Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-03 / 27. szám
1994. július 3. _______________________________________________________________________________ INTERJÚ El őször járok Hegyesy Gyula kassai képzőművész műtermében, de mivel a rajzait, grafikáit már korábban is ismertem, most nem ezek lepnek meg, hanem egy szobra! Egy régi paraszti szekér darabjaiból készített, hatalmas felkiáltójellé lényegülő hatásos alkotás, mely - hogy a líránkból hozzak példát - Ozsvald Árpád Szekerek balladája című szép versével rokonítható, s megérdemelné a köztéri elhelyezést - akár Hetényben, a szlovákiai magyar képzőművészek nemrégen megnyitott galériája előtt, vagy benne.- Honnan ez a kötődés a paraszti világhoz egy városi emberben? - kérdeztem a hatvanéves művészt.- Az őseim szepességiek. A nagyszüleim Késmárkon és lg. n éltek. Mikor édesapám befejezte a tanítóképzőt, a Szepsi melletti Bodolón kapott nevelői állást egy erdésznél. Innen került el később a csodálatos szépségű Szádelőbe tanítani. Ott feleségül vette a református pap lányát. A nővérem még ebben a faluban született, de én már Bódvavendégiben. Másodikos elemista koromig éltem ott. Gyermekkorom millió kedves szála köt ehhez a faluhoz, ahhoz a világhoz, amit ott, akkor megéltem. Apám igen elfoglalt ember volt, reggeltől késő estig dolgozott. Nemcsak a gyerekeket tanította, külön foglalkozott a legényekkel is - és mindezen túl a saját kísérleteire is szakított időt. Villanyfejlesztő turbinát csinált például. Esténként legtöbbet anyámmal voltam. Ő nagyon szeretett varrni és hímezni. Én hogy milyen fiatal vagyok, elmosolyodtak és azt mondták: „Jöjjön később, jó lenne, ha előbb elvégezné a gimnáziumot.” Igen megsértődtem! Azt mondtam, soha többé nem veszek ceruzát a kezembe!- Meddig bírta ki?- Még egy fél évig sem. Pozsonyban próbáltam szerencsét. Fel is vettek az akadémiára. Nem bántam meg, hogy jelentkeztem,' mert jó tanáraim voltak. Dezider Millynéi végeztem a tájképfestői szakon, de az első három évben Peter Matejka tanított. Végtelenül komoly, rendes emberek voltak mind a ketten. Természetesen mások műtermébe is bejártam. Láttam, hogy festenek Zelibskynél, Csemiczky Lászlónál. Grafikára Hlozníkhoz jártam, Dubay volt akkor az asszisztense.- Mindez az ötvenes évek legelején történt. Milyen légkör uralta akkor a pozsonyi képzőművészeti akadémiát? Sárosi táj (Fotó: Szöszük György) „RAJZOLOK, AMÍ6 CSAK EMELNI BÍROM A KEZEM" Négyszemközt Hegyesy Gyula képzőművésszel Hegyesi Gyula viszont unatkoztam, nem tudtam mit csinálni. Anyám észrevette, állatokat raOjzolt nekem kemény papírra, amiket kinyírtam, és játszani kezdtem velük. Később már én magam rajzoltam különböző állatokat és figurákat.- Már ekkor megmutatkozott, hogy van hajlama a rajzhoz?- Négy-öt éves koromból mindmáig megmaradt néhány rajzom. Egy biztos: már akkor is nagyon szerettem rajzolni.- Mikor fordult ez a dolog komolyra?- Kassán az iskolában felfigyeltek rá, hogy jobban rajzolok, mint a többi gyerek. A tanáraim ezt látva, mindig nehezebb témák megrajzolására ösztönöztek. Aztán megtudtam, hogy Feld Lajos grafikusművész foglalkozik gyerekek rajztanításával. Édesapám segítségével - aki ismerte őt - eljutottam hozzá. Később Bukovinszky Gyula festőművész is tanított. Mikor jelentkeztem a képzőművészeti akadémiára, már eléggé jő alapokkal rendelkeztem.- Mikor dőlt el véglegesen, hogy ezt a pályát választja?- Nekem két vágyam volt. Az egyik, a legfőbb: hogy grafikus legyek. A másik a sporthoz kapcsolódik. Kosárlabdáztam - és állítólag elég jól. Ha nem kerültem volna be a képzőművészeti akadémiára, a testnevelési főiskolára biztosan bejutottam volna.- A képzőművészeti akadémia első nekifutásra sikerült?- Először tizenöt éves koromban - Prágában voltam felvételizni. A felvételit meg is csináltam, de a korom és az érettségi bizonyítvány hiánya miatt nem vettek fel. A nevem ugyan ki volt írva a felvettek közé, de amikor a szóbelin meglátták,- A városban az akkori kiállításokat már a rezsim éltetésének célzatosságával rendezték, de az iskolában nem ez a szellem uralkodott. A tanáraink szabad gondolkodású, művelt emberek voltak, minket sem vezettek a társadalmat hozsánnázók soraiba. Azt csak később lehetett érezni, hogy vaskezek tartják a diákokat. Mi ezt még megúsztuk.- Milyen elképzelésekkel, célokkal jött haza Pozsonyból Kassára?- Kassa eléggé erős festő- és szobrászközpont volt már akkor is. A festészetben Hasszusch Antal, Jakoby Gyula jelentette a csúcsot, a grafikában Feld Lajos, a szobrászatban pedig Löffler Béla és Máthé János. A művészek, ha nem is fényesen, de azért meg tudtak élni Kassán. Azt hittem, én is megélek valahogy. Azt nem mondom, hogy csalódtam, de azért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Minket - akkori fiatalokat - nem nagyon támogatott senki. Egy évnyi küszködés után kénytelen voltam állást vállalni. A művészeti alapiskolában kezdtem tanítani. Harminc éve ez a legbiztosabb pénzforrásom.- Úgy kell ezt értenem, hogy a szűkös anyagi lehetőségei gátolták művészi programja kibontakoztatásában?- Ahhoz, hogy az ember egy komoly programba belekezdjen, sok minden kell. Még az alapanyagok: vászon, festékek, rámák stb. beszerzése sem olcsó mulatság. Ha pedig az ember nem keres eleget, és a családjától kell ezekre a célokra elvonnia a pénzt, akkor nagyon meggondolja az egészet. Nem tagadom, én ilyen okokból kezdtem el annak idején rajzolni, arra gondolva persze, ha változik majd a helyzetem, ezeket a rajzokat a festészetemhez felhasználhatom. Közben annyira megszerettem a rajzot, hogy teljesen lefoglal és betölti az életemet. Nekem később már valahogy nem is hiányoztak a színek. Itt-ott persze azért festettem is. Egy viszont biztos: külső hatásra a művészi felfogásomon nem voltam hajlandó változtatni. Kezdettől fogva az vezérel, hogy olyannak mutassam meg a való világot, amilyennek én érzem és látom. Azt vallom, hogy az ember tökéletesítse a munkáját, de amit a saját meggyőződéséből jónak tart, azon nemigen kell változtatni. És még valami: a próbálkozásokat fiatal korában engedheti meg magának az ember, később már nem. Ha becsületesen, kitartóan dolgozik és jó cél felé halad - az előbb vagy utóbb megmutatkozik. Persze, a saját árnyékát senki sem ugorhatja át.- Önnek leginkább a természet az ihletője. A témaválasztásai mennyire véletlenszerűek?- Szeretem azokat a témákat, amiket mások nem vesznek észre. Az emberek kilencven százaléka felsóhajt és azt mondja: jaj de szép a természet - és másfelé néz, nem oda, ahol a legszebb. Kellő kíváncsiságra és tapasztalatra van szükség ahhoz, hogy az ember igazán felfedezze, ismerje a táj sajátosságait, változatosságát. Egyesek odavannak egy fasor láttán. Én nem hatódom meg ettől a látványtól, nem is szeretem, mert művi, vonalzó mellett ültették az emberek. Az olyan helyeket szeretem, azok az én témáim, amiket a természet alkotott. Ezek megihletnek. Többnyire nagyon egyszerű témák, de nagyon szépek.- Ebből arra következtetek, hogy ha csak teheti, szívesen barangol a természetben...- Rengeteget járok a természetbe - és természetesen gyalog, hogy lépésről lépésre érezzem a hatást.- Az élményeket pusztán ceruzával papírra vetni nyilván nem könnyű.- Festékkel sem könnyű! Semmivel sem könnyű! Mindenekelőtt a táj rendezettségét kell ismerni. Ha erre szert teszünk, akkor ezt nagyon egyszerű módszerekkel ki lehet fejezni. Persze, míg erre rátalál az ember, rengeteg rajzot elront, de ha van türelme, megfejtheti a titkot.- Önt a természet meditációra is készteti?- Arra is, mert amit látok, azon elgondolkodom. Persze, nem ez a képzőművészet egyetlen kapuja. Vannak képzőművészek, akik szintén sokat járnak a természetbe, de nem a természetet rajzolják, inkább az érzelmeiket viszik papírra vagy vászonra.- Ön is sokat rajzolta a sárosi tájat, akárcsak Rákosi Ernő, aki fiatal korában ugyan Európa legjelentősebb képzőművészeti központjaiba is elzarándokolt, mégis ide tért vissza és élet- reszólóan ez a táj lett festészetének a témája. Petőfi Sándor is itt, a Viletz-hegyi nevezetes költői verseny színhelyén írta le, hogy: „Mi kék az ég, mi zöld a fű. ” Van valami különleges varázsa ennek a tájnak?- Lehet, hogy van, de én úgy vélem, hogy az említett alkotások inkább az embertől függnek, nem a tájtól. Nekem mindegy, hogy hol vagyok, mindenütt találok számomra érdekes dolgokat. Ha mindenki járna a természetbe, és ott a látottakon elgondolkodna, azt hiszem, hogy az emberek is jobbak lennének és a világ is.- Ön nem akkor megy ki a természetbe, amikor egyedül akar lenni?- Nem, nem. Én nem szeretek egyedül lenni! Persze van úgy, hogy a természetben félrehúzódom, mert annyira leköt a látvány, és arról is megfeledkezem, hogy mások is léteznek, de tulajdonképpen ilyenkor sem vagyok egyedül. Végső soron megnyugtató az a tudat, hogy az ember soha nincs egyedül.- Ha alkot, akkor sincs szüksége az egyedüllétre?- Ha kint a természetben rajzolok, engem nem zavar, ha nézik. Amikor kapál egy ember a határban, annak is odaköszönnek, megkérdezik tőle, hogy nem fáj-e a dereka. Ez hozzátartozik az élethez.- És a műtermi magány?- Szeretek itt lenni, mert megnyugtató. Rengeteg holmi, használati tárgy van itt, ami kell a munkámhoz. Jó, hogy kéznél vannak. Meg az is fontos, hogy itt nem kell vigyázni, ha a cigarettámról leesik a hamu a padlóra. Szabadnak érzem magam ebben a helyiségben - ez a legfontosabb.- Ezek a kovácsolt harapófogók a falon szintén az alkotás kellékei?- Csak áttételesen. Ezek nagyapámat jelentik. Ennyi maradt meg belőle. Kovács volt a depóban.- És itt ez a régi kürt meg a hegedű? A művész önarcképe- A kürtöt megsajnáltam, mert ki akarták dobni, hazahoztam. Szeretek elrakni minden olyan értéket, amit emberi kéz csinált.- Valahogy olyan szomorúan hatnak ezek a hangszerek a fehér falon.- A hegedű az édesapámé volt. Már lószőr sincs a vonóban. Van egy csendéletem, Az egyhúrú hegedű a címe. Ezt a rajzot akkor készítettem, amikor édesapám már igen beteg volt, és tudtuk, hogy nem sokáig él.- Jakoby Gyula is lerajzolta agonizáló édesapját. Ön is sokat gondol a halálra?- Ki nem gondol rá? Fiatal emberek halnak meg körülöttem. A múlt héten hétfőn beszéltem az egyik kollégámmal, pénteken már a temetésén voltam. Az ember sohasem tudja, mikor fejezi be. Itt van Eckerdt Sanyi - a szomszédban van a műterme -, az utolsó pillanatig tervezgetett, hogy mit fog csinálni. Én ugyanilyen vagyok. Amíg csak emelni bírom a kezem, mindig rajzolni fogok.- Van valami, amit elszalasztott az életében?- Rengeteg időt elfecséreltem más dolgokra, de azt nem veszem tragikusan. Ha minden percet kihasználtam volna, az a természetemet változtatta volna meg - és nem biztos, hogy annak most örülhetnék. Az a fontos, hogy amit az ember csinál, azt becsületesen tegye.- Mikor volt legboldogabb életében?- Nehéz megmondanom, mert szerencsétlen talán nem voltam soha. Mindig találok olyan munkát, ami teljesen le tud kötni.- Miért van az, hogy a műveit ritkábban állítja ki, mint más művészek?- Ez nyilván a természetemtől is függ. Én nem szeretek dicsekedni. A műterembe rengeteg ember jár. Sokan látják, amit csinálok. Nekem ez elég. Azt gondolom, ha öt-tízévenként van egy kiállításom, az nem kevés.- Mi változik attól, hogy Hegyesy Gyula hatvanéves lett?- Semmi. Csak rossz a tükörbe nézni.-Merthogy?- Az ember máson hamarabb észreveszi, hogy öregszik.- Nehéz szembenézni ezzel a ténnyel?- Nem. Tudomásul vettem, hogy már lassabban szaladok, és nem ugrok olyan magasat, mint régen.- Mi következik ebből?- Igyekszem jobban kihasználni az időt, mert nyilván nem sok van hátra. Persze nincs kizárva, hogy a legjobb alkotásaim éppen most fognak megszületni. Ezt hiszem - mert lehet. Szószék György
