Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-11 / 50. szám
_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________ AI Mj n MltaMs 61» áj n 1986-tól 1994. október elsejéig Szlovákiában 1 638 811 emberen végezték el a HIV-tesztet. A legnagyobb csoportot a véradók alkották, akiket automatikusan kivizsgálnak. Utánuk következtek a legveszélyeztetettebbnek tartott homo- és biszexuálisok, a kábítószerélvezők, a börtönbüntetésüket töltők és a nemrég szabadultak. A következő csoportba a vírushordozók nemi partnerei tartoztak, és a hosszabb külföldi tartózkodásra készülők (mert a legtöbb ország eleve nem enged be vírusfertőzött vagy AIDS-es személyeket). Továbbá a szervadományozók, terhes nők, anonim egyének (mert a HIV-vizsgálatot névtelenül is elvégzik), olyan betegek, akiket másra kezeltek, de felmerült náluk a HIV-pozivitás gyanúja. Az utolsó - számban nem kicsi - csoportot a külföldi állampolgárok alkották. Az eredmény? Harminchat hazai és 17 külföldi vírushordozó. Az utóbbiakat azonnal hazaküldték. A 36 HIV- pozitív személy közül 6 már meghalt AIDS-ben, egy még a tünetmentes időszakban öngyilkos lett. A pozsonyi Járványügyi és Parazitológiai Klinika külön e célre létrehozott központjában jelenleg 29 vírushordozót tartanak számon, 27 férfit, 2 nőt. A fertőzöttek közül kettő már AIDS-es. S az is tény, hogy nálunk egy felderített esetre három-négy felderítetlen jut. I. Egy vírushordozóval vagy AIDS-es- sel szerettem volna találkozni. Arra gondoltam, egy komoly beteg vallomása talán azokat is felrázza, akik az AIDS-et csupán egy csomóra kötött óvszerrel azonosítják, amit valamilyen plakáton láttak, s egy pillanatig talán ötletesnek is tartották, de aztán a fél pár cipőn marakodó szép leány és tigris, vagy a „Féijét az Eurotel üzletében látták” mozgatta meg a fantáziájukat. Arra gondoltam, egy személyes tragédia talán másokat is ráébreszt arra, hogy a személyes felelősség kérdése nem a „gumit - igen vagy nem?” kérdésével kezdődik. De potenciális riportalanyaim egyelőre nem akarnak kilépni a névtelenség védőbástyájából, orvosukat pedig nem kértem fel közvetítésre, nehogy kockáztatnia kelljen a közte és betegei közt nehezen kialakult bizalmat. Valakivel azért mégiscsak találkozom egy szürke hangulatú kávéházban. Ezt az embert legjobban a jelleg- telensége jellemzi. Mintha csak a se- színű környezetből emelkedett volna ki, akár egy századik generációjú szuperrobot, amely ahhoz idomul, amihez hozzáér. Holnap már talán meg sem ismerném, nincs egy fogódzó sem az arcán, sem az öltözékén. Ülünk egymássá szemben. Kicsit ideges.- Kicsit ideges vagyok - kezdem a mondókámat, hogy oldódjon a feszültség, mire megütközve néz rám. Gyorsan folytatom. - Ideges vagyok, mert attól tartottam, nem jön el.- A, hát ezért - sóhajt fel megkönnyebbülten. - Már azt hittem, tőlem fél. Pedig nem rólam lesz szó. Ugye, tudja, hogy én most amolyan szóvivő vagyok? Az ismerőseim ismerőseinek a..., szóval távoli ismerősökről fogok beszélni. Nem kell tőlem félnie. Én nem vagyok AIDS-es.- És az ismerősei?- Nem, nem. Egészségesek. De konkrétabb nem lehetek, mert ahogy valaki az újságba kerül, rögtön meggyanúsítják. Pecsétes papírja lehet arról, hogy nem fertőzött, mégis kiközösítenék, és senki se hinne neki többé.- De kik ezek az ismerősei?- Nézze, vannak köztük homoszexuálisok és biszexuálisok. Már ez is megbélyegző. S akkor itt az AIDS. Az emberek gyorsan ítélkeznek, „no, ez meleg, akkor biztos vírushordozó”, mondják. Pedig ez nem igaz. A legrosszabb azonban, hogy az ismerőseim is félnek. Mert mi van, ha mégiscsak fertőzöttek? Mi lenne, ha ezt megtudnák róluk a többiek, s még a saját körük is kiközö- ■ sítené őket? Akkor inkább ki sem vizsgáltatják magukat.- És mit tesznek a félelem ellen?- Az ismerőseim szerteágazó kapcsolatai nem új keletűek. Tehát, ha mostantól örök hűségben élnének, akkor is van már múltjuk. Néha fellángol körükben a félelem, de jön egy új helyzet, s vannak pillanatok, amikor az ember élni akar, nem betegségre gondolni...- Ha az AIDS-re vonatkoztatom, amit mondott, talán a tőle való félelem menti meg az életet?- Én nem így értettem az életet.-Hanem?- Hogy élni akarnak, új kapcsolatokat kötni, új partnerekre vágynak. S amikor ez a vágy a legerősebb, a betegség kívül esik a gondolkodáson.- És az önuralom? És a felelősség?- Nézze, a homoszexuális ismerőseimnél gyakoribb, hogy állandó partnerrel házastársakként élnek. Inkább a bi- szexek jelentenek veszélyforrást. Erotikus szalonok, partnercsere, csoportosszex, erre mennek. Tudja, az AIDS akkot ölt testet, amikor valaki bizonyítottan megkapja. Addig csak egy lehetőség. Magának ugyanúgy, mint nekünk. Vagy maga szerint létezik örök hűség? Aki igent mond, az hazudik, s ez nem tetszik nekem.- Nekem meg az felfoghatatlan, ha valaki úgy megy bele egy kapcsolatba, hogy már a legelején tudja, meg fogja csalni a másikat.- Azért nem mindenki így van vele. Különben akár így, akár úgy, a hűtlenség nem zárható ki, és nem mindenki hajlandó védekezni. Meg szerintem egyszer él az ember. De senki sem szeretne AIDS-ben meghalni.- Erről a bibliai gazdag ifjú jut az eszembe, aki üdvözülni is szeretne, de a vagyonához is ragaszkodik. Lehet „élni" is a maga szóhasználatával - és életben maradni is - hosszú távon?- Nem tudom. De ez a kérdés nem áll fenn. Nem betegeket képviselek, már mondtam. Meg aztán egy dolog az erkölcs, más dolog az élet. Gondolatban eltökélhetem, hogy mától hűséges leszek, de mi van, ha a partnerem megcsal, megfertőződik és engem is megfertőz? Vagy lehet, hogy mindketten hűségesek akarnak maradni, de az irányítás néha kisiklik a kezükből, egyszerűen nem megy másképp. Hogy mit írnak erről a könyvek, nem érdekel. Az élet nem könyv. Az élet arra való, hogy éljük. Persze, nem vagyok a promiszkuitás híve. Csak azt akartam mondani, hogy az AIDS túljárt az eszünkön. Ismeri az emberi természetet, tudja, hogy a hűtlenség kivédhetetlen. Ettől veszélyes igazán.- Ha az ember semmit nem tehet, akkor mi a megoldás?- A saját alaptermészetemet nem tudom megváltoztatni, az biztos. Tehát nem én vagyok a felelős azért, ha megfertőződök. De azt nem mondtam, hogy az ember semmit sem tehet. A kutatóknak kell megtalálniuk az AIDS ellenszerét, s akkor az ember megtett mindent, amit lehetett.- Csak nem a kutatókra hárítja a felelősséget, mivel még nem fedezték fel a csodagyógyszert?- Miért, más betegséget nem gyógyszerrel gyógyítanak? II. Az első négy fertőzöttnek szifilisze volt, a bőrorvos küldte el őket kivizsgálásra, a ma is érvényes címre (Vyskumny ústav preventívneho le- kárstva, Oddelenie HIV/AIDS, telefonszám: 07/378 998). Mások egyszerűen kíváncsiak voltak az állapotukra, megint mások azért keresték fel a szakrendelőt, mert vég nélküli betegeskedésükön nem segítettek a szokványos gyógyszerek. Esetleg a partnerük kivizsgáltatta magát, s ők is vele tartottak. A vérvizsgálatot HIV-pozitivitás esetén egy újabb követi, s ha ez is igazolja a vírusfertőzöttség tényét, dr. Milos Mokrás kandidátus járványorvosé a hálátlan feladat, hogy közölje a beteggel, mi a baja.- Doktor úr, mit mond ilyenkor?- Közlöm, hogy vírusfertőzött, de azt is, hogy ettől még nem kell megkapnia az AIDS-t. Lehet, hogy élete végéig vírushordozó marad. San Franciscóban 1985-ben kivizsgáltak minden homoszexuálist, s az akkori vírusfertőzötteket most újabb vizsgálatnak vetették alá. Kiderült, hogy húsz százalékuk még mindig vírushordozó, pedig eltelt csaknem tíz év. Tehát van némi remény. Azokon pedig, akiket legyőz az AIDS, lehetőségeinkhez mérten segítünk. A vírusfertőzötteket félévenként komplex vizsgálatnak vetjük alá, s ennek alapján tudjuk, milyen stádiumban vannak. Amint felüti fejét az AIDS, azonnal kapnak gyógyszereket. Kb. 2,5-3 évvel tudjuk meghosszabbítani az AIDS-beteg életét, s közösen reménykedhetünk, ez alatt az idő alatt hátha felfedezik számukra az életmentő gyógyszert. Ezenkívül felajánljuk nekik, hogy problémáikkal nyugodtan forduljanak hozzánk.- Tehát ha mondjuk megfájdul a foguk vagy a torkuk, itt kezelik őket, nem a körzeti orvos rendelőjében?- Mi felajánljuk ennek lehetőségét, mert a mi pácienseink sok esetben specifikus gyógymódot igényelnek, másrészt pedig orvos kollégáinkat próbáljuk így megvédeni az esetleges fertőzésektől. Hogy élnek-e betegeink ezzel a lehetőséggel, azt nem ellenőrizzük, de figyelmeztetjük őket, hogy ha más egészségügyi intézménybe mennek, kötelességük megmondani, hogy fertőzöttek.- Hozzátartozóik, munkatársaik tudnak róla?- Mi a páciensen kívül senki mást nem tájékoztatunk, ők pedig nem osztják meg senkivel ezt a titkukat. Az egyik betegünk anyja úgy tudta, hogy súlyos tüdőgyulladásban halt meg a fia, mert nem mondta meg neki, mi a valódi baja, s minket sem hatalmazott fel a tájékoztatásra.- De hát így a környezet nem is tudja, hogy fertőzésveszélynek van kitéve?- Az AIDS mindennapos rutinérintkezéssel nem terjed, ezenkívül kioktatjuk betegeinket, milyen óvintézkedéseket kell betartaniuk.- S betartják?- Többnyire igen. Ahol mindketten fertőzöttek, ott természetesen már nem használnak óvszert. Különben Nyugaton csökken az AIDS-es homoszexuálisok száma, mert tudatosítják a veszélyt, és tartós kapcsolatok kialakításával, a személyes felelősség növelésével igyekeznek védekezni. A drogosokkal sajnos rosszabb a helyzet. Egy AIDS-beteg kezelése nálunk egy-másfél millió korona. Máshol sem olcsó. Zürichben kiszámították, hogy még mindig olcsóbb steril fecskendőkkel ellátni a drogosokat, mint később kezelni őket. De hiába osztják a tiszta fecskendőket, öt méterrel arrébb a narkós képes felvenni a földről a szennyezettet, annyira nem érdekli őt a fertőzésveszély.- Kitárulkoznak a betegei?- Először nagyon zárkózottak. Nem bíznak bennünk, nem hiszik el, hogy tudunk és akarunk nekik segíteni. Aztán amikor jelentkezik az első láz, az első probléma, s mi talpra állítjuk őket, megnyílnak. Innen tudom, hogy nem beszélnek senkinek a betegségükről. Félnek a kiközösítéstől. Kilencvenegyben meghalt egy betegünk. A kisvárosban, ahol lakott, valahogy kitudódott, mi volt a baja, s attól kezdve nem volt nyugta a családjának. Az utcán füttykoncert kísérte őket, két testvére üzletének betörték a kirakatait... Tudja, én megértem a betegeim félelmét, és megértem a nem fertőzöttek félelmét is. Azt azonban mindenkinek tudatosítania kell, hogy az AIDS nem olyan fertőző betegség, mint a többi. Az influenza bárhol elkapható, elég, ha valaki teletüsszögi a levegőt. A szalmonellózist sem lehet teljesen kivédeni, mert ki látja, mi van a fagyiban? Vagy jön egy szúnyog és a csípése maláriát okoz. De az AIDS csakis szexuális úton és közös fecskendők használatával terjed. Aki a hűséges párkapcsolatot választja a promiszkuitás helyett, vagy ha már cserél is paretnert, de óvszerrel védekezik, annak nincs mitől félnie.- A stuttgarti dr. Süssmuth mikrobiológiaprofesszor szerint az óvszer nem biztonságos, mert míg egy mikropórusának 400 nanométer az átmérője, a HIV-vírusé csak 100. Tehát könnyen „átbújhat”.- Csakhogy a HIV-vírus nem magában „utazik”. A limfocitákat támadja meg, beléjük költözik, azok viszont nagyobbak az óvszer pórusainál, s nem tudnak átjutni. Más dolog, ha elszakad a gumi. Hogy ez ne történhessen meg, a homoszexuálisoknak vastagabb óvszereket gyártanak. Én is szoktam ilyeneket ajándékozni a pácienseimnek. III. Dr. Mokrás 1983-ban Algériában tevékenykedett. Ott találkozott először AIDS-beteggel. Afrika ma a legfertőzöttebb kontinens. A legtöbb gyermek már fertőzötten jön a világra, s fennáll annak a veszélye, hogy kihal a jövendő nemzedék, még mielőtt elérné az aktív életkort. Mert az egészségesen született gyerekek sorsa is kérdéses, hiszen szüleik korán meghalnak, s ott marad a sok árva...- Hihetetlen, mennyire alkalmazkodott ez a vírus, s milyen rafináltan támadja meg az embert a legtermészetesebb örömforrás útján. Ez már szinte intellektuális probléma, Sherlock Hol- mesnak való fejtörő - mondja dr. Mokrá§, miközben kikísér a teraszra.- Tavaly volt egy nehéz esetünk. Hordágyon hozták be, de a negyedik héten a saját lábán távozott. Olyan volt ez számomra, mint egy simogatás. Esett az eső, mondtam neki, menjen mentővel, nehogy megfázzon, de ő bizonyítani akarta, hogy még képes önállóan létezni, s ragaszkodott ahhoz, hogy gyalog menjen haza. Innen, a teraszról figyelte az orvos a páciensét, amint megy lefelé a dombon a szemerkélő esőben. Most is esik az eső, de annak az embernek a lábnyomát már elnyelte a múlt, csak az utca köve őrzi láthatatlanul. Lampl Zsuzsanna
