magunk személye közötti viszony tisztázására. Márpedig a vizek a földön nem ellenünk vannak. Mi nem vagyunk velük a partokon állva.
