Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-12-11 / 50. szám

MÉSZÁROS KÁROLY Murák® nélkül] (Töredék 1964-ből) Valaki kopogott az ajtón. Összerezzent. Gyorsan rendbehozta magát, és felállt: - Ki az? A nemzeti bizottságtól keresték. A szőke Ivko, a mindenes állt az ajtó előtt, aki szlovák létére magyarul akart beszél­ni; törte, hadarta a szót:- Gyeri emenvére, ott vannak csendőrök, hívnak! Csendőrök? Engem?- Mit akarnak?- Valamit akarnak... Megtudod... gyeri már!- Menjen... Mindjárt ott leszek, csak átöltözök. P. egyedül volt otthon a délelőtti órák­ban. Megrettent. Mit akarhatnak? Egé­szen magához tért, de remegett a térde, izzadt a tenyere. Mit akarhatnak? Talán látta valaki, hogy beszélt azzal a lánnyal? Hogy elkísérte az állomásra? Lehetetlen... Késő este volt, be se mentek a váróterem­be. Meg aztán igazán nem gyaníthatta, hogy mi fog történni akkor éjszaka... Ó is csak az újságban olvasta. „Eltűnt a képen látható tizenhat éves K.M.” Eltűnt? Eluta­zott! Látta, amikor felszállt az éjszakai vonatra... De azért félt, ideges volt, remegett a térde, az ujjai is remegtek, folyton kiesett belőle a törülköző. Aztán csak elment. A helyi nemzeti bizottság épülete átel- lenben volt a házukkal. A teremben két csendőr várta. Az egyiket ismerte, Dáni­elt, a falu csendőrét, akit senki sem szere­tett, mert a falubelieket is megbüntette; rászedte őket, ivott velük, aztán megbün­tette. A másik fiatalabb volt, mint Dániel, kis fekete bajuszát furcsán fintorgatta be­széd közben. A hnb elnökével beszélge­tett, egy alacsony, kövér, jelentéktelen emberrel, akinek lila szemgödrei mutat­ták, az éjszaka megint alaposan leitta ma­gát. Dániel szólalt meg elsőnek. Kínosan, tájszólásosan beszélt, lassan ejtette a sza­vakat, nem is ejtette, morogta. Az ö betűk - valahonnan Szene környékéről szárma­zott - csak úgy röpdöstek a levegőben, megannyi nyál kíséretében. Habzó nyálát félpercenként letörölte a kezefejével. P.-t zavarta ez a hanghordozás, ez a morgás, és csak nehezen hámozta ki szavaiból, hogy tulajdonképpen mit is akarnak tőle, miért hívatták. Amire nem is gondolt, amit mindennap átélt. Azt kérdezik tőle: miért nincs állás­ban, miért nem dolgozik? Valaki feljelen­tette. Valaki besúgta a bizottságon vagy a rendőrségen, hogy nincs állása, hónapok óta nem dolgozik, otthon van az anyja nyakán. Meg a testvérei nyakán. Miközben Dániel tovább fűzte a szót, eltöprengett azon, ki jelenthette fel, kinek áll az útjában. Hiszen ki sem bújt hetek óta az odújából. Öreg házuk kamrájában rendezett be magának egy kis helyiséget, ott álmodozik a jövőjéről. Ebben a pené­szes kamrában hiszi, hogy van jövője: ír, ír - dolgozik! Éppen csak látszatja nincs, mert amit ír, sehol se fogadják el, vissza­küldik. Maga is érzi, valami hiányzik ezekből a papírra vetett szövegekből. Ki jelenthette fel? Talán a mostohaap­ja? Többször veszekedtek, nem tűri az öreg, hogy csak úgy otthon lebzseljen, amíg mások pénzt keresnek. Egy csomó kérdés következett, hogy miért és miért. Miért lépett ki az iskolá­ból, miből él? Semmiből. Nem is él. Élet ez? Várni, várni, hogy valami történik...- Az nem igaz, hogy nem lehet munkát találni - morogta Dániel. - Aki akar, az talál munkát, az dolgozik is.. Aki nem dolgozik, ne is egyen. P. hiába vetette fel indokait, hogy egyik kérvényt írta a másik után, és várta a válaszokat, melyek mindig késve érkez­tek meg, vagy meg sem érkeztek, és csu­pa elutasítás: helyszűke, képesítés nélkül, nincs hely... Ki vesz fel egy félig kész embert, akiből még minden lehet, és sem­mi sem? Olyan helyre sem vették fel, ahol sokkal alacsonyabb képességű em­berek dolgoztak, mint ő. Ő legalább há­romnegyedig kijárta az egyetemet... Hát nem őrül bele az ember? Csoda-e, ha csö­mört kap mindentől, megutálja az embe­reket, de legfőképp önmagát? Dániel csak bólogatott. Sárga sze­méből P. kiolvasta, hogy egy mukkot sem ért az egészből, nem is követte a szavait. Teljesen fölösleges itt beszélnie, az ő személye itt nem is fontos. Csak az a tény érdekes, hogy följelentés érkezett, hogy nem dolgozik, s ezt valahogy ma el kell intéznie. Rövidesen fel is hagyott ezzel. Minek magyarázzon... Hogy mivel tölti a napjait? Készül az életre, a pályájára... Tanul és ír... Költő szeretne lenni...- De hiszön nem jár sömijen iskolába - morogta Dániel. P. kínjában röhögött. Dániel most tenni akarja magát a fölöttese előtt, keresztkér­déseit váratlanul teszi fel, hogy megza­varja az illetőt. Mint amikor egy tyúktol­vajt vallat. P.-t is csak egy ügyfélnek te­kinti... Egy a sok közül, aki vétett a társa­dalom törvényei ellen.- Mikor akar mönni dolgozni? A nekiszegezett kérdés megijesztette. Menne ő már ma, de hová? Nem ismer senkit, lépni se tud sehová. Egyedül él ebben a nyomorult világban, és nincs pénze, kedve se már, hogy utána járjon valaminek. Csak végtelen undora van, ki­mondhatatlan undora. A bajuszos csendőr felolvasott egy könyvből. Két évtől nyolc évig tartó sza­badságvesztés jár annak, aki... P. megér­tette, hogy fenyegetik. Ha nem tesz újabb lépéseket, megjárja. Dolgoznia kell. Ná­lunk minden rendes ember dolgozik, munkaviszony van. Amit ő csinál, az élősködés, amelyet a mi törvényeink szi­gorúan büntetnek. A mi társadalmunkban mindenkinek lehetősége van dolgozni, minden munkaerőre szüksége van társa­dalmunknak. Egyhangúan csengtek a szavak. „Tudja mindazt, amit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én” - jutott eszébe, s már alig figyelt a szavakra. Nem mondanak semmi újat. Elszakadt élete fonala, pereg a film, egyszerre sötét lesz... Ha volna mester, aki összekötné! Felkapcsolják a villanyokat, fény hull rá, a sárga fényben megvillannak az igazság kenetlen kere­kei. Hiába. Az igazság nem köti össze az elszakadt fonalakat.. Tengerre taszítanak egy törött hajót. Még kapaszkodik, még úszik, de meddig? Ezek itt mit segítenek? Kihúzzák süllyedő hajóját? Egy fenét, belenyomják fejét a vízbe. Csak szigeteket ért el, soha szárazföldet. Ó, Kolumbusz áhította szá­razföld! Nekik volt cél, remény. Neki mije van? Csak tengődött, sohasem élt. Hirtelen nagy fáradtságot érzett, szédü­let fogta el. Megkapaszkodott a székben.- Eztöt itten írja alá - hallotta valahon­nan Dániel hangját. - Egy hónap haladé­kot kap. Keressen ám munkát, mert mög- bánnya! Az újság még ott hever a széken, ahová ledobta. A kislány képe bánatosan nézett rá. Eltűnt. Fogta és lefordította. Aztán úgy ruhástól végigdőlt a díványon. (1975) Z. NÉMETH ISTVÁN VERSEI Nagyváros Távoli még Autóbuszon jött a reggel, s mire átszállttá villamosra, éjszakává fekeiül. Az álmokat felváltja Amint megértem, megüzenem, egy erős cigaretta, füstje mérgeskígyó, mi hajtja ezt az ostoba gépet. ismeretlen térkép, szétfoszló akvarell, Mitől ennyire mély és távoli mely tüdődből megszökve kiállításra kerül. űrbe helyeztek el minket, A belső óceán hajótöröttet vet partra, két érzékeny, tétova ügynököt. riadtan látja: a part csak kiszáradt meder, Ha várni tudsz, más lesz minden, hol női kéz helyett nagyváros ölel, ami él és mozog, átlényegül. felkínálja magát százegy kirakat, felirat, Bár megroppannak az éjszaka órákig tartó különös tánc, zavaros pillanat. hatalmas tartógerendái, Egy részeg lábadhoz települ, ott elalszik boldogan, s nyakunkba zuhanni látszik szádban újra cigaretta, nem kéne, de van. a Világegyetem, Sivár házak fölött bemutató repülést tart a Nap, nem fog fájni, megígérhetem. mellédzuhan egy tízkilós vakolatdarab, Mert a Láthatatlant addigra hát ne indulj hamarabb, s el ne késs, kitámasztóm vállaimmal, hagyd, hogy sétát tegyen az alkonyat veled, s megtart minden érző lényt udvaroljon utca, köztéri szobor, park, az emlékezetem. hátha megszereted. Álmodban minden ugyanígy van: emberbogarak másznak rideg járatokban, s reklámszöveget mormolnak köszönés helyett. A rádió verbunkost játszott. Élet Mihály régi flamand székében ült és ütemre mozgatta térdét. A függönyök mögé belo­pódzott a sötétség, s a szobában a homály lassanként lekoptatta a tárgyak éles peremét. A rádió hir­telen elhallgatott, Élet Mihály feltápászkodott, hogy megigazít­sa a készüléket. Ebben a pillanat­ban bántó csörgéssel megszólalt a telefon. Hát ez meg ki az ör­dög? méltatlankodott Mihály, és felvette a kagylót. Halló! Itt... De elakadt, kimeredt szemmel bá­mult a telefonra. Reszkető kezé­vel az összegubancolódott zsinórt igazgatta, aztán finoman, óvato­MONOSZLÓY DEZSŐ mintha magában beszélne, üteme­sen rángott. Aztán egyszerre fel­derült. Biztos csak ijesztgette az a vén gazember. Juliska és a halál. Hiszen van vagy száz kiló, makk- egészséges, sohasem panaszko­dott semmire, az ördög sem viszi el, vigasztalta magát. Hogy megi­jedt, nem jó, ha az embernek túl jó szíve van. Egy sereg fontos dolgot megtudhatott volna, s most Juliska miatt a fene egye meg... Dühösen dobbantott a lábával. Er­re a robajra az egyik rosszul be­csukott szekrényajtó csikorogva kitárult, s fiatal férfi lépett ki raj­ta. Mihály ijedten felugrott, szé­két védekezőn maga elé kapta. Na, semmi ijedtség! Nem is­mersz meg? Én vagyok Élet Mi­Megtörténhetetlen történet san belefújt a kagylóba. Ki be­szél? kérdezte riadtan, bár semmi kétség, saját hangját hallotta. Itt Élet Mihály beszél, recsegett a túloldalról. Az meg hogy lehet? hüledezett Mihály, és érezte, lúdbőrös lesz a háta. Egyszerűen, öregem, egyszerűen, hangzott a válasz. Élet Mihály elengedte az összevissza tekergő zsinórt, vé­gigsimított homlokán. A kagyló­ban tovább recsegett az ismerős hang. Elránotta füléről a hallga­tót, egy darabig a levegőben tar­totta, de kis idő múlva újból fülé­hez kapta. Aztán honnan beszél? kiáltotta diadalmasan a telefonba, mert úgy érezte, most rajtakapja a másikat. A jövőből, öregem, a jövőből, de ne ordíts úgy, mert megsüketülök. Élet Mihály elgon­dolkozott. Hány éves vagy? Ma van éppen a hetvenegyedik szüle­tésnapom. Nekem is ma van a... lelkendezett Mihály a negyvenki­lenc... Az ötvenegyedik, vágott szavába a hang. Jó, jó, megtéved­tem, motyogta Mihály, hát akkor jó egészséget kívánok a születés­napodra. Neked meg sok pénzt, recsegte a másik. Elkéne, hüm- mögte megenyhülve, s te hogy vagy? Hát bizony eleget szenve­dek a rossz szokásaid miatt. Min­dig féltél a fogorvostól, most egy fogam sincs, tavaly húzták ki az utolsót. Hű, az áldóját! sopánko­dott Mihály. Meg az a fránya légcsőhurut, nem tudok kilábalni belőle, azért olyan rekedt a han­gom. Élet Mihály nikotinos ujjait nézte bűnbánóan, s hogy másra terelje a beszélgetést, kedélyesen belevihogott a telefonba. Hát a házi sárkány? Szegény Juliskám­ra gondolsz? kérdezte a másik szigorúan. Arra, arra, lelkendezett Mihály és tovább vihogott. Meg­halt, válaszolta a hang szomorú­an, tegnap múlt öt éve. Meghalt?! döbbent meg Mihály, de hiszen az lehetetlen, nekem kellett volna először, s egyszerre nagy hidegsé­get érzett a szíve táján. Sokáig szólni sem tudott, a telefont mar- kolászta izzadt kezével, szavak, gondolatok hemzsegtek körülötte, a hang végül is fülébe trombitált: Most érzelegsz, mi, lókötő? Bár az ilyesmi nálad nem tart sokáig. Én viszont nem érek rá, kérdezz gyorsan, mert leteszem a kagylót. Vááá... várj, dadogta Mihály két­ségbeesetten, de semmi se jutott az eszébe. Juliskával, a feleségé­vel volt tele szlve-lelke. Fürdőhe­lyen üdül, valami szép levelet kellene írni neki, igen, holnap, még ma éjjel megírja, talán vala­mi ajándékot is küldhetné. A tele­fon furcsán kattant. Halló! ordította Mihály, senki sem válaszolt. Növekvő izgalom­mal nézte a kagylót, az süketen, némán meredt rá. Elkeseredetten visszaült a székbe, az elromlott rádióról is megfeledkezett. Ajka hály, mondta a fiatalember, s nyakkendőjét igazgatva kecsesen meghajtotta magát. Te vagy... nyöszörgött Mihály, s mit keresel itt? Tanácsot kérni jöttem, ha megengeded. Tanácsot? ismételte Mihály fölényesen. Megint vala­mi marhaságot csinált a fiatalúr. Ismerjük az ilyesmit, kártya, ló­verseny. A fiatalember fejét ráz­ta. Nem, nem, egészen komoly ügyben jöttem hozzád. Csak nem vagy szerelmes? kérdezte Mihály gúnyolódva. De, igen. Szerelmes vagyok, halálosan, így még nem szerettem senkit. Lári-fári, le­gyintett Mihály, minden nő egy­forma. Nem igaz, Juliska más, mint a többi, makacskodott a másik. Juliska? csodálkozott Élet Mihály, ja, persze, s nagyot só­hajtott. Na, látod, ugye nincs még egy olyan. Az az álmodozó búzavirág szeme, nádszál dereka, göndör fürtjei és a hangja olyan, mint amikor a gerlicék sóhajta­nak. Elég! ordított, s a földre tet­te a széket, amit mindaddig ke­zében szorongatott. Mit ka- rattyolsz itt összevissza, mond­tam már, minden nő egyforma, hagyj békét annak a Juliskának. Nem lehet, Mihály bátyám, hi­szen annyira imádom. Na látod, te zöldfülű, aztán ilyen sóhajo­kért fájjon egész életén keresztül az ember feje. Te már nem szere­ted? kérdezte az ifjú, s hátrasimí­totta hullámos, szőke haját. Élet Mihály dühösen figyelte, feléje dobbantott lábával. Nem, ha aka­rod tudni, már régen elfelejtet­tem. Érezte, belepirul a hazug­ságba. Az nem igaz! kiáltotta szenvedélyesen a másik, s láza­san csillogó szemében megjelent két könnycsepp. No, tessék, most meg bőg. Eltörött a mécses, szép kis katona lesz belőled! Juliska, drága, drága Juliska, nyöszörögte a jövevény, és egész testét rázta a zokogás. Ne bőgj már, riká­csolta Mihály lelkiismeret-furda- lástól gyötörve, mert eszébe ju­tott az előbbi telefonbeszélgetés. Már tréfálni sem lehet? Persze hogy szeretem Juliskát, hiszen a feleségem, te szamár. A fiatalabb Élet Mihály erre hozzá ugrott, s borotválatlan arcára maszatolta könnyeit. Csak ezt akartam tud­ni, Mihály bátyó, csak ezt, rikol­totta ujjongva, s körültáncolta a szobát. Mihályt is magával ra­gadta a jókedv, múltja felé bá­mult, de az maga körül pörögve kitáncolt a lakásból, s egyszerre eltűnt, elnyelte a homály. Hékás, hé! kiabált Mihály. Hát másra nem vagy kíváncsi? Te, te sze­rencsétlen. Tudod, mennyi min­dent tudnék mondani neked? Szavai azonban üresen, vissz­hang nélkül kongtak, és ott ma­radt Mihály egyedül, múlttól és jövőtől elhagyatva, saját jelené­ben, árván, tudatlanul. IRODALOM 1994.december 11. l/asárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom