Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-12-25 / 52. szám

l/asárnap 1994. december 25. KARÁCSONY’94

Ki

sebbségben

Ajánlom ezt az írást igaz szeretettel és mérhetetlenül vágyva a békére, Göncz Árpádnak, Csoóri Sándornak és nektek, barátaim, kinyújtva kezemet mindazok felé, akik vélem egyformán és akik másként gondolkoznak.

S

okat tűnődöm a szón, mit is jelent eredeti értelmében? Nyilván, hogy az ember „kisebb” a nagyobbak között. Így élni egy életen át - szerintem - nagy kihívás. Kemény dolog, nem mindenkinek való. „A férges hullik” - szokták mondani felénk. Vagyis veszélyes helyzet. Valóban is. Erősebbé, ellenállóbbá tesz, vagy kiterít, megnyomorít. Kétértelmű, mint majdnem minden. Magam részéről - noha átmenetileg kellemesebb -, de ugyanekkora veszélynek vélem, hatalomban és gazdagságban élni, mint szegénységben, kisebbségben. Mindkettő torzítja a személyiséget. A hatalom a veszélyesebb. A kettő összefügg, mivel rendszerint a hatalmon lévők nyomorítják, teszik kisebbé a kisebbséget. Így billen a libikóka mindkét tábor veszteségére.

Mit jelentett mindez személyesen? Trianon után születtem, Kolozsváron. Nem jelentettek be az anyakönyvve- zetőségen hatéves koromig, hogy majd jön a magyarvilág. Nem jött. Így iskolába menetel előtt szükségessé vált, kiabáltak is apámmal, hogy mi ez? Nem tudván románul, mondott egy időpontot születésemre, aztán újabb bejelentésekor egy másikat. (Sohase tudtam meg, hogy igazában hány éves vagyok. Ha anyá- mék unatkoztak vasárnap délután, csak bevetettem: mikor születtem? Ezen két- három órát is vitatkoztak.) Furcsa nevemet is azért kaptam: „Alaine”, hogy ne lehessen románra fordítani.

Van egy nagyon szép, csiszolt fekete ébenfagolyókból készült nyakláncom, „gyászgyöngyként” viselték akkor az asszonyok. Gyászban és könnyben születtem, de mindezt nem vettem volna észre, ha nem mondják százszor. Sok gyermek, lyukas cipőtalp, de olyan, hogy talpadat éri a föld, zsebedből időnként friss papundeklidarabot teszel a talpadra, ott ahol a lyuk van, mert egyébként fáj lépni. Végre otthon maradhatsz egy napig, mikor van pénz, hogy a suszter foltozza meg gyorsan, nagy könyörgésre, mert „nem tud iskolába menni a testvérem”. Mindig kinőtt ruha, lilára fagyott kéz és pirosló orr. Nem tudtam, hogy a „tribunal” törvényszéket jelent, pedig naponta mentem el az épület, a kiírás előtt és apám ügyvéd volt. Nem tudott románul, nem is tudott pénzt keresni. Lassan minden szép darab zálogházba került, anyám sokat sírt, árvereztek. Már meseként éltem meg, hogy mikor magyarvilág volt, ötszobás lakásban laktunk és cseléd vigyázott testvéreimre. Ez mind olyan volt, mint a háttérzene, amire nem is nagyon figyel az ember. De az ellenállás, hogy „a magyar gyermeknek jobban kell igyekezni, jobban kell tanulni”, az átszőtte az életünket.

Tehát így neveltek, sokunkat. Csak az tanulhatott tovább, aki tiszta kitűnő volt, mert úgy kapott tandíjmentességet. A könyvre, egyenruhára valót magántanítványokkal szereztük meg, egyik bátyám az utcán fényképezett.

Magyar földrajzot, történelmet, irodalmat nem tanítottak az egyházi iskolában sem. Ha becsukom a szemem, Románia térképe előttem van, pontosan be tudom jelölni a nagyvárosokat, Magyar- országon időnként még ma is eltévedek.

Továbbá atavisztikus németgyűlöletben neveltek, amire csak rátett a világháború, míg meg nem tudtam, hogy ükapám báró Brunckenthal, a híres magyargyűlölő, magyarfaló gubernátor. Meg kellett tanulnom és humorral elviselnem; honnan is jön az én nagy magyarságom?

E

hhez még azt kell hozzáfűznöm, hogy gyermekkoromban nem Londonba vagy Athénbe vágytam. Álmaim városa Budapest volt. .Annak” az én időmbeli kisebbségi nemzedéknek minden, ami magyar, csodálatosnak látszott. Mert a tiltottért küzdeni kellett. Ennek nagy összetartó és megtartó ereje volt -, mint mindenütt. Az drága, amiért megharcolunk. Így építettük mi a magyarságunkat és persze közben szűkítettünk, lehatárolódtunk, merevebbekké

váltunk. Értékeket túlhangsúlyoztunk, más értékeket nem láttunk meg, nem fogadtunk el. Azt hiszem, a Trianon utáni sokkos állapot ezt a magatartást érthetővé is teszi.

És aztán jött a második világháború. Ez az idő volt apáink élete, ez a huszonkét év. És milyen huszonkét év... Ez alatt kellett megküzdeni a sokfelé szakadt kisebbségeknek az anyaország, saját és az új haza, új körülmények problémáival, amit színezett a világon végigsöprő gazdasági válság, majd felbukfen- ceztetett a második világháború, aztán vasökölbe fogott a diktatúra, most a szédülésig forgatnak az alakuló demokráciák.

Az, ami megriaszt, ha kisebbségiek között vagyok a világ bármilyen táján - legyen az Erdély, a Felvidék, a Délvidék, Kárpátalja, Amerika, Izrael, magyar vagy más kisebbségek -, megdöbbent, hogy a magyarság milyen nehezen tud kisebbségben lehatárolódás, védekezés nélkül élni. Persze, hogy a támadás kiváltja a védekezést - ez történik minden kisebbséggel -, de ha ez reflexszé válik, amint történt velem is, akkor ugyan nem nyúlik ki az ember, de megkeményedik, egyoldalúan fejlődik, vagy nem fejlődik; ha feladja a védekezést, alkalmazkodik. Utóbbi esetben feladja nemzeti identitását is, asszimilálódik.

Valahol az rémít engem, hogy nem találjuk a harmadik utat. Az világos, és természetesnek vehetjük, hogy az elhatárolódás megtartó erő. A „másság” el nem fogadása a saját csoport erősítése, összefogó erő. Ez volt a zsidóság nagy ereje a „törvény” mellett. Csakhogy a másik kirekesztése magával vonja az én kirekesztettségemet is. A sors kihívása ez. így folyt a zsidóság, a „választott nép” megmaradása és szüntelen üldözése. A zsidóság története a pogromok története. Ez az egyik alapvető tényező, amit szem előtt kell tartanunk, a másik, amit a zsidósággal kapcsolatban mondhatunk: a hivatástudat. Hivatástudat nélkül csak téblábolunk az életben. Kisebbségi sorsban különösen. De hát van-e mindenkinek hivatástudata? A kereszténység föltétlenül ad egyet, mindenki szeretete és elfogadása. A szeretet megvalósítása. Különösen nagy feladat ez a kisebbségben élőknek. Én itt látom a kaput, amin bizony nehéz átjutni. Valamennyit könnyít, és erre állandó szükségünk van: a történelmi tudat. Ezen nem azt értem egyszerűen, például, hogy milyen területek voltak a miéink. mit építettünk, mit csináltunk ott - a történelmi tudatnak ebből a részéből nincs hiányunk, illetve többnyire nem szokott lenni. Speciális helyzet volt nálunk a diktatúra negyven évének kitörlő munkája - általában inkább mitizálás jellemzi, nagyítás, egyszerűsítés a túlzott pozitív sajátkép felé. A történelmi tudaton azt kéne, azt is kell értenünk, hogy abban az adott helyzetben, amikor nem voltunk kisebbség, mit csináltunk, hogy kezeltük mi a kisebbségeinket, mennyien voltak, hogyan éltek akkor, mikor mi voltunk többségben. És mit csinálunk most velük. Hogyan gondolunk a cigányokra, itt élő románokra, zsidókra, színes bőrűekre? Ők a maradék kisebbség; a menekültek, a színes bőrűek az új kisebbség.

Az a történelmi tudat, amiből ez hiányzik, nem történelmi tudat, hanem nemzeti romantika. (És sajnos, többnyire ezt éljük még ma is, sőt sokszor a trianoni tudatot éb- resztgetjük.) Az érthető, hogy a nemzeti romantika kellemes érzés, többnek,

jobbnak látjuk magunkat - amire szükségünk van -, a gyász, a fájdalom és veszteség pedig, amíg nincs feldolgozva, hosszasan kísért. Egyik összetevője éppen a kristallizáció, a pozitív érzelmek az elvesztett körül tömürülnek, a negatívok a másik fél felé, aki a veszteséget okozza. De ez csak a kezdeti állapota a gyásznak; nagy baj. ha itt megreked a személyiség, vagy egy embercsoport vagy egy népcsoport. A gyászmunPOLCZ ALAINE

ka, a veszteség feldolgozása nélkül pedig óhatatlanul megreked a személyiség, a csoport fejlődése, fixálódik a veszteség idejére.

A

merikát járva, döbbenetes élmény volt számomra, hogy a „disszidensek" gondolkodásban, kultúrában, politikai felfogásában a kimenetelük éveiben rögzültek. A beszélgetések során ki lehetett következtetni, hogy ki, mikor hagyta el hazáját.

Van egy tágabb történelmi tudat is. A saját torzított és egyoldalú történelmi tudatunk mellett, ezzel majdnem semmit nem törődünk. Be kell vallanom, bennem is csak most, életem zárószakaszában kezd kialakulni. Valószínűleg azért, mert 70 év alatt már az ember maga is történelmet él át; továbbá olyanok között élek, akik segítenek és kényszerítenek végiggondolni, mérlegre tenni a történéseket.

Tudatformáló élmény Komoróczy Géza „Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Az értelmiség fejlődése az ókori keleten. Tanulmányok ókori keleti szövegek értelmezése köréből” című könyve (Századvég Kiadó, Budapest, 1992). Ajánlom olvasmányul. Megtanulja az ember, illetve döbbenten fedezi fel, hogy az ötezer évvel ezelőtti kisebbségek sorsa, szerepe, pszichológiai és történelmi dinamikája - mind a kisebbségé, mind a többségé - azonos a maival. (Ennyire nem változik az ember? Honnan vegyünk erőt másnak lenni és miből?) Ez a tágabb történelmi tudat másik része. Vagyis mi volt a történelem folyamán a kisebbségekkel? Ehhez járul a harmadik és legfontosabb rész, hogyan élnek, hogyan viselkednek más nemzetek kisebbségei más országokban, hogyan élnek más nemzet tagjai diaszpórában, napjainkban.

Ez is elszomorító számunkra, itt is van végiggondolni-, tudatosítani-, tanul- nivalónk. Ehhez élményeimből vett egykét példát szeretnék elmondani. 1958- ban Strasbourgban az utcán megismerkedtünk egy zsidó szabóval, aki akkor már 40 éve élt kint. Akcentus nélkül, hibátlanul beszélt magyarul, meghívott a lakására ebédre, és megajándékozott egy-egy igen szép, öltönyre való szövettel. Tovább utazva, Párizsban találkoztunk a két éve Németországban élő, magyar unokaöcsénkkel, aki állandóan fu- migálta Párizst és akcentussal, hibákkal beszélt magyarul. Világos: az egyik azonnal be akart épülni, feladva nemzeti identitását, a másik nem is kisebbségben, hanem diaszpórában képes volt őrizni magyarságát...

A képet számomra még világosabbá tette a következő élményem: Mivel gerontológiával akartam foglalkozni, Izraelben elmentem öregeknek szervezett, reggeltől estig tartó autóbuszkörútra. Azzal kezdődött, hogy a városháza előtt megálltunk, ahol is elhangzott, hogy a polgármester bocsánatot kér, amiért nem tudja üdvözölni a busz utasait, de nem tartózkodik az országban. Mikor ezt lefordították nekem, magyar szemléleten nevelkedve azt hittem, hogy tréfál a csoportvezetőnk. De nem, hamarosan belépett a buszba az alpolgármester, hogy üdvözölje a kiránduló öregeket. Estére már teljesen kimerültem, amikor körülöttem még mindig tapsolva énekeltek valóban öreg útitársaim. Spanyol, olasz és más országokban is láttam vidám és aktív öregeket. Igen. ilyen körülmények között lehet jól öregedni - gondoltam. De aztán megismertem „Mamikát”, aki igen kedves barátnőm lett. Mamika nem orosz, lengyel, amerikai, spanyol, arab, német, francia, hanem magyar zsidó volt, és - nem tudott aktívan és vidáman öregedni, hanem úgy, mint a magányos magyar öregasszonyok. Ült otthon, kötött és várta a lányát vacsorával, vacsorára. Ez volt minden tevékenysége. Vagyis átvette és vitte magával rossz nemzeti sajátságainkat. Abban, hogy az öregeink elmagányosodnak - nyilván nemcsak mi, hanem részben ők is hibásak -, továbbá, hogy nem tudunk illeszkedni, nem tudunk jól élni a diaszpórában. Mert hiszen ő ilyen magatartással, mint magyar zsidó, diaszpórába került. Nem tanult meg ivritül, mint anyám sem románul, nem tudta olvasni az ottani újságokat, hallgatni a tv-t és rádiót, mert nem értette. Döbbenten néztem -, részben így éltünk mi is.

Itt két döntő tényezőt találunk. Persze, hogy az öregek nehezen alkalmazkodnak, de hát Mamika húsz éve élt kint, míg a többiek közül, akikkel utaztam, számosán kevesebb ideje. Tehát Mamika, aki kettős kötésben élt, zsidó volt és magyar, asszimilálódása folytán inkább volt magyar, mint zsidó, és ezért a saját hazájában „rossz mintával” élt. Ez magyar modell volt. A modellkö- vetés igen erős szokott lenni, hatása tudatos, de még inkább tudattalan szinten nyilvánul meg. Nos, ezt kéne nekünk ellensúlyozni, tudati szinten, tudatosan alakítani az új, az adekvát gondolati, cselekvési mintát. Vagyis gondolati úton tisztázni magunkban, hogy mi a helyzet valójában, ezzel már egy bizonyos fokig befolyásoljuk érzelmeinket, és a kettő adja majd az akarati tevékenységgel együtt cselekvéseinket, tetteinket, persze elsősorban szavainkat, és így alakulunk lassan mi és azok, akikkel kapcsolatban vagyunk.

Most próbáljunk meg továbblépni témánkon belül, a konkrét kivezető

utat keresve. Húsz évvel ezelőtt írta Mészöly Miklós az amerikai magyarsággal kapcsolatban: hogyha valaki másik hazába megy, vagy odakerül akarata ellenére, amennyiben élni kíván ott (és nem üldöztetve, elnyomva lenni), első dolga kell legyen megtanulni annak az országnak a nyelvét, megismerni és elfogadni kultúráját, megtartva saját nyelvét és saját kultúráját. Hálásnak, elfogadónak lenni, ha tud, ha nem, legalább korrektnek az új hazával és törvényeivel kapcsolatban. Ez stabil kiindulópont, méghozzá mindkét fél számára. Építi az új modus vivendit.

Persze, hogy nehéz a kettős szerep, a kettős tudat. Nehezebbé teszi az életet, de gazdagítja, színesíti is. Két hazát szeretni nem könnyű. Nem is szükséges, de elfogadni a másikat igen. Ha nem, akkor kihívja az ember a sorsot, sőt maga sem tud másként viselkedni a mindenütt meglévő kisebbséggel szemben, hiszen nemcsak etnikai kisebbség van, hanem szociális, kulturális, betegség okozta, hitbeli; sőt a nők és a gyermekek, számarányuk ellenére is elnyomottam kisebbségben éltek századokig és élnek egyes helyeken vagy éppen családokon belül ma is. A kisebbség és nagyobbság, azaz hatalom és énesség mindenütt kísért.

Ezzel kapcsolatban írja Komoróczy Géza: Más népek között élni, kisebbségben, alkalmazkodást jelent. Alkalmazkodni kell az ország társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális rendjéhez. A többiek nyelvéhez, szokásaihoz. Részt venni az ország életében. Elfogadni, de legalább tudomásul venni, ami ott más, mint a mi életmódunk; de elfogadtatni a mi szokásainkat, elfogadtatni magunkat. Alkalmazkodni, de önfeladás nélkül. Megmaradni annak, akik vagyunk, s ott, ahol történetesen élünk. S ha szerencsés körülmények engedik: gazdagítani a többieket; magunk is gazdagodva általuk.

A történelem során voltak befogadó országok, vannak ma is. De az elutasítás, az elnyomás, az el nem fogadás sokkal szélesebb skálájú, sőt fenyegető kezd lenni. Az, amit művel az újból ébredő nacionalizmus, amitől mi sem vagyunk mentesek.

„Ha befogadtok egyet a legkisebbek közül, engem fogadtok be” mondja az írás. Hova tartozunk mi? Mit csinálunk mi? Mit csinál ez az őrült világ? Ezekkel a kérdésekkel szembesülünk naponta. A változtatás lehetősége, felelősségünk és akaratunk érvényesítése azonban eddig soha nem tapasztalt mértékben atomizálódott. Ma csakugyan érthető kétséggel mondhatják milliók és milliók: ugyan mit tehet egy parányi részecske? Hogy tudok én beleszólni a történelem alakulásába? Pedig - bármennyire valószínűtlennek vagy akár naivnak tűnik is - ez a nagyhatalom. Az elemi részecskék mozgása tartja fenn, rendezi és határozza meg végső soron az anyagot, a kozmoszt is. Vagy pontosabban igazítva a mi emberi helyzetünkhöz a hasonlatot: „elemi részecske” mivoltunk éppen a tudatosságunk és személyiségünk révén többre hivatott annál, hogy mechanikusan áthárítsuk az emberiség gondjait, a Föld lepusztulását, állatok, emberek veszését.

M

iért nem tudunk eszmélni? A kis felelősségek összegeződése hatamas és legyűrhetetlen erő. Erre gondolt Lohfink, amikor a kontraszt-társadalom lassú meg- szerveződésében látja a kivezetőt. Nem a központi szerzések, hanem egyének, kis csoportokon keresztül változtatják meg a világot; többre becsülve minden téren az etika követelményeit, az igazságot és a szeretetet. Ilyen egyszerű a kivezető út.

Szerzőnk Kolozsvárott született, Budapesten élő nemzetközi hírű magyar tanato- lógus. A halál és az elmúlás témakörével foglalkozó tanulmányköteteihez hasonlóan nagy sikert aratott az idén napvilágot látott Asszony a fronton című regénye is. Itt közölt tanulmányát témája okán ajánlja a Vasárnap olvasóinak szíves figyelmébe.

Méry Gábor illusztrációs felvétele