Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-12-18 / 51. szám

A perzselő nyár néhány napját, családommal, a szenei tó partján töltöttem. Dél tájban ér­keztünk, amikor a sima égbolt és a sima víz összeolvadva kék színben pihent egy­más mellett. Kevesen fürödtek. A nagy hőség elől az emberek az árnyas zugokba húzódtak. Csupán az unokáim hancúroztak szilaj kedvvel a mólón. Élvezték a fürdés örömeit, és a vízi extázis legnagyobb pillanataiban kacagással töltötték meg a levegőt. Magyar kacagással! S ez okozta a bajt. A szomszédos üdülő teraszán egy másodszor viruló asszonyság fészkelődni kezdett a heverőágyon, aztán ölébe ejtette a képeslapját:- Divokí Mad’ari! - mondta enyhe undorral s gyűlölettől izzó hangon; halkan, bár elég hangosan ahhoz, hogy bántó szavai eljussanak hozzám, hiszen azokat nekem szánta. Nem reagáltam, bár tudomásul kellett vennem, hogy ez van. Két szóból többet értettem, mint húsz­ból. Összeállt a kép, amely a két szót szülte: miként lettünk mi, magyarok, „vadmagyarokká” bizonyos szlovákok szemében!... Megjelentek előttem Ján Kollár kitalációi a „ga- lamblelkületű”, békés szlávokról és vad szomszédaik­ról; láttam a Slávy dcéra (Szláva istennő leánya) című hőskölteményének bizarr jelenetét, amikor a békés ősszlávok a tatár kán előtt azt vallják, hogy ők „Csak az énekléshez és a lanton játszáshoz értenek, a harchoz nem. ” Ezt a szlávok őskoráról festett idillikus képet, később ugyanez a Ján Kollár mint történész már úgy adja tovább, hogy „a szlávok történelme nem más, mint az őket ért sérelmek története". Még később FrantiSek Palacky, a cseh nemzet atyja és a cseh történetírás megteremtője azt írja, hogy a németek szomszédságá­ban élő szlávokat szüntelenül a beolvadás veszélye fe­nyegette, mégis a magyarok honfoglalása okozta a legfőbb bajt: „Évszázadokon át nem érte még egy ilyen csapás a szláv világot", mert a magyarok elvágták a nyugati szlávokat Bizánctól és a görögkeleti egyháztól. Ám a szlávok mégis megmaradtak - és Palacky maga­hez című előadásaiban meghirdette: a német olyan „ősnemzet”, amely arra hivatott, hogy önmaga felsza­badítása után megváltsa az egész emberiséget. Ez a pángermán eszme - amelynek legfőbb célja a feldara­bolt Németország egységesítése volt - eleve mintául szolgált Kollárnak az összes szláv nép egyesítésére. Megalkotta hát a Szláva istennő leánya című terjedel­mes költeményét, amely a maga nemében az első vál­tozatában - remek költői vízió. Kollár azonban e víziót tudományosan is meg akarta alapozni. Többször átdol­gozta művét, amely egyre banálisabbá vált, míg végül „az utolsó verzió már nem más, mint strófákba szedett szláv archeológia, történelem, jogtudomány és prófé­cia" (V. Cemy), amely a pánszlávizmus bibliája lett, s amely nélkülöz minden tudományos, valós alapot. Kollár egységes nemzetnek képzeli a különböző szláv népeket. Abban reménykedik, hogy az oroszok lesznek azok, akik a kis szláv népeket megvédik és egységesítik. Eszméi, Oroszországon kívül, elsősorban a csehek közt értek el sikereket, akiket az egységesülő Németország mindenkinél jobban fenyegetett. Ám a szemfüles csehek azért ellátogattak Oroszországba is, és amit ott láttak, mindennél jobban megrémítette őket. Elegendő, ha Havlíceket idézzük, aki 1843-ban látogatott Oroszországba, s onnan levelet írt Pa­lacky nak: „Bárcsak Kollár jöhetett volna helyettem Oroszországba! Kétségbe esne afölött, mivé lett az ő hozzájárulásával is ez a szlávizmus! Önnek, aki ismer­te gondolkodásmódom még azelőttről, hogy ide jöttem volna, bizonyára furcsa érzései támadhatnak, midőn ezt a megváltozott hangnemet hallja! Csak jöjjön ide! S aki igazán jót akar a cseheknek, az küldje őket, saját költségükön, ide, Oroszországba!" Kollár később maga is rájön, hogy a szláv népek nem képeznek egyetlen nemzetet, és az érdekeik is több mindenben ellentétesek. Ezért az 1848-ban, Prá­gában tartott szláv kongresszuson támogatja Palacky és Havlíőek nézetét, hogy a magyarokkal s németek­kel szemben, az Osztrák-Magyar Monarchiát kell fö­deratív módon átszervezni, és a benne élő kis szláv akkor felajánlotta, hogy közvetít a Besszarábia miatt kitört orosz-román viszályban. Az eset óriá­si vihart kavart a prágai parlamentben, és szinte minden politikai pártban újraélesztette a pánszláv érzelmeket. A korabeli lapok közt a Prágai Ma­gyar Hírlap így számolt be az eseményekről: „A konjunktúráknak ez a kí­méletlen kiaknázója gaz­dasági szerződést kötött a szovjetekkel. Fölajánl­kozott arra is, hogy. Franciaországnak egyengetni fogja a Moszkvába vezető utat. ” Ez volt a nyitás, az első lépés abban a hosszú fo­lyamatban, amelynek során a Szovjetunió az antanthatalmak oldalán bekapcsolódott a világ- politikába. A szláv né­pek nagy családja ismét egy politikai táborba ke­rült, és a Szovjetunió fo­kozatosan a kicsi szláv népek legfőbb támaszá­vá vált; a fasizmus elleni küzdelmeivel, a II. vi­lágháborúban hozott ál­dozataival pedig fokoza­tosan feledtette a bolse- vizmus borzalmait, a sztálini rend rémtetteit. Amikor a hidegháború AZ ÉLŐ PÁNSZLÁVIZMUS biztosan kijelentheti: „Tudva tudom, hogy a hosszú és kegyetlen harc után, a szláv végső győztesként igazsá­gosabban és nemesebben bánik majd az ellenségeivel, mint a tatár, a magyar és a német". Ezt a barbár és vad magyarokról kialakított képet Masaryk csupán annyiban finomította, hogy a magya­rokat sajátos kultúrával nem rendelkező népként mu­tatta be, ami de facto ugyanaz: a magyarság Ázsiából jött, kultúrálatlan, barbár nép. Valahogy ily módon lettünk hát mi, ártatlan fürdőzők a szenei tó partján, 1994 nyarán divokí Mad ári, bár a nemzeti érzéstől dagadó keblű, idős hölgy aligha olvasta Ján Kollár „Slávy dcérá”-ját, hi­szen azt archaikus nyelvezete miatt a mai szlovákok leginkább csak e mű interpretátorai által ismerik. * Amikor a szlovák Ján Kollár 1817-ben a németor­szági Jénába érkezett, hogy a tanulmányait ott folytas­sa, a pánszlávizmust már rég kitalálták. Igaz, a „felta­láló”: Johann Gottfried Herder, neves német költő és filozófus akkor már tizenöt éve halott, de eszméi a szabadgondolkodású jozefiánus Josef Dobrovsky és társai révén eljutottak Csehországba, s ott leginkább papi körökben váltak ismertté. Így szerzett róluk tudo­mást az ifjú evangélikus pap, Ján Kollár is, aki fellel­kesült, amikor a német egység megteremtésének lázá­ban égő Jénában Luden professzor tüzes előadásait hallgatta. Herder nyomán Kollárban is tűz gyúlt. Herder, aki ugyan lelkesedett a felvilágosodás esz­méiért, de az elmaradott és 300 fejedelemségre és sza­bad városra bomló Németországra egyáltalán nem le­hetett büszke. Amikor 1764-ben, fiatalon Rigába ne­vezték ki tanítani, ott közelébe került annak a szláv vi­lágnak, amely a maga kialakulatlanságával valósággal elbűvölte. A francia felvilágosult filozófusokkal (Vol­taire, Diderot) ő is lelkes híve lett a nagy csalónak: II. Katalin cámőnek, aki odahaza a legszömyűbb despo- tizmust teremtette meg, de egész Európát elbűvölte fi­lozófus leveleivel, amelyekben a felvilágosodás hívé­nek tüntette fel magát. Hiába volt a véres Pugacsov parasztfelkelés, és e felkelés szörnyű megtorlása; Pá­rizs és Berlin nagy koponyái Katalinban csakis a felvi­lágosult uralkodót látták. És ha el is kocsikáztak Péter- várra, Patyomkin herceg gondoskodott róla, hogy az országból csakis az út mentén felállított, színházi dísz­letekre festett virágzó falvakat és tündöklő ligeteket lássák... Arcpirító becsapása volt ez a világnak, de Oroszország urai mindig is nagy szemfényvesztők vol­tak. Gondoljunk csak Sztálinra, aki eszméivel az egész világ munkásmozgalmát, a világ számos kitűnő művé­szét, íróját, filozófusát tette lóvá. De vissza Herderhez, aki - mellesleg szólva - sose járt Oroszországban. Nem ismerte a szláv nyelvek egyikét sem, de saját hazája elmaradottsága láttán bűvöletbe esett, verset írt Katalinhoz és megalkotta nagy filozófiai művét a természetes nemzetről, amely­ben fényes jövőt jósol a még romlatlan, humánus szlávoknak, és persze Oroszországnak is, amely egy­koron megteremtője lesz a szabad, boldog népek bé­kés, demokratikus Európájának... A nemzeti öntudatra ébredő, kicsi szláv népek ve­zetői valósággal megrészegültek ettől a herded jöven­döléstől. És megrészegült Kollár is. A jénai egyetemen izzott Fichte eszméitől, aki a Beszédek a német nemzet­Szőke József * * * népek védelmezőjévé tenni. Ezzel akkor a forrada­lomtól veszélyeztetett bécsi udvar is egyetért, de an­nak leverése után hallani sem akar róla. A monarchia szlávjai csalódnak, és amikor 1867-ben Bécs a ma­gyarokkal egyezkedni kezd, ismét a cárhoz fordulnak támogatásért. Palacky egyébként mindvégig tisztában volt a nagy­orosz politika valódi nagyhatalmi törekvéseivel. Az­zal, hogy a pánszláv eszméktől lelkesült, kiszolgálta­tott szláv népek eszközei a cári politikának. Elmegy hát Moszkvába - hogy Bécset megrémítse és egyezke­désre bírja de ott nem hódol be, hanem holmi „szláv kölcsönösségről” beszél. Igaz, ebben a törekvésben is ott a pánszlávizmus, de ez már egy új szláv politizálás, amely később Masarykmk és Béneknek is mintául szolgált. Palacky ugyanis nem csupán Moszkvába, II. Sándor cárhoz látogatott el, hanem a párizsi világkiál­lításra is, ahol 1868-ban Ausztria nemzetiségi viszo­nyait taglaló memorandumot nyújtott át III. Napóleon császárnak, akit olaszországi politikája miatt akkor a nemzeti szabadság védelmezőjének látnak. Palacky ily módon Európa felé is nyitott a szlávoknak. * Amikor 1876. május 26-án Palackyt temették, e szertartáson ott voltak az összes szláv népek képvi­selői. Ez azt jelezte, hogy a cseh főváros egy születő, friss és rugalmasabb pánszláv politika központjává vált, amely a jövő felé mutatott. A nemzetközi helyzet azonban úgy alakult, hogy ez az új pánszlávizmus csak 50 évvel később, az I. világháború alkonyán mutathatta meg igazi arculatát - Masaryk és Beneä személyében. Kiléptek a szűk szláv világból, és a nem szláv né­pek közt szereztek erős szövetségeseket a főellenség: a pángermanizmus ellen. Törekvéseiket siker koro­názta. Ennek eredményeként jött létre, többek közt, Csehszlovákia is. Az I. világháború után a pángermanizmus, illetve a pánszlávizmus hívei új helyzet elé kerültek. Miközben a közép-európai pánszláv erők beépültek az antantha­talmak táborába, Oroszországot, a bolsevik forradalom következtében, kizárták a világpolitikából. De kizárták a pángermanizmus fő fészkét, a háborúban vesztes Né­metországot is. E kirekesztés azonban nem tarthatott sokáig. 1922-ben a két világhatalom gazdasági együttműködési szerződést írt alá, s ez általános döb­benetét keltett az antanthatalmak körében. Megriadtak, hogy a két világhatalom ellenük szövetkezik. Ezt min­denképpen meg akarták akadályozni. Mivel az antant- hatalmak érdekszféráit a békeszerződéssel elégedetlen Németország közvetlenül is veszélyeztette, úgy döntöt­tek, hogy Oroszországot fokozatosan bevonják a világ- politikába, és ily módon leválasztják Németországról. E politikai manőver végrehajtására a csehszlovák politikusokat tartották a legalkalmasabbnak, mivel maguk is érdekeltek voltak az akció sikerében; és mint szlávok, a forradalom után sem váltak teljesen idegenné Moszkvában. A szemfüles Beneät az elzártságából amúgy is ki­tömi akaró Szovjetunióban szívesen fogadták, és gaz­dasági megállapodásokat írtak alá vele. Beneä ugyan­során a szocialista tábor egyre inkább a szláv álla­mokra szűkült, a szovjet politikában is egyre jobban kiütköztek a szláv jegyek. A Szovjetunió, akárcsak egykoron a cári hatalom, nem csupán jutalmazott, de szükség szerint büntette is az engedetlen szláv és nem szláv gyermekeit (Tito; 1956; 1968 stb). A pánszlá­vizmus rejtőzködő virágai így tovább virultak; de amikor a sztálinizmus rémtettei lelepleződtek, a Szov­jetunió pedig darabjaira hullott, akkor sem a pánszláv eszmék sérültek elsősorban. Sőt! A kommunizmus és a pánszlávizmus összefonódása rejtve maradt. * Aligha szólhatunk a pánszlávizmus minden mai életjeléről, de a jelenléte egyre nyilvánvalóbb. Ott van a szerb háborúban, a kiforratlan, új Oroszország lázas forgolódásában, akadályozza a cseh-német, a ma­gyar-szlovák kiengesztelődést és konfliktusokat ka­var a szlovák belpolitikában. Az egész szláv eszmevi­lág úgy hányódik a politika viharos tengerén, akár a kormányát vesztett hajó, amely egész Európa békes­ségét veszélyezteti. Egyes szláv politikusok mind nyíltabban csiholják az új háború tüzeit. Vajon mi rejtőzik nagyra törésük mögött? A háborúban tobzódó boszniai szerbek vezé­re, Radovan Karadzsics a moszkvai Pravdában kije­lentette: „A mostani háború Jugoszláviában a szlávok első védelmi vonalában folyik. Szeretnénk ezt a hábo­rút mielőbb befejezni, és kijelölni Kelet-Nyugat új ha­tárát, hogy soha többé ne érhesse veszély a szláv vilá­got. ” A 30 százalékos választási sikerrel rendelkező orosz Zsirinovszkij azzal riogatja a kicsi szláv népe­ket, hogy „ ismét ti fogjátok lenyalni a port a németek csizmájáról", majd arról papol, hogy „Nyugat retteg az össz-szlávok egyesülésétől, mert ha egyesülünk, mi leszünk a legerősebbek", Jozef Moravéík, a Demokra­ta Unió elnöke és a Meéiar második bukását követő szlovák miniszterelnök viszont a túloldalról figyel­meztet: „a mai szlovák belpolitika ellentéteinek hátte­rében Szlovákia általános politikai orientációja áll. Szlovákia vagy Európához csatlakozik, vagy a Zsiri­novszkij által kijelölt útra lép". Erről vall Ján Camo- gursky is: „Szlovákia mostani helyzete lehetőséget nyújt arra, hogy külpolitikájában az oroszokkal ka­cérkodjék. ” Nem megnyugtatóbb a helyzet Csehor­szágban sem, ahol egyre feszültebb a cseh-német vi­szony. Terezinben tojással dobálták meg a megbéké­lés német követeit, és a lakosság 57 százaléka ellenzi a beneSi dekrétumok visszavonását. A bennünket is érintő dekrétumokról szólva a Lidové noviny azt fejte­geti, hogy visszavonásukkal „az egész cseh jogrend összeomolna, s bár e dekrétumok valóban diszkrimi­nálják a németeket, mindazok, akik a visszavonásukat követelik, a II. világháború eredményeit vitatják". Kárunkra, ebben a kérdésben a szlovák politika is azonosul a csehekével. Amit felsoroltunk, csupán ízelítő, de gyermeteg do­log lenne nem odafigyelni e jelenségekre. Mert vajon miféle meglepetések rejtőznek még az orosz világ bugyraiban? És lesz-e cseh-német, magyar-szlovák megbékélés; avagy a sok-sok böködésre újraéled a pángermanizmus is, és a háború tűzfészke a Balkánról Európa szívébe helyeződik? Olyan kérdések ezek, amelyekre a választ ma még a jövendő fátyla fedi. A magyar nemzetiségű lakosságot az 1945. április 4-én Kassán ki­hirdetett kormányprogram kol­lektív bűnösnek nyilvánította, s ennek következményeként felfüggesztették ál­lampolgári jogainkat. Ez a felvidéki magyarság civil életét és nemzeti ön­azonosságtudatát a következőképpen érintette: • megvonták állampolgárságukat (az 1945/33. számú elnöki rendelettel); • elvesztették az állami intézményekben való alkalmaztatás jogát (az 1946/83. sz. törvény értelmében); • elvesztették nyugdíjjogosultságukat; • elkobozták ingatlanaikat (az 1945/108. számú elnö­ki rendelet értelmében); • bezárták a magyar iskolákat (a Szlovák Nemzeti Tanács 1944/6. számú rendelete alap­ján); • betiltották a magyar közművelődési intézményeket ( az 1945/81. számú törvény értelmében); • e két rendelkezés folytán megszűnt min­den magyar iskola és az iskolaköteles kort betöltő magyarok nem folytathatták tanulmányaikat; • nemzetiségük megta­gadására (ún. reszlovakizálásra) kény­szerítették őket (az 1946 júniusában ho­zott kormányhatározattal, mely június 17-én lépett érvénybe); • több tízezrü­ket kényszermunkára hurcolták (az 1945/88. számú elnöki rendelet alap­ján); • megalázták őket emberi méltó­ságukban (az 1945/137. számú elnöki rendelet szellemében, amely elrendelte a politikailag megbízhatatlan személyek őrizetbe vételét). A teljes jogfosztással párhuzamosan megkezdődött a magyar lakosság kitele­pítése és elűzése szülőföldjéről, ami kb. 200 ezer embert érintett: • 1944-45 telén mintegy 50 ezer ma­gyar polgári személyt deportáltak kény­szermunkára a Szovjetunióba, az elhur­coltak fele elpusztult; • 1945 nyarán legkevesebb 36 ezer magyart kitolon­coltak szülőföldjéről; • 1946-47-ben megközelítőleg 45 ezer magyart telepí­tettek szét az ország területén sok száz kilométer távolságra szülőföldjétől; • 1945-48 között több tízezer magyart tartottak koncentrációs táborokban; • 1947-49 között a kierőszakolt lakosság- csere keretében 76 ezer magyart telepí­tettek át akaratuk ellenére Magyaror­szágra; • 1945-49 között megköze­lítőleg 10 ezer magyar menekült kül­földre az üldöztetés elől; • nemzetisé­gének megtagadására, ún. reszlovakizá­lásra a fent említett kormányhatározattal 327 ezer magyart kényszerítettek. KISEBBSÉGPOLITIKA 1994. december 18. llBStimap Il lusztrációs felvétel: Prikler

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom