Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-25 / 52. szám
1994. december 25. KARÁCSONY’94 IS MERŐS ARCOK Takács András A Szlovákiai Magyar Folklórszövetség tiszteletbeli elnökét aligha kell bemutatni a néptánc, a folklór kedvelőinek. Ott bábáskodott nem egy néptánccsoport bölcsőjénél, egyik fő szervezője volt az első hivatásos magyar néptáncegyüttesnek, a Népesnek, s tevékenyen kivette részét az Ifjú Szívek megalakításából is. Mint a Csemadok néptáncszakelőadója, hosszú éveken, évtizedeken át néptáncosok, koreográfusok tucatjait tanította, nevelte ki, számos módszertani segédkönyvet állított össze számukra, s közben járta az országot, fesztiválokat szervezett, tánc- hagyományokat gyűjtött fáradhatatlanul. Munkájának köszönhetően a felvidéki néptánchagyomány ma már nem ismeretlen fehér folt az egyetemes magyar népi kultúrában. Gyűjtésének eredményeit megjelent kötetein kívül számos Fdmfelvétel és jegyzet őrzi, melyek a jövő kutatói számára is biztos kiindulási alapul szolgálhatnak. Takács Andrást - munkássága elismeréséül - a Magyar Köztársaság Oktatási és Művelődés- ügyi Minisztériuma az Életfa kitüntetéssel jutalmazta. Ebből az alkalomból készült a következő beszélgetés.- Az Ön későbbi hivatására mennyiben volt hatással az a környezet, ahol született? Milyen volt Sajódba akkor, amikor Ön eszmélni kezdett?- Kicsi, mint most. Alig 150 lakosa volt. A hagyomány külső megjelenési formája - a viselet - már nem élt. Éppen csak az asszonyok hímzett ünnepi főzőköténye maradt használatban. De az ott élő emberek híresek voltak nótás, táncos kedvükről. Élénken emlékszem, kölyökkoromban esténként a szomszéd ház kerítése előtt üldögélt a falu legénysége, és meséltek, nótáztak órákon át. Ugyanígy volt ez a különböző közös alkalmakkor, mint a ku- koricafosztás, lekvárfőzés. A táncot meg a bálokban, mulatságokban figyelhettem meg. Minden mulatságnak megvolt a maga táncrendje, amelyben mindig jelentős helyet kapott a csárdás. Nagybátyám, Takács Imre bácsi egyik legjobb táncosa volt a falunak, tőle sokat ellestem, később filmre is vettem a tánctudását.- És a vonzalom már otthon kialakult? Mikor ismerte föl, hogy Önnek elhivatottsága lesz a néptánc?- 1947 és 1950 között Miskolcon jártam iskolába ( mivel Szlovákiában akkor nem voltak magyar iskolák), és népi kollégiumban laktam. Ez egy csodálatos intézmény volt. A negyvenes években kiterebélyesedett népies mozgalom keretében Győrffy István jóvoltából jött létre. Független volt mindenkitől, és a falusi, vidéki tanulni vágyó fiatalokat karolta fel, szállást, ellátást biztosítva számukra tanulmányaik idejére. A kollégiumban szigorú nevelési rendszer uralkodott, melynek egyik alappillére volt a nép életének megismertetése. Falura jártunk, faluszociográfiát végeztünk, kultúrműsort állítottunk össze, néptáncoltunk - akkoriban vált divatossá a néptánc. Én mint jó mozgású, tornászni kedvelő gyerek a néptánchoz vonzódtam, így lettem néptáncos. A falujárásokon rácsodálkoztunk az emberek táncaira és megpróbáltuk azokat mi is utánozni. Ily módon - ha nem is tudatosan - már gyűjtést végeztünk. 1950-ben Komáromban folytattam a tanulást. November 16-án volt az iskola megnyitója, ahol mi már kétórás műsort adtunk.- Kik voltak azok a „mi"?- Többedmagammal jöttem át Magyarországról (több tízen voltunk), világos, hogy hangadók lettünk, hiszen mint népi kollégisták a többiekhez képest óriási tapasztalattal, élményanyaggal rendelkeztünk, többek között azt is másképp láttuk, milyen helye, szerepe van a népi kultúrának. Rögtön meg is alakítottunk egy ún. kultúrbrigádot, mely a műsorát már népi anyagra építette. Ennek a csoportnak az első nagy műsora a következő évben már részben martosi gyűjtési anyagból állt össze. A bemutató után nemsokára én búcsút vettem az iskolától. Apámnak túl nagy terhet jelentett a sok kötelező beszolgáltatás mellett még az iskolát is fizetni, fölcsaptam hát hivatásos táncosnak, így kerültem a Szlovák Állami Népi Együttesbe. Csak annyit tudtam szlovákul: Dobry deú! Mikor már többet kellett mondani, tolmácsot kértem.- És emiatt nem voltak problémái?- Nem. Aki az együttesben tudott magyarul, az mind segíteni igyekezett, az igazgatóval az élen. Az ott töltött néhány hónap jó iskolának bizonyult. Nemcsak néptáncot tanultunk, hanem a tánc szakmai oldalát, a mozgástechnikát is, s közben elleshettem a tánc koreografálásának módját. Az együttesnek volt koreográfusa, de a néptáncosok nem csupán végrehajtói voltak az ő elgondolásának, hanem formálói is. Mire egy-egy szám a színpadra került, a maga módján mindenkinek rajta volt a keze nyoma. Egy évet húztam le a Szlovák Állami Népi Együttesben, közben beiratkoztam a pozsonyi pedagógiai gimnázium esti tagozatára, hogy megszerezzem az érettségit. Emiatt hagytam ott végül az együttest is, mivel éppen akkor mentünk volna egy két hónapos szovjetunióbeli turnéra, mikor az érettségi vizsgák voltak. Én az érettségit választottam. Kiléptem az együttesből és mindjárt a Csemadokba kerültem néptáncszakelőadónak.- Volt valami elképzelése arról, mi lesz a dolga mint néptáncszakelőadónak?- Nekem nem, de a Csemadoknak igen. Ők már ismertek engem, még 1951 nyarán felfigyeltek rám, mikor eljöttek tanulmányozni a Szlovák Állami Népi Együttes felépítését. Ugyanis 1951 január elsejével szerették volna megindítani a hivatásos Csehszlovákiai Magyar Népi Együttest. Engem azzal a céllal vettek föl egy hónappal korábban, hogy szervezzem meg ezt az együttest. Megkaptam tehát a feladatot: egy hónap múlva tánckarvezető leszel - ehhez anyagot kellett gyűjteni, ismerkedni kellett, embereket, tehetségeket toborozni. A Csemadok programjában már akkor is szerepelt a népi hagyományok ápolásának a felkarolása. A helyi szervezetek mellett megalakultak a színjátszó-, éneklőcsoportok, amelyek kezdték előszedni a régi hagyományokat, s aztán megalakultak az első tánccsoportok is. Mi a kollégákkal sorra jártuk ezeket a csoportokat. Ahol koreográfiát kellett készíteni, ott azt csináltuk, áltól csoportot kellett szervezni, azt tettük, egyszóval mindent sorba, beleértve a gyűjtést is. De jó is volt, mert megismertük az egész Éelvidéket. 1951 decemberének végén pedig Ágh Tiborral már egy kéthetes gyűjtőutat szerveztünk a Nyitra vidéki községekbe és Martosra. Akkor kezdődött a tulajdonképpeni gyűjtőmunka.- Miért pont ezeket a területeket választották?- Martost már ismertem és a véletlen úgy hozta, hogy 1951. december 1-én, mikor beléptem a Csemadokba, az első utam oda vezetett. A főtitkárt meghívták a lakodalmas bemutatójára és ő magával vitt engem is. Még ma is bennem él az akkor látott gyönyörű lakodalmas élménye. Mi ültünk a színpadon, a lakodalmast meg lent, a nézőtéren táncolták, mert a színpadon nem fértek volna el. A bemutató a Csemadok vezetőinek készült, a martosiak így szerettek volna meggyőződni arról, hogy szabad-e magyar szót elmondani a színpadon. Bizony, nem kis dolog volt ez akkoriban, közvetlenül a hontalanság évei után. 1948-ig nagyon szigorúan vették a tilalmat. A sok politikai szöveg mellett ez a bemutató lett a bizonyság rá, hogy vége a tilalomnak. Meg aztán Istenről is szó esett a műsorban, azt pedig még sokáig szigorúan ellenőrizték, nemegyszer szabályos harcot kellett vívni egy-egy lakodalmas bemutatásáért.- Akkor tulajdonképpen egy ilyen műsor bemutatása némiképp a magyarság demonstrálása is volt...- Így igaz.- Rizikója is volt, gondolom...- Volt. Félsz volt az emberben előtte is, utána is. Emlékszem, 1961-ben a gombaszögi központi dal- és táncünnepélyen Őrtüzek címen bemutattunk egy műsort, mely a különböző korok forradalmi hagyományait elevenítette meg, mint pl. a kuruckor. Volt a műsorban egy tárogatószóló is. Évek múltán mondta a kassai pártbizottság kultúrtitkára, hogy „Takács elvtárs! Neked már megvan a priuszod nálunk. Mert emlékszel, mikor azt a nacionalista, soviniszta hangszert megszólaltattad...”- Visszatérve a gyűjtőút kezdetére, milyen elképzelésekkel vágtak neki az országnak?- Elindultunk, hogy megismerjük a hagyományainkat. Tudni kell, hogy néptánc terén semmi gyűjtött hagyomány nem volt. Manga János és a többi gyűjtő főleg szöveges, színpadi játékszerű szokásanyagot gyűjtött, de néptáncterületről semmit. Mindent úgy kellett előkapami.- Nem lehetett könnyű...- Nem is volt. Főleg, mivel éppen azokban az ötvenes években zajlott a falvakon a szövetkezetesítés. És bemenni abba a parasztcsaládba, ahol tegnapelőtt söpörték le a padlást, vagy ahonnan éppen elvitték a gazdát, mert nem akarta aláírni a szövetkezeti belépőt, és rábeszélni őket arra, hogy énekeljenek, táncoljanak - szóval ez volt benne a nehéz. Mindig is az okozta a legtöbb gondot, hogy a politika és a kultúrpolitika nem ugyanazon a vonalon futott. Amíg meggyőztük az embereket, hogy mi nem szövetkezetesíteni akarunk és nem a padlást fogjuk söpörni, addig értékes órákat veszítettünk. A hidegséget kellett mindenhol legyőzni. Ebben nagy segítséget nyújtott a Csemadok azáltal, hogy az alapszervezetei fokozatosan megerősödtek és a falvakon is egyre nagyobb tekintélyük, bizalmuk lett. Elég volt, ha a helyi kultúraktivistákkal együtt mentünk az emberekhez, máris másképp fogadtak. És persze mi is igyekeztünk, hogy a bizalmukat elnyerjük. 1952- ben a Csemadok III. országos közgyűlésére színházi bemutatót szerveztünk Pozsonyban, ahol az ország majd minden területéről szerepeltek néptánccsoportok.- Már akkor annyi csoport működött az országban?- Igen, mert ahol egyszer felelevenítették a hagyományt, az már továbbélt, mert akadtak, akik- Ennyire szentek nem voltunk. Az induláskor én r abból táplálkoztam, amit Magyarországon magam- ú ba szívtam, onnan én kész koreográfiákat hoztam, r eleinte azokra építettem a műsorokat. Csak később jött a gondolat, hogy amit tudunk, úgy tegyük hite- a lessé, hogy tegyük mellé a sajátunkat is. 1954-ben /, például a Népes műsorán már ott szerepelt a Vetél- ( kedő (mint Nyitra vidéki gyűjtött anyag), a Kos- suth-verbunk mellett a Zsérei sárdózás (ugyanott gyűjtött anyag), a Szálkái mulatság (szintén gyűjtött anyag), és csak utána jött az üvegestánc, mint átvett anyag. De akkoriban a hazai tájhoz való t| kötődést még nem tartottuk annyira szentnek. j,- És mikor vált az Ön számára elsődlegessé a ha- k zai néptáncanyag gyűjtése? p- Folyamatosan az volt. Kezdetektől tudatosítot- S' tűk, hogy akkor lesz teljes a munkánk, ha az átvett p anyag mellé oda állítjuk a hazait, és azt is legalább a olyan színvonalon tudjuk bemutatni, mint az átvet- d tét. Ehhez azonban ahhoz kellett nyúlni, ami volt. h < éltették- Magyarországról hazajött vagy ezer diák, volt népi kollégisták, ha közülük 50 vagy csak 20 alakított csoportot, már elég. Az említett Csema- dok-rendezvényen is részt vett vagy hatszáz küldött, akik látva a bemutatót, hazamenve otthon szintén munkához láttak. A Pozsonyban tanuló fiatalok, akik az iskola befejezte után mentek ki a falvakra tanítani, miután láttak egy ilyen műsort, maguk is Csemadok-alapítók, kultúr- csoportok szervezői lettek. Annyira megszaporodott a hagyományőrzők száma, hogy a Csemadok 1953-ban már kéthetes bentlakásos tanfolyamot szervezett mintegy harminc tánccsoportvezető, illetve koreográfus részére Budmericén. A néptánc a kultúra egyik legkedveltebb ága lett. 1953-ban már mintegy kétszáz! táncsoport működött az országban, és az ötvenes évek második felében, a hatvanas években már kerületi, járási tanfolyamok is voltak, melyeket az egyes kerületi népművelési központok szerveztek. 1955. június elsején elkezdte működését a Népes is. Akkorára tudtuk összehozni a tagokat, akkorára teremtődött meg az az anyagi bázis, amelyről azt hittük, elég lesz, és már nem tudott kitérni a szlovák vezetés sem. Megszületett tehát a Népes, élt, táncolt egy nyarat. Közben engem behívtak katonának, mire hazajöttem, megszűnt az együttes, megszűnt a Csemadok kul- túrosztálya, a munkahelyem, így kerültem át a Központi Népművelési Intézetbe néptáncszakelőadónak. A Népes utolsó tagjait 1955 nyarán eresztették szélnek, de novemberben már megtartotta bemutatóját a pozsonyi főiskolások művészeti csoportja. Ez a csoport 1957. július elsejével kapta meg az állami támogatást, és ma is működik mint Ifjú Szívek.- Kis csoportokat támogatni, tanítani, központi művészeti együtteseket létrehozni, koreografálni, gyűjteni - nem sok munkát vállalt egyszerre?- Én abszolút természetesnek találtam, hogy aki erre a pályára lép, annak sokrétű munkát kell végeznie. És ez a sokrétű munka igényeltetett. Ahhoz ugyanis, hogy én az amatőr táncegyüttesek részére példát tudjak mutatni, táncban jobbnak kellett lennem. Ahhoz, hogy nekik szakmailag valamit nyújtani tudjak, a szakmáról is tudnom kellett. És ha egyszer azt hirdettük, hogy a koreográfia, az alkotás akkor válik értékessé, ha annak gyökerei vannak, akkor azokat a gyökereket meg kellett keresni. Mivel a szakirodalomban nagyon keveset találtunk, ki kellett menni a terepre, és lehetőleg oda, ahol él még az anyag, ahol a munkánk nyomán eredmény születik.- Soha nem is volt kétséges, hogy csak szlovákiai magyar anyaggal dolgozzanak a honi néptánccsoportokban ?- Gyűjtőútjaikon mit tapasztaltak, milyen gazdagok vagyunk - voltunk - néptánchagyományban?- Vagyunk is. Az elmúlt harminc-negyven év legnagyobb tanulsága számomra, hogy megismerve az egész Felvidéket, megbizonyosodhattam, a felvidéki kultúra egyetemesen szerves része a magyar kultúrának, valamint hogy a Kárpát-medence népi kultúrája - tetszik, nem tetszik - egy tőről fakadt, és egy egységes értéket képvisel. A másságot benne az a bizonyos területi egység jelenti, amelynek következményeképpen nemzeti-nemzetiségi másságról beszélhetünk (szlovák, román, magyar), vagy pedig a valamikori zárt gazdasági egységet jelentő tájegység másságáról. (Gömör, a Mátyusföld, stb). Ahogy a beszédkultúrában megvannak ezeknek a területeknek a jellegzetes vonásai, hasonlóképpen megvannak a táncban is, és a gyűjtések során éppen ezt sikerült kimutatni. Ma már ott tartunk, hogy elfogadott elméletet sikerült átadni a MTA illetékeseinek, és a magyar tudományos és szakmai élet területén nyugodtan kiállhatunk és elmondhatjuk, milyen jellegzetes táncanyaggal bír ez a felvidéki kultúra, hogy ez a táncanyag hagyományaiban mely magyarországi területi egységnek a kisugárzása vagy szerves része, és hogy mennyiben kapcsolódik a vele együtt élő más népek kultúrájához. Vagyis összegezve: a gyűjtés egyik nagy eredménye, hogy tudjuk kultúránk eme területét is hová tenni; a másik eredménye, hogy abban az időben, mikor a népi kultúra fontos szerepet kapott a kultúrpolitikában, mi is jelen voltunk, és nem úgy voltunk jelen, hogy másokat másoltunk, hanem önmagunkat tudtuk adni. Végül a harmadik eredménye, hogy a dal és a tánc újra közkincs lett. Ahhoz képest. hogy az ötvenes évek elején úgy kellett ösztönözni az embereket, hogy táncoljanak, énekeljenek. ma elég elmenni egy táncházba. Igaz, ma kevesebb a tánccsoport, de a fiatalok kedvelik a táncházakat. Ez is azt jelzi, hogy az a kultúra, amely az ötvenes évek elején még alig volt (a köztudatban), amit úgy kellett életre kelteni, életre kelt és már nemcsak színpadi produkcióként él (mint a legelső időkben), hanem egy jelentős embercsoport saját szükségletére, önmaga kifejezése érdekében tanulja, műveli, éli. Annyit beszélnek politikusaink az identitásról. Miből áll az, kérem tisztelettel? Hát nem ilyen összetevőkből? Nem a nyelv, a kultúra, a hagyomány, s benne a néptánc hozzák létre? De bizony azok. A mi és az utánunk jövő nemzedék szerencséjére ez a hagyománykincs túlélte a nagy süllyesztő időszakát, nem tűnt el, megvan (egyrészt írásban, zenében, filmen rögzítve az utókor számáS. FORGON SZILVIA (Méry Gábor felvételei) n le a: k a« ai g b n k n h ni n di p D S5 g< h a P1 K ai h; n; m Cí ej S/ S/ v< n< g; ai re gi v; SL te S: je sz ac /// ki sz de A ut bi m he ve le to gi tií III m el m ez el re se téi ni he cs ih az m
