Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-24 / 30. szám
Aknamezőn 1989-es fordulatot kétféle módon lehetett végrehajtani: vagy a forradalom, vagy a reform eszköztárával. A jobboldali diktatúra vagy a többpárti demokrácia révén. A chilei Pinochet vagy a cseh Havel s a magyar Antall József elgondolása szerint. Annak idején a frissen alapított A Nap első számában írtam egy intelmet, amelyben magam is a többpárti, demokratikus út mellett tettem le a magam icipici garasát, s jó, hogy a bukott diktatúrák országaiban a demokráciának elkötelezett, bár politikai tapasztalatokkal nem bíró értelmiségiek így kezdték építeni a jövendőt. Akkor, majd később is arra próbáltam inteni olvasóinkat, hogy villámgyors fordulatra s az élet minőségében is megnyilvánuló gazdasági fejlődésre ne számítsanak, mert egy jól működő, szilárd és kényelmes nyugati típusú társadalom akkor is csak húsz-harminc év múltán kristályosodhat ki országainkban, ha erőfeszítéseinket semmi gazdasági, politikai vagy környezeti világtragédia sem teszi hiábavalóvá. A visszarendeződések esélyeiről is írtam akkor, arról, hogy az Egyiptomból szabadult zsidók mintájára a pusztában bolyongó nép inkább hajlik arra, hogy lemondjon a szabadság nyomoráról, fütyüljön az ígéret Földjére, s visszakívánja a rabság keserű, de legalább biztos fejadagnyi húsát- kenyerét. Ez történt most Magyarországon, azelőtt Lengyelországban, ez folyik a zavaros szlovákiai állapotok közt, s állítólag Csehországban is egy baloldali váltás esélyes. Az emberek egy nem elhanyagolható hányada, mely a mindenre kiterjedt állami monopólium lebontásával, a közép- és keleteurópai piac összeomlásával, a délszláv háborúval, s azzal, hogy az új, mozgékony, apró sejtekből álló modem gazdasági rendszer csak egy több évtizedes reformfolyamatban építhető ki, nehéz helyzetbe került, visszakívánkozik abba a rendszerbe, ‘IZCj‘y ‘PO‘JLA‘K, Víz, amely a versenyben menthetetlenül lemaradt ugyan, s összeomlott, de azt a száz-kétszáz márkányi havi pénzt, az ingyenesnek mondott kórházat és iskolát meg az olcsó kenyeret, könyvet, mozit és menetjegyet az ártámogatások minden gazdasági-politikai válságot elkendőző rendszerével az utolsó percig biztosította. Abból, amit a béreinkből elvont. Hogy milyen áron tette, arra csak a fordulatot követő helyzetünkkel derült éles, minden csúf titkot átvilágító fény. Ebből meg a volt demokratikus ellenzék hatalomra került s a kormányzó hatalomból kimaradt részének hibáiból meg bűneiből húz most hasznot ez az új, különös magyarországi kormánykoalíció. Az első demokratikus csapat her- kulesi munkát végzett; nem csoda, hogy első embere, a nagy hittel és felelősségtudattal megáldott Antall József beleroppant. Mi, kisebbségi magyarok, külön is sokat köszönhetünk neki, s amit értünk a magyár-magyar politizálásban elindított, nem divatból vagy nemzeti populizmusból, hanem mély erkölcsi alapelveiből fakadt. Ha van francia, német, orosz, görög, örmény, amerikai, arab, román, szerb, szlovák és zsidó nemzeti felelősségből sarjadó szolidaritás, ehhez az érzéshez nekünk is jogunk van; felelősséggel tartozunk egymásért. A korán elhunyt miniszterelnökkel 1972-ben egy véletlen hozott össze budapesti lakásán, s kérdéseivel olyan átfogó szlovákiai magyar ismeretekről tett bizonyságot, hogy lenyűgözött velük. Kérdésemre elém tette az asztalán fekvő iratgyűjtőket, amelyekbe néhányan az utódállamokban és emigrációban élő magyar közösségek adatait folyamatosan gyűjtötték és elemezték már évek óta, s nem csoda, hogy ezt a gárdát már nem lehetett papírjogok mutogatásával és ígérgetésekkel elaltatni: gyökeres, átfogó, alkotmánycikkelyekkel, törvényekkel és intézményekkel biztosított, nemzetközi garanciákkal megerősített rendezést szorgalmaztak nemcsak értünk, hanem a többségi nemzetek javára is. Szabad-e a román, a szerb, a szlovák Roncsol László nemzet, amíg a kisebbségek szabadságtörekvéseit elfojtja? Nem az, mert saját démonait szolgálja; rab a lelke, a szelleme, s veszélyes ez a rabság, mert démonai utasítják, s a démon ördögi parancsokat osztogat. Aki tehát a kisebbségek felszabadítását szorgalmazza, és korszerű, felvilágosult kisebbségvédelmet követel, az démonokat űz, s a többségi nemzetek felszabadításán is munkálkodik. Ez persze csak egyik összetevője az Antall nevével fémjelzett új magyar politikának, amely gigászi munkát végzett; az új koalíció, ha valami csoda folytán sikeres lesz, az első garnitúra által kimért utakat fogja építeni, s aratja majd, amit az An- tall-Boross kormány elvetett. Választási kudarcuk részben törvény- szerű, Antall meg is fogalmazta, hogy csapata öngyilkos feladatra vállalkozik, hogy tudniillik, a nemzetet demokratikusan vezesse föl a diktatúrák szakadékából a demokrácia gazdag, levegős fenti világába, mondhatjuk úgy is, hogy a 100-200 márkásról a 2-3000 márkás szintre. Ám ez a váltás túlontúl gyorsan jött, egy cikluson át még az első koalíciónak kellett volna szolgálnia, nem is az aratás dicsőségéért, hanem azért, hogy arasson végre ez az ország, amely nemcsak a régi rendszer lebontásában, hanem az új építésében is a mezőny élén járt. Kudarcának első oka a koalíció belső bomlásában keresendő: Csur- káék ostoba belső lázadása, illetve a Kisgazdák négyéves bohózata legalább annyi kárt tett a vezetésben, amennyit a jobboldali Fidesz s a szélsőjobbról egyre furcsább és talányosabb koreográfia szerint eltáncoló SZDSZ, illetve a sajtószabadságtól részeg, gyűlölködő és destruktív hangoktól kakofonikus, méltóságát vesztett, cinikus sajtó. A magyar társadalom május végén három irány közül választhatott: vagy megy előre az Antall által kimért óvatos, a lemaradókat is támogató reformúton, amely mindennek ellenére sikeresnek bizonyult, vagy az SZDSZ-től négy éve ígért s a Fi- desztől ma is követelt nagyobb sebességre kapcsol, vagy balra tér, s visszakanyarodik. A legproblematikusabb helyzet állt elő: a baloldal szövetkezett a SZDSZ-ben testet öltött, furcsa baloldallal, amely annak idején a kommunistákkal való kemény leszámolást ígérte, de amely ellenzéki oldalról a nála józanabb kormánykoalíció minden átvilágítási és egyéb, a diktatúrában elkövetett főbűnért való törvényes felelősségre - vonási szándékát elakasztotta vagy a végső pillanatig fékezte. A reformkommunistákból verbuválódott MSZP is furcsán lépett, amikor a Nagy Sándor vezette szakszervezetekkel lépett választási szövetségre: ez legalább ugyanolyan problematikus eleme a májusi fordulatnak, mint az MSZP-SZDSZ koalíció, mert egyrészt azt bizonyítja, hogy a győztes párt megint egyszer csak a nevén változtatott, s Próteusz minden alakjában Próteusz marad, másrészt azt, hogy az MSZP a hatalom megszerzését tekintette egyetlen céljának azon az áron is, hogy ez a kettős, jobboldali (?) és munkavállalói (hangsúlyosan szociális) elkötelezettsége heteken belül megoldhatatlan kormányzati válságba cincálhatja szét az egész magyar koalíciót. Ismét a hatalom kellett hát az MSZP-nek, mint annyiszor korábban, s most is maga rakta le az aknákat a terepen, amerre az országot vezetni akarja. Horn hatalmi ambícióit személyes okok is fűthetik: balesetének hírére az ember hajlamos volt azt hinni, hogy maga az Isten kínálta föl neki a csöndes visszalépés ürügyét, de nem élt az eséllyel. Az idő megmutatja, mekkora hátrányára. T öbb nagyszerű embert ismerek a győztes csapatból, sokukat barátaimként is büszkén vállalom, de ez nem változtat az egészet illető nagy kérdésen: mi lesz az országgal, ha az új koalíció nem tudja teljesíteni a kampányban harsányan, ma persze már sokkal visszafogottabban hangoztatott ígéreteket, s nem tudja orvosolni a szociális bajokat, amelyeket persze nem az Antall-kormány, hanem a próteuszi kommunista pártok halmoztak a nemzet nyakába. A lengyel szocialisták kudarca mutatja, hol végzi, hol végezhet az új magyar koalíció, s mire vezet az ígérgetés meg a hátrálások politikája. Csak abban bízhatunk, hogy az újabb demokratikus fordulat is békés lesz, de egyértelműbb, mint ez a mostani, és tartósabb, mint amilyennek a korábbi bizonyult. Beköltöztek hát a lakásba, melynek minden zugából, vakolatrepedéséből, a padló alól, a beépített konyhaszekrények és a gardróbok mögül az idegenség áradt. Bennük volt a szaga minden addigi történésnek. A fiatalasszony nem tudott megbarátkozni a gondolattal: előttük már lakott itt valaki, akit nem ismerhettek. Csak a szomszédok félmondataiból, óvatlanul elejtett szavaikból és a takarítás közben a legelképesztőbb helyekről előkerülő tárgyakból következtettek a néhány hete még ott lakó ember életének minőségére. Elsőként a papírgalacsinokat találták meg, amikor a gardróbot festette át a fiatalember. Semmi szándékosság nem volt abban, hogy elolvasta azokat a szövegeket, amelyek a papírdarabokon álltak. Véletlenül az egyik magától kibomlott, s a szövegéből kiszűrhető volt egy másik ember létezése, akinek az üzeneteket szánták. Az egykori lakó kézírásából megállapították, hogy a következtetéseik helyesek. Egy nő lakott itt, aki nem volt kimondottan öreg, de már fiatalnak sem tekinthették. Ezeken a cédulákon vélték felfedezni mindazt, ami oly ellenszenvesnek tűnt a beköltözéskor. Napokig szellőztettek, de egy-egy hazaérkezésükkor még sokáig éreztek egy szagot, amiben keveredni és felismerni vélték a napokig mo- sogatlanul álló edények szagát, a friss kifli és a tej illatát. Olyanok voltak ezek a hazaérkezések, mintha előttük surrant volna ki valaki a lakásból. Ettől aztán a fiatalasszonynak egyre többször támadt olyan érzése, mintha velük együtt még lakna ott valaki. A fiatalember mindig azzal érvelt, hogy kicseréltették a zárakat, s mivel a szomszédoktól egyre többször hallottak a környéken garázdálkodó betörőkről, felszereltettek még egy biztonsági zárat is. A feleség rossz érzései ennek ellenére sem szűntek meg. Sőt, növekedtek, s egyre többször a tisztátalanság, a piszkosság érzésével együtt jelentkeztek. Ezért bármennyire is szűkében voltak a pénzüknek, újra kifestették a lakást. Saját maguk végezték el másodszor is a munkát. Feltehetőleg alaposabbak és gondosabbak lehettek, mint először voltak, mert olyan helyeken is felfedezték az üzeneteket tartalmazó papírgalacsinokat, ahol először nem is hitték. A fürdőkád mögött azonban nemcsak ezeket találták meg, hanem az odagurult, s talán fele- dékenységből, talán szándékosságból ott hagyott apró üvegcséket is. Nyomban felismerték, hogy ilyenekbe töltött új illatkreációkkal ajándékozzák meg törzsvevőiket a márkás illatszereket árusító boltok. A fiatalasszony furcsállta a dolgot, hiszen maga dobta ki a szepant, amit sehogyan sem sikerült megtalálnia. Átkutatta szinte az egész fürdőszobát, mire végre rálelt az elejtett szappanra. De másra is, mert az elmozdíthatatlannak hitt fürdőkád egyik lába mögött a fal mellett nemcsak a szappant, hanem egy émelyítő, illatnak egyáltalán nem nevezhető folyadékkal félig teli, cirill betűs feliratú kölnisüveget is kitapogattak az ujjai. Bár azon nyomban gumikesztyűt húzott, s az illatos régészeti leletet nagy sebességgel eltávolította a lakásból, a fiatalember megérkezésekor is érezni vélte a pacsulit. De csak ő, mert férje a szokásos felszabadult sóhajjal állt be a zuhany alá, s a kellemes szappanhab illatával és simogatásával eltelve, felesége várható ölelésére gondolt. Mivel gyeA fürdőkád métbe azt a dobozt, amibe a házkezelőség takarítói rakták a feltehetőleg itt talált üres spra- yes tubusokat. Egyetlen márkás üvegcsét sem látott a dobozban. A most megtalált üvegcséknek undorítóan ronda szaguk volt. A le- csorgó szappanos víz, a lerakodott por és azok az émelyítő illatok a seprő és a felmosórongy nyomán felkavarodtak. Egyszeriben olyanná vált a fürdőszobájuk, mintha valamely alsóbbrendű szállodában a valamikori megszálló oroszok árulta kölnivel törölték volna fel a hónapok óta nem tisztított padlót. A férje fogalmazta meg a szag lényegét, s a felesége szerint ebben nem volt semmi túlzás. Szerencsére az újbóli festés után néhány napra eltűnt a szag, mígnem egyik délután a fiatalasszony hazaérkezve a bevásárlásból, a szokásos tisztálkodás közben elejtette a szaprekük mindeddig nem lévén, s házasságuk néhány hónapja alatt mindeddig annak tervszerű életrehívásával foglalkoztak a legtöbbet - aminek mellesleg része volt a lakás rendbetétele és közös otthonuk kialakítása is -, ezen a délutánon vélte érezni először a fiatalember a fiatalasszony megnyugvását. Ezért is lepte meg annyira, hogy a megszokott sejtelmes látványt nyújtó köntös helyett, utcai viseletben várta a fürdőszoba ajtajában.- Öltözz fel gyorsan, mert megyünk csempét és fürdőkádat venni! - fonja át nyakán karját az ellenállhatatlannak tartott fiatalasszony. Egy pillanatra meglepődött, aztán mélyet sóhajtva megkérdezte feleségétől:- Felújítjuk a fürdőszobát ? Dehát nincs elég pénzünk.- Ha nem igyekszünk, nem is lesz, mert hetente mennek fel az ilyen dolgok árai. A fürdőkádat és a csempét megvesszük most, s biztos lehetsz benne, hogy annyit megtakarítunk ezzel, hogy jövőre már a beszerelésre is futja... Így esett, hogy a fürdőkád és a csempék a még viszonylag tisztességesnek mondható árakon kerültek a tulajdonukba. És ma is ott vannak. Hároméves fiuk kezdetben óceánjáró hajónak képzelte a kádat, mert csak az ő szobájában tudták elhelyezni. Amikor aztán egyre nagyobb teret követelt maga és a játékai számára, a fürdőkád lekerült a pincébe. A takarékoskodás azonban furcsa fordulatot vett. Kiderült ugyanis, hogy a kiismerhetetlen piaci viszonyok időnként nemcsak felfelé, de lefelé is húzzák az árakat. Ezen a három évvel ezelőtti kádvásárláson immár ezer koronát veszítettek, mert egy-egy kiárusításon harminc-negyven százalékot is enged a régi árából az új kádakat egyre nagyobb választékban kínáló kereskedő. Hol volt már akkor az eltávolíthatatlannak hitt szag? Elfeledték a parfümmintákat, s a lakást gyümölcsteák, frissen főtt zöldség- és gyümölcslevesek illata töltötte be. Miután a természet szülte kényszerűségből felhagytak a pelenkamosással is, legfeljebb a toalett sa- vanykás szaga illan ki a kicsinyke zárt helyiségből. Elfogytak a papírgalacsinok, s azóta egyetlen üvegcse sem került elő. De a fürdőkád és a csempe ma is megvan. Mostanában azonban egyre többször tapasztalják, hogy a vízvezetékszerelők és a kőművesek többet kérnek a munkáért, mint amennyibe a fürdőkád került. Most már csak abban bíznak, hogy az építőiparban zajlott elbocsájtások <^tT)LAA>
