Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-17 / 29. szám
- Nem mindegy, milyen egy ember sorsa. Soha nem kellett csak a pénzért dolgoznom, ami az embert lapossá teszi. Ülni egy nyomorult irodában, lesni az órát, várni, hogy letelljen a munkaidő. Nekem mindig gyönyörűség volt a munka, és most is az. Nem elfáradok, ha sokat dolgozom, hanem inkább újjáéledek. A nő is újjáéled, ha gyereket szül. Az én gyerekeim a képek - vallja Chovan Lóránt, a szerémségi származású festő. Képeit néhány hónappal ezelőtt Pozsonyban is megtekinthették az érdeklődők. Szülővárosában, Szávaszentdömötö- rön, valamint Eszéken szintén a közelmúltban rendezték meg képeinek kiállítását, a napokban pedig a Kalocsa melletti Dunapatajon nyitották meg állandó tárlatát. 81 éves, és nevét csak most kezdi megismerni a közönség. Késő? Ahogy vesszük. Pályafutása e viharos század viszonyai között nem alakulhatott simán. Édesapja a Duna-Tisza-Dráva- Száva Árvízmentesítő Hivatal igazgatója volt, a család hol a későbbi Jugoszlávia, hol Magyarország, hol Csehszlovákia területén élt. Az első világháború után végül Pozsonyban telepedtek le. A fiatal Lóránt itt fejezte be a gimnáziumot, majd a budapesti Magyar Királyi Képzőművészeti Akadémiára felvételizett. Mint jugoszláv állampolgárságú, csehszlovák illetőségű személyt az anyaországban nem tartották elég megbízhatónak, a hadseregbe mégis besorozták, s ha nem szökik meg, a Donnál végzi. 1945-46-ban viszont két évre internálták állítólagos németbarátsága miatt. Mivel politikailag később sem kötelezte el magát, a pártállamban nem számíthatott elismerésre, még kiállításokon sem vehetett részt. 1964-ben kijutott Londonba, ahol két évet töltött. Ez az időszak meghatározóvá vált életében. Az otthoni viszonyokkal ellentétben egy szabadabb, toleránsabb, demokratikusabb légkörbe került, és itt találta meg önmagát. Miután hazatért, újra gyanússá vált (miért nem maradt kint?), de 1973-ban mégiscsak sikerült beutazási engedélyt kapnia az Egyesült Államokba. Azóta ott él, de közben bejárta a fél világot. Világcsavargó volt egész életében, és az maradt 81 évesen is.- Én nem akartam disszidálni, csak a kíváncsiság vitt ki Londonba, aztán Amerikába is. Nem is disszidáltam. Igaz, hogy ott lakom, de itt élek. Minden évben hazalátogatok. Ha megkérdik tőlem, hol vagyok otthon, azt mondom: itt, Pozsonyban. A disszidens elveszti a lelkét. Ide se tartozik, meg oda se. Ott nem fogadják be, itthon meg csinálja a rongyrázást. Aki kint nem vitte semmire,a többit akarja kihasználni. Aki vitte valamire, az meg le se köpi a másikat. Nyomorúság az egész. Jó pár éve már, hogy San Franciscóban élek. Néha nagyon jól érzem magam, néha nagyon pocsékul, de semmiképpen sem otthon. Én itt vagyok otthon. Azt az életet nem lehet megszokni. Az egy más világ. Ott művészetből megélni nem lehet. Festésből igen, de az más kategória. Apám mindig azt mondta : soha ne fess pénzért, mert annak az a vége, hogy a hozzá nem értők belekukackodnak a munkádba. így igaz. Velem is előfordult, hogy kénytelen voltam pénzért festeni, mert meg kellett élnem valamiből, de azokat a képeket legszívesebben letagadnám, mintha nem is én festettem volna őket. A megrendelőknek viszont az nem számított, az volt a fontos, hogy a nevem rajta legyen. Hát ez is Amerika. Ott nem számít az igazi művészet. Ha odajönne Tiziano mehetne a sóhivatalba. Pénz kell, név kell, különben nem érsz el semmit. A sznobok uralják és irányítják az egész területet. Többször elindultam egy ígéret után, de mindig megfeneklettem. Most talán végre elindul valami. Mostanára megtanultam már festeni. Eddig csak kísérleteztem. Amiről először azt hittem, hogy jó, később rossznak tartottam. Mostanában jöttem rá például, hogy némelyik képem, amit még az akadémia előtt festettem, jobb, mint egyik-másik későbbi. Nem is az akadémián tanul meg valaki festeni, az csak arra jó, hogy az ember utolérje önmagát. Én Rudnayhoz jártam, aki azt mondogatta: mindent kell tudnod, csak ne mutasd, hogy tudod. Anatómiai probléma, színprobléma - minden legyen a mellényzsebedben. Tőle például nagyon sokat tanultam. De ugyanígy a régi mesterektől is. El Gréco, Velasquez, Van Gogh - a maga módján mindegyik hozott valami szépet, újat. A magyarok között is sok nagy művész volt, Munkácsy, Szinnyei, Csontváry. Ritka tehetséges nemzet a magyar. Ha nem lenne egy ilyen kis elnyomott ország, már rég túlszárnyalta volna Európa vezető nemzeteit. De be fog következni a magyarok reneszánsza. Most, mikor végre szabad lett, betöltheti a küldetését. Csak össze kell kicsit szednie még magát. Ezt nem a sonvinizmus mondatja velem, nem vagyok soviniszta magyar, végeredményben magyar sem vagyok igazán. Apám szerb volt, én Szerbiában születtem, szerb iskolákba kezdtem járni, aztán magyarul folytattam. Anyám magyar volt. Egy csöndes lelkű, művelt, mélyen vallásos ipolysági nemes asszony. Tőle örököltem a művészetre való hajlamot és a hitet. Apámtól pedig a racionális gondolkodást, amivel minden helyzetben fel tudtam magam találni. Anyám és apám tűz és víz. Az ő ellentétük azonban nekem csak a hasznomra vált. Mert a művészet is ellentéten alapul, egyszerre kemény és lágy. Dúr és moll. Van egy férfiasán kemény váza, és egy nőiesen finom kidolgozása. Ez jellemzi az igazi művészetet. Mi a művészet? Beethoven azt felelte erre e kérdésre: „Művészet? Kivel lehetne beszélni erről az istenségről?" Művésznek születni kell, kell hozzá valami adottság, valami plusz, különben csak mesterember lehet az illető. Az igazi művészet éppen erről az isteni eredetű pluszról ismerszik meg, de ezt még a kortársak is csak ritkán ismerik fel. Rembrandt koldusként halt meg, Van Goghtól életében nem vettek meg egy képet sem, nyomorgott haláláig. Közben pedig festett. Ez a megszállottság a művészet lelke, csak így születhetnek nagy művek. A művész pedig közben már csak eszköz egy felsőbbrendű valami kezében. Isten kezében ? A művészetnek van egy isteni és egy emberi lényege. És ez az isteni ragad meg az emberi arcban is. Ezért is festek portrékat. Nem vagyok vallásos, olyan értelemben, hogy nem vagyok templombaj áró. Anyám hívő katolikus volt, apám evangélikus, én meg már egyik feleke- zethez sem tartozom. Nem hiszek az egyházaknak, a papoknak, hiszek viszont egy felsőbbrendű valami működésében. Mert megbizonyosodtam arról, hogy van valami, ami ezt az egészet működteti, és ez a hit vértezett fel engem egy olyan bátorsággal, hogy nincs mitől tartanom. Az én hitem kizárólag az evangéliumon alapszik, és állítom, közel kerülni Istenhez csak egyénenként, egyedül lehet. Istent mindenkinek a saját szívében kell meglelnie. Ehhez nem kell templom, ehhez nem kell az egyház, a papok közreműködése. Az igazi hit lényege a szeretet. Én minden embert szeretek, a szerbet, a szlovákot éppúgy, mint a magyart. Mert az ember jó. És minden ember jó. Mert mindegyikben ott lakozik a szeretet, a jóság. Az Isten. S. F. Sz. Aki fellapozza a múlt századi Magyarországgal foglalkozó könyveket, meglepően gyakran találkozik a Mednyánszky névvel. Az egyik Med- nyánszkyt, a 175 esztendeje született Lászlót Hay- nau végeztette ki Pozsonyban, miután Lipótvárt védve az osztrákok fogságába esett; öccse, Cézár csak a véletlennek köszönhette, hogy nem osztozott bátyja sorsában - regényes életét Sárközy György örökítette meg Mint oldott kéve című művében. Egy másik László a realista magyar festészet kiemelkedő alakja volt, munkáin gyakran ábrázolt csavargókat és sorsverte embereket, egy száz évvel korábban született névrokona: Mednyánszky János meg éppenséggel azzal vált hírhedtté, hogy a császári udvarba küldözgetett jelentéseket a rebelliskedő magyarokról. Az a Mednyánszky, akiről az alábbiakban szó lesz, szintén közismert személy volt, a reformkori közgondolkodás egyik nagy hatású alakítója, s csak úgy mellékesen a felső-magyarországi tájak avatott tollú leírója. Mednyánszky Alajos (1784-1844) - mert hiszen róla van szó - a Turóc megyei Prekopán látta meg a napvilágot, de gyermekkorát a legendákkal övezett Beckó várának tövében töltötte, a Vág partjánál, s ez a helyszín egész életre meghatározta viszonyát szülőföldjéhez. Nagy élvezettel-hallgatta idős nagyapja - az egykor még a törökök ellen is harcolt Mednyánszky Antal - színes történeteit a Vág mentén álló várak és kastélyok hajdani lakóiról, akikről később ő maga is könyvet írt. A nagyapa bizonyára nem felejtette el megemlíteni, milyen ősrégi család is a Mednyánszky-família, amely a legrangosabb magyarországi nemzetségekkel - a Nádasdyakkal, a Forgáchokkal, a Réva- yakkal, az Erdődyekkel etc. - állt rokonságban. A származás és a bárói cím természetesen kötelez, a kis Alajost Pozsonyba küldik az Akadémiára, ahol jogot és bölcsészetet tanul, s 1804-ben már a kancellária szolgálatába áll. Egy Schwarzenberg lányt vett feleségül, ami karrierje szempontjából nem volt rossz döntés, de öt év múlva megözvegyült s bánatában visszavonult Nyitra megyei birtokaira, ahol gazdálkodni kezdett. A Pöstyén melletti Vígvárról küldözgette németül írt történelmi tárgyú és gazdasági cikkeit a Prágában megjelenő Hespe- rusba és az Oekonomische Neuigkeiten und Be- richte-be, később pedig a Bécsben kiadott Archiv für Geographie, Historie, Staats- und Kriegskunst című folyóiratba. Ezt az utóbbi lapot Mednyánszky jó barátja, báró Hormayr József adta ki, s az ő buzdítására kezdte el írni azokat az érdekes regéket és mondákat, amelyek felkeltették a bécsiek kíváncsiságát a felső-magyarországi várromok és tájak iránt. Mednyánszky Alajos mint gyakorló gazdálkodó naponta tapasztalhatta a korabeli mezőgazdaság elmaradottságát, ezért aligha véletlen, hogy gyakran értekezett a földművelés megreformálásának szükségességéről, s felismerte azt is, hogy a jobbágysorba taszított parasztok sem a saját megélhetésüket biztosító, sem a földesúri földeket nem képesek hatékonyan megművelni. Bírálatában azonban nem ment el olyan messzire, mint Berze- viczky Gergely, akivel gyakran keveredett vitába. Sajnos nincs helyem rá, hogy részletesen ismertessem Mednyánszky Alajos közírói munkásságát, már csak azért sem, mert ő volt kora egyik legtermékenyebb toliforgatója. Németül írt cikkeivel valóságos iskolát teremtett Bécsben, de később, amikor megindult a Tudományos Gyűjtemény, magyarul is írni kezdett. Sok minden érdekelte, de az 1820-as évektől kezdve elsősorban a magyar nyelv terjesztésének ügyét karolta fel. Nagyon fontosnak tartotta, hogy a magyar nyelvet és történelmet oktassák már az első osztálytól kezdve, sőt azt is szorgalmazta, hogy lehetőleg minden tantárgyat magyarul tanítsanak, elvégre mégis csak lehetetlen állapot, hogy Magyarországon a magyar nyelv van a legsanyarúbb helyzetben. Elképzelései élénk helyeslésre találtak a reformkori Magyarországon, Kazinczy, Berzsenyi, Kisfaludy Károly barátként üdvözölték. Az osztrák közönség körében természetesen nem az efféle cikkekkel alapozta meg hímevét. Az 1810-es évek második felében kezdte el közölni a prágai Hesperusban folytatásokban a Nyitra vármegyéről szóló írásait, amelyek később könyvben is megjelentek. Bél Mátyás nyomdokait követte, s mindent, ami csak a szeme elé került, leírt. Részletesen foglalkozik a megye természeti viszonyaival, gazdaságával, állat- és növényvilágával, az utak állapotával, s temészetesen nem feledkezik meg a megyében élő nemzetiségek életéről és szokásairól sem. Érdekes módon a könyvben kevés szó esik a múltról, mindezt két gyűjteményében kárpótolja. Legismertebb munkája a Festői utazás a Vág völBeckó vára is könnyekből és verejtékből épült. Az arra utazóknak, akár tetszett nekik, akár nem, nyolc napot kellett dolgozniuk az építkezésen. gyében (vagy tíz esztendeje magyarul is megjelent), amelyet tulajdonképpen Josehp Fischer metszetsorozata ihletett. A bécsi grafikus 1818-ban kötetbe gyűjtötte azokat a metszeteit, amelyeket a Vág völgyében tett útja során készített, de ezek a melankolikus hangulatot árasztó képek önmagukban nem voltak képesek felkelteni a bécsiek érdeklődését. A metszetekhez később Mednyánszky írt leírásokat, s hogy minél hitelesebb legyen a szöveg, maga is tutajra szállt és végighajózott a Vágón. Nem egyszerű beszámolóról van szó. Mednyánszky sajátosan vegyíti a múltat és a jelent, s elhiteti az olvasóval, hogy ez a vidék méltatlanul esett ki az érdeklődés homlokteréből, az itt hajdan élt emberek sokkal több értéket teremtettek, mint amennyiről az utókor hajlandó tudni. Németül írta Mednyánszky azt a művét is, amelyben egy sereg mondát, regét és történetet gyűjtött össze. Ebből a kötetből 1983-ban megjelent egy magyar nyelvű válogatás, nagyon kedves olvasmány, ajánlom minden érdeklődő figyelmébe. Mednyánszky Alajos utolsó éveiben magas közhivatalokat töltött be. Előbb udvari tanácsossá nevezték ki, majd Nyitra vármegye főispánja lett, 1839-ben pedig annak a bizottmánynak a vezetésével bízták meg, amelynek az iskolák megreformálása volt a feladata. * * * Mednyánszky Alajos a szlovák értelmiségiekkel is szívélyes kapcsolatban élt, Ján Hollyt anyagilag is támogatta, amikor annak leégett a birtoka. Ennek ellenére a kortárs szlovák történetírás felhány- torgatja Mednyánszkynak, hogy ő volt az egyik úttörője annak a magyarosításnak, amely a kiegyezést követően lesújtott a szlovákságra. Ez a tények nyilvánvaló félremagyarázása, hiszen amikor Mednyánszky a magyar nyelv érdekében tollat ragadott, a magyarságnak még annyi jogai sem voltak, mint amennyi a szlovákoknak megmaradt. S azt sem szabad elfelejteni, hogy Mednyánszky Alajos még a szabadságharc előtt meghalt: 1844. június 17-én. Éppen 150 éve. Lacza Tihamér Beckó a Vágvölgy egyik legfestőibb vára. Ura, Stibor vajda, udvari bolondjának, Beckónak ajándékozta. Útközben A tutqjos báró TÁRSADALOM 1994. július 17. llBSÉmap EGY VILÁGCSAVARGÓ FESTŐ VALLOMÁSA j. v. § ■o I '■2 £
