Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-17 / 29. szám
Tudatom teljes birtokában és a legtisztább lelkiismerettel kijelentem: nem loptam, nem raboltam, nem gyilkoltam, még csak felebarátom feleségét sem kívántam - mégis feketelistára kerültem. Akár egy bűnöző. De hát miért? /r inden bűnnél nagyobbat követ- tem el: nem értettem egyet az akkori hatalommal. Eltérő nézetemet bátorkodtam nyilvánosan is kinyilvánítani. És hát lehet-e egy hatalom számára ettől nagyobb bűnt elkövetni? A volt állampárt központi bizottságának 1968 utáni elnöksége szerint nem lehetett. Ezért hozta 1971. január 8-án kelt 8854. számú hírhedt határozatát a párt, a szocializmus és a Szovjetunió ellenségeinek nyilvántartásba vételéről. Hát így kerültem én is feketelistára! E „halálos” vétek alól csak az 1989. évi rendszerváltás után nyertem jócskán megkésett feloldozást. Régmúlt „vétségemet” szívesen kitöröltem volna már emlékezetemből, ha a tavasszal megbukott Meciar-kormány Republika című napilapja március elsejei száma, teljes két oldalon, nem közölte volna e listát emlékeztetőül. Mi tagadás, annak idején nem volt túl nagy dicsőség e listán szerepelni. A lap szerkesztősége közel negyed évszázad múltán is akkori sorsunk fölött siránkozva leszögezte: „Teljes húsz éven át nemcsak mi magunk voltunk az üldözöttek, megkülönböztetettek, hanem a gyermekeink, családtagjaink, testvéreink és gyakran távoli rokonaink is”. Hogy ezt a hajdani elvtársak mennyire komolyan vették, annak ékes bizonyítéka, hogy az Új Szó akkori főszerkesztője még a nyolcvanas évek közepén is óva intette munkatársait a velünk való bárminemű kapcsolattartástól. Az Új Szó szerkesztőségéből e listán még két volt munkatársam, Szabó Géza és Tóth Mihály, valamint a hazai magyar újságírók közül Szőke József szerepel. Nem is olyan sok, ha például figyelembe vesszük, hogy mennyivel több magyar nevét olvashatjuk - mondjuk - az akkori államrendőrséggel együttműködők hivatalos és félhivatalos névsorában. És ha ezekhez hozzászámítjuk az ügynöklistákról hiányzó legmegbízhatóbb besúgókat, akiket a hatalom - óva őket a leleplezéstől - (így fogalmazta ezt Sacher volt belügyminiszter) azokon eleve fel sem FEKETELISTÁN tüntette. Az 1989 után hatalomra került pártok pedig oltalmukba véve a régi hatalmat hűen és „titkosan” kiszolgáló, újfent híveiket - e nyilvántartások egy részét, bölcs előrelátással, megsemmisítették, vagyis legalábbis megcsonkították. (Nem is annyira érdekességként, inkább elszomorító tényként - és az események véletlen egybeeséseként - elárulhatom: éppen e cikk írása közben juttattak el hozzám egy hatvanhat magyar nevet tartalmazó, számomra eddig ismeretlen listát, amelynek nyilvánosságra hozására az késztette annak lajstromba szedőjét, hogy e listán szereplő személyek neve sok egyéb névvel együtt megtalálható a Ki kicsoda Kassától Prágáig? című lexikonban is. Az inkriminált egyének közül többen ma is politikai, társadalmi és kulturális életünk élvonalában tetszelegnek nemzeti létünk bajnokaiként. Ez utóbbi listán szereplők neve mellett a születési dátumokat, az ügynökszámokat és a fedőnevüket is feltüntették... E következetesség valahogy az érintettek egykori megbízóira vall, akik talán megelégelték, hogy besúgóik, a múltjukról megfeledkezve, ma is az új rendszer leghűbb támogatói.) A Republikában márciusban közölt lista láttán, az olvasóban méltán megfogalmazódhat a bennem is felvetődött kérdés: vajon néhány nappal a Meéiar- kormány bukása előtt mi késztethette a szerkesztőséget, hogy sebeket tépve, ismét nyilvánosságra hozza a hírhedt politikai feketelistát? Persze, nem kell sokat töprengnünk, mert a szerkesztőségi jegyzet erre is megadja a választ: „Figyeljék csak meg, hogy e listán szereplők közül milyen kevés embert találunk Meőiar ellenzékének soraiban”. A kevésbé tájékozott olvasó ebből azt a következtetést vonhatná le: lám, az igaz fiúk, a múlt rendszer üldözöttéi (közvetlenül a kormány bukása előtt is) Meéiart támogatták. Arról viszont a szerkesztőség nem tett említést, hogy a múlt rendszer ellenfeleinek listáján, furcsamód, az uralmon levők között vajmi kevesen szerepelnek... A történelem folyamán mindig akadtak magukat igazhitűeknek vallók, a más nézetűeket viszont eretnekké nyilvánítók. Az „igazhitűek” mindenkor rettegtek a más nézeteket vallóktól; és ki-ki a maga módján igyekezett is megszabadulni tőlük. A történelem félelmetes példákkal szolgál. Karóra tűzött pogányfejek, inkvizíciós máglyatüzek, keresztesháborúk, Allah hetedik mennyországában hívők hordáinak szörnyű pusztítása, fasiszta és szovjet haláltáborok a más nézetet valló áldozatok örök mementói. Tudom, minden hasonlat sántít, de egyes párhuzamok mégis el- rettentőek. Századunk eseményei óvatosságra intenek. A fasiszták is kis harci csoportokkal kezdték. Megfélemlítették az eszméikkel nem szimpatizálókat, majd a hosszú kések éjszakáján előbb a saját mozgalmukon belül véresen leszámoltak mindazokkal, akik nem értettek egyet a vezér és szűkebb csoportja politikájával. Ezt követően következtek a haláltáborok, a fasizmust ellenzők millióinak kiirtása... A szovjet gulagokban húsz millióra becsülik azon áldozatok számát, akikről tudták, feltételezték, vagy csak ráfogták, hogy nézetük némileg eltér az uralkodó párt ideológiájától. Szovjet módra, ugyanazon megfontolásból készült 1971 után a Republikában közölt feketelista is. Igaz, e listán szereplőket nem hurcolták haláltáborokba, „csupán” politikailag ítélték halálra őket. Csoda hát, ha minden porcikám tiltakozik a más nézeteket vallókat kiközösítő „igazhitűek” gyakorlata ellen? A Republika állításával ellentétben, nem érthetek egyet a Meéiar képviselte politikai mozgalom elveivel és módszereivel. Sem akkor, amikor kormányon volt; sem most, hogy ellenzékben van. Meéiar nem szívleli a más nézeteket hirdetőket. Mozgalma parlamenti képviselőinek egynegyede is ezért fordított hátat neki. Egyeseket maga ebrudalt ki a pártjából, mások önként távoztak. S megkockáztatom azt a megállapítást, hogy mozgalmának tehetségesebb politikusai lettek nála kegyvesztettek. Mit várhatnak hát el tőle a más nézetűek, ha saját híveivel sem tud szót érteni? Szerencsére, mégse küldhet mindenkit a pokolba, akik nem értenek vele egyet. Elvégre Meéiar mozgalmára - az utolsó felmérések szerint is - csak a választók egynegyede szavazna. Hiába kerülne ki a választásokból a legerősebb pártként, ha a választók háromnegyede nem őt támogatja. Igaz, ő a szavazatok egynegyedének meg- szer(ve)zésével is a többség lehenger- lésére készül! Fanatikus (de inkább fanatizált) hívei azért lelkesednek a vezér imperáto- ri módszereiért, mert csak így van reményük a többség megzsarolására. Hívei a módszereikben is hűek vezérükhöz. Erről már a Meéiar-kormány bukását követő órákban ékes tanúbizonyságot tettek a köztársasági elnöki iroda előtti téren, ahol a kormánybuktató képviselőket és a sajtó képviselőit husángokkal, esernyőkkel felfegyverkezve várták. És nemcsak várták, hanem bántalmazták is! Mintegy ízelítőt adva abból, mi következne Meéiar hatalomra jutása után. Megdöbbentő? De hiszen nem tettek mást, „csak” azt, amit a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom vezérei elvárnak tőlük. A mozgalom vezetőinek nemrégi találkozóján az egyikük (egy volt miniszter) szemrebbenés nélkül kijelentette: nem elegendő, hogy a párt hívei a saját lelkiismeretükre hallgassanak, mert elsősorban pártfegyelem kötelezi őket! Éljen hát a párt, éljen a vezér, félre a lelkiismerettel! (Nem hallottuk már valahol e szavakat?) A jelek szerint Meéiar híveinek nincsenek túl nagy gondjai a lelkiismeretükkel. A Slovensky denník című napilap adta hírül: a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom suhanc korú, fanatizált hívei röplapokat osztogatva próbálták a leendő szavazókat arra késztetni, hogy Meéiarra szavazzanak. Különben megtörténhet, hogy „lehengerlik” őket, akár a helyszínen is... Ha ezt komolyan gondolják, vajon milyen jogon nevezik pártjukat „Demokratikus” Szlovákiáért Mozgalomnak? Bár szélsőségesek minden társadalomban, minden pártban akadhatnak, a lényeg az, hogy hol az a határ, amelyen túl már nincsenek esélyeik. Meéiar mozgalmának alvezérei azonban eddig egyetlen szóval sem ítélték el híveik - enyhén szólva - radikalizmusát. Tehát: egyetértenek vele... Saját vizeinken evezgetve, Meéiar magyarellenessé- géről sem hallgathatunk, amiben az érzelmi töltetén túl, nagy szerepet játszik a más nézetűek szigorú kiközösítése is. S ha igaz a közmondás, hogy madarat tolláról, akkor sok mindent elárul, hogy Meéiar egyetlen igazi szövetségese a féktelen nacionalizmusát nem is titkoló Szlovák Nemzeti Párt. Minden zsák megtalálja a maga foltját, mondogatják szülőfalumban. Meéiar is megtalálta. Szövetséges pártjának vezérei már nem csupán az itt élő magyarság jogait vonják kétségbe, hanem puszta létünket is megkérdőjelezik, amikor - szerintük - csupán magyarul beszélő szlovákok vagyunk... S emmi új a nap alatt. Valaha a csehek állították testvémemze- tükről, hogy ők is csak szlovákul beszélő csehek. Ezt pusztán emlékeztetőül s okulásul idézem, mert épp a csehek érzéketlensége éltette a szlovák szeparatizmust, ami végül is a két nemzet közös államának megszűnéséhez vezetett. Feltételezhető, ha a kisebbségek iránt 1918 óta érzéketlen cseh politika másképp viszonyult volna mind a szlovákok, mind a többi nemzetiség jogos igényeihez, a közös állam ma is létezhetne. Száz szónak is egy a vége: a negyed évszázad előtt feketelistázottak zöme nem érthet egyet Meéiar politikájával (a SI. Republika szomorúságára). Persze, megeshet, hogy a márciusban megbukott vezér a választások után újra hatalomra kerül. S talán már most készíti a más nézeteket vallók feketelistáját. Ám a múlt eseményei tanúsítják, hogy a mások nézeteit semmibe vevők és a feketelistákat készítgetők előbb-utóbb maguk ássák meg saját történelmi sírjukat. Zsilka László *Egy pohár víz--------------Soha senki nem tudja meg, hogy boldog volt-e valamikor. Napszakoktól függetlenül tette, amit éppen tett. Nem változott helyzete, jöhetett bár tavaszra tél, vagy őszre tavasz. Neki az volt a rend, amit éppen érzékelt, és nem az, amit az emberek önmagukat áltatva elterveztek a természetet figyelve. Nem lepődött meg semmin, legkevésbé az időjárás évszakonként bekövetkező szeszélyes fordulatain. Tudta, mikor vackolja be magát az óljába, mikor feküdjön ki a napra, mikor egye tele magát fulladásig, mikor van elege a bolhákból. Legjobban a szagokat szerette. A megszokottaktól nyugodt maradt. Ha a légáramokkal feltűnt valamelyik, tudta, hogy annak gazdája sem lehet messze. Ki sem nyitotta a szemét, úgy szimatolt bele a levegőbe. Különös dolgok foglalkoztatták olyankor. Először is a felismert szag újbóli, sokadszor! áramlása élesítette éberségét. Voltak napszakok, amikor a virágok uralták a levegőt. A hajnali harmat száradó cseppjeinek párájában a rózsák, violák, liliomok illata zúdult feléje. A magasra hágó nap alatt a muskátlik ontották kesernyés szagukat. Szikkasztó nyári délutánok a kakukkfüvek, a zsályák és a majoránnák olajos aromáival telítették a levegőt. Alkonyaikor szállták meg orrlyukait a leánderek és a jázminok ker- getődzésre csábító édeskés szagai. Nehéz volt a virágok árasztotta szagok orvtámadásai ellen védekeznie. Elsődleges feladata volt az állatok és az emberek figyelése. Az állatok szagát nagy biztonsággal messziről felismerte. Ezek voltak számára a legközvetlenebbül átélhető szagok. Igazából minden szaghoz egy zaj is párosult. A méhek szálldosásának virágporillatú zúgása van. Zöld döglegyek a néha tányérjára került húsmaradékokra szállva hozták egy-egy társa halálhírét, kik nem messze, valahol az országúton fejezték be kóbor életüket. Mindig azt mondták, hogy szabadok. A szabadságért előbb vagy utóbb nagy árat kell valamennyiüknek fizetnie. Mindig kívül a kerítéseken, legfeljebb éjszaka, az emberek csendjében lopódz- nak a rácsokon belülre. Remegő lábakkal, ziháló tüdővel, fel-felkapott orral turkálnak a szemétben. Vannak közöttük, akik a baromfiólakat is látogatják, nagy pusztítást végezve az ember szárnyasai között. Ott tehetik, ahol nem tartják nagy becsben társaikat. Igaz, valamikor ők is az emberekkel éltek együtt, de eljött a legszörnyűbb nap, amikor egy addig ismeretlen szag megjelenése után gazdáikat nyílás nélküli deszkaólakba zárva, feneketlen gödrökbe rejtették el az emberek. Olyan mélyre, ahonnan kikaparni már lehetetlen volt. Akik utánuk jöttek, rendszerint új kutyát hoztak, s őket elkergették. Üldöztetésükben a szabadság volt az egyetlen érték. Minden más látszat, téveteg ítélete a láncok, a pórázok kutyáinak. Ő legalábbis így érezte. Hallott valamit a bizonytalan holnap izgalmáról, a táplálékszerzésért vívott harcról, a társak állhatatos hűségéről, de hitte is meg nem is, amit az éjszakákba vinnyogtak a kerítésen kívüliek. Tudta, amit tudnia kellett. A szagok ott is ugyanolyanok, a táplálékot ugyanúgy az ember környezetéből kell elrabolniuk, életük hosszúsága is az ember kiszámíthatatlanságától függ. Gépei minden helyen előfordulnak már, s fegyverei messzire lökik a halál zaját és szagát. Közvetlen közelükben a legbiztonságosabb élni. Megosztják vele táplálékukat, olykor megszabadítják őket a bolháktól, valamifajta méhcsípéshez hasonlító dolgot végezve rajtuk, megkímélik őket a kerítésen kívülieket pusztító kóroktól. Ügy tetszik, fontos dolognak tartják, ha a nappali és éjszakai állatok szagára figyelmeztetik őket. Nem is érti ezeket a dolgokat, hiszen fejük és a két orrlyukuk magasabban van a föld felett, mint a kutyáké, mégsem ismerik fel a közeledő vagy távolodó szagokat, zajokat. Neki sokkal könnyebb a dolga, ha az ólja tetején állva szimatol bele a levegőbe. így olyan szagokat is érzékel, amelyek tőle sokkal messzebb élő állatoktól származnak. Sejti, hogy az ember erre nem képes, mégis kiteszi magát olyan veszélyeknek, amelyektől csak a kutyák védhetik meg. Ez sokáig önbizalmat adott neki. Szükség volt rá. Akkor kezdett önmagában kételkedni, amikor az egyik alkalommal egy érkezését idegen szaggal jelző ember- kölyök váratlanul felborította a félig még teli tányérját. Nem akarta nagyon megharapni, csak elijeszteni a betolakodót. Rosszul tette. Gazdája botot ragadott, s kikergetve az ólból, napokig tartó fájdalmat okozott neki. Egy botütés után. ami az orrát érte, néhány órán át a szagok némelyikét nem is érezte. Mintha a virágok vesztek volna ki a kertből, mintha a bogarak kerülték volna el az udvart, pedig zúgásukat igencsak jól hallotta. Némán feküdt az ólban, onnan figyelte, mikor, ki jön gazdája udvarára. Beszédjük hangerejéből, mutogatásaikból mindig megértette, hogy róla beszélnek. Veszélyesnek tartják őt. Viselkedését annál gyanúsabbnak kezdték látni, minél csendesebb volt. Pedig időközben megszokta és meg is ismerte az emberkölyök szagát, mozdulatainak ártatlanságát, veszélytelenségét. Majd sok-sok éjszakai őrködés után valami váratlan dolog történt. Valaki érkezett, s a lényt látva, Szorongás szagát érezve teljesen megzavarodott. Emberi kinézete volt, de érthetetlen módon egy ismeretlen virág szagát árasztotta. Mikor elment mellette, orrát felfeltartva utánaszagolt. Nem hasonlított semmire ez a szag, amit eddig megismert, éppen ezért ébredt fel benne a gyanakvás, a kétely az iránt, hogy gazdája jól döntött-e, amikor beengedte az udvarba ezt a vi- rágszagú embert. Ennek a kételynek bizalmatlan morgással adott kifejezést. Bár ne tette volna. A vi- rágszagú idegen igencsak kedveskedő, békülékeny hangon beszélt hozzá, kezében mézszagú kenyérdarabkát tartva. Váratlan mozdulattal a tányérja felé nyúlt, amelyben egyik legkedvesebb eledele, az esti szórakozásra is alkalmas csirkemellcsont feküdt. Azt hitte, el akarja előle venni. Kiszámíthatatlan mozdulattal kapott a virágillatú kéz felé, s az ismerkedés szemvillanásnyi ideje után megérezte szájában az emberhús soha nem érzett ízét. Borzongás futott rajta végig. Felsejlett csontjaiban, zsigereiben a verés emléke. Balsejtelmével ellentétben ezúttal nem verték meg. Ez a dolog teljesen megzavarta. A zajos és elviselhetetlen szagot árasztó gép távozása után, az éjszaka tiszta szagaitól és zajaitól körülvéve, mindegyre a kerítésen túliak szagát kereste. De ezen az éjjel nem jött egyikük se. Reggel aztán a gazdája pórázra fogta, s elvitte a fehér ruhás, undorító szagú emberhez, aki megnézte a fogát, nyálába mártott egy aprócska fadarabot, majd barátságosan megpaskolta a nyakát. Hazafelé tartva azonban valami rettenetes erő áramlott feléje. Ha a szagok között lehet sorrendet felállítani, akkor ez volt a legcsodálatosabb valamennyi közül. Ott az utca sarkán a szerelem és a szabadság jelent meg egy ismeretlen szuka képében. Hirtelen kirántva a pórázt gazdája kezéből, nekiiramodott. Mögötte csak a szorongás maradt és kiáltozó gazdája.
