Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-20 / 47. szám
IlBSärnap 1994. november 20. MŰVÉSZVILÁG • K itől kapott annak idején rázósabb kérdéseket? Klaustól vagy Dienst- biertől?- Jirí Dienstbierrel inkább csak beszélgettünk. Hol így, hol úgy. Mindig más nyelven. Éreztem a fenntartásait, kezdetben ő is csak a színésznőt látta bennem, aztán ahogy csehből angolra, angolból oroszra, oroszból németre váltottunk, és hallotta, hogy franciául, lengyelül és szerbül is jól beszélek, minden aggodalma szertefoszlott. Mellém állt. Elfogadott. Václav Klaus kérdései közül egyre emlékszem. „ Van egyáltalán fogalma a közgazdaságról?” Nincs, feleltem. Nagy baj, mondta ő. Tragédia. Igen, tragédia, de majd beletanulok. És már bújtam is a szakirodalmat. Pár hónappal később már Klaus úr is tudta: nem kell miattam izgulnia. • Milyen elképzelésekkel ment ki Bécsbe? Egy nagykövetnek mik az elsődleges tervei?- Nekem nem voltak előre gyártott terveim. Én nem úgy kezdek el dolgozni, hogy ezt és ezt, így és így szeretném. Nem kottázok le előre semmit. Színésznőként sem voltak égbekiáltó elképzeléseim. Én nem úgy viszonyultam a pályához, hogy előre, minél magasabbra. Nekem nem voltak „célkitűzéseim”. Nem álmodoztam sem szerepekről, sem rendezőkről. Azt a feladatot akartam a lehető legjobban megoldani, amelyet rámbíztak. Nagykövetként is hasonlóképpen gondolkoztam. Hagytam, hogy előbb minden kikristályosodjék előttem, s akkor kezdtem el nagyobbakat lépni. Bécs itt van a közelben, majdnem kőhajításnyira, ha nagyobb hibákat is elkövettem volna, Dienstbier azonnal visszahív. • Fenyegette egyáltalán ez a veszély?- Arra kíváncsi, voltak-e melléfogásaim? V Pontosan.- Hogyne lettek volna?! De egy sem volt olyan világraszóló. Inkább megmosolyogtató. Nem tisztelegtem a zászló előtt. Megfeledkeztem róla. Két perccel később már ez is kellemetlen érzés, de kínosabb lett volna, mondjuk, egy politikai tévedés. A külpolitika viszont sosem volt idegen tőlem. 1971- ben szociológusként végeztem az egyetemen, de már ezt megelőzően is rengeteget foglalkoztatott. • Színésznőként ugye, pontosan tudta, mikor van sikere?- Először talán azt kellene tisztáznunk: mi az, hogy siker? Vegyünk csak egy most futó tévésorozatot. Ha eredeti hanggal, feliratozva vetítenék, azonnal kiderülne: nem több, mint egy spanyol nyelvlecke. Banális mondatok, bugyuta történet. És mégis! Mekkora sikere van?! Az én filmjeim közül soha, egyiknek sem volt ekkora visszhangja. Tényleg nem. Még a Sörgyári capricciónak sem. A siker, szerintem, véletlenek sorozata. Adott időben, adott közönségnek megfelelő dolgokat produkálni. Ennyi. Hogy aztán az érték-e vagy sem, az más kérdés. • A diplomáciában mi számít sikernek?- Jól képviselni egy országot, egy kormányt. Nekem ebből is duplán jutott. Előbb Csehszlovákia, aztán Csehország és Szlovákia, tehát két ország és két kormány nagykövete voltam. Václav Havel emberének lenni nagyon nagy kitüntetés volt számomra. Sok ajtó megnyílt előttem, olyan sok, hogy fel is tettem magamnak a kérdést: mitől vagyok én tulajdonképpen népszerű nagykövet? Attól, hogy Havelt látják mellettem, vagy azért, hogy jók a kinti kapcsolataim? • Olyasmi eszébe sem jutott, hogy egyedül az ön munkáját dicsérik?- Nem foglalkoztam én ezzel, amíg kint dolgoztam. Jól értékeltek bennünket, s nekem ez elég volt. Attól sem éreztem többnek magam, hogy gyakran mutattak a tévéhíradóban. Egyedül voltam nő a diplomaták között... persze, hogy elidőzött rajtam a kamera. Azóta, hogy itthon vagyok, sokszor átgondoltam már a Bécsben töltött három évet. Megnyugtató számomra, hogy bármikor viszamehetek, és bátran a szemébe nézhetek mindenkinek, pedig voltak helyzetek, amikor keményen kellett védenem Csehszlovákia, később Csehország és Szlovákia érdekeit. • Olyan pillanatok, amikor „játszania ” kellett, biztosan akadtak.- Milyen pillanatok? • Hogy nem lehetett teljesen őszinte.- Vigyázat, ez nem ugyanaz. Játszani, tárgyalás közben, egyszerűen elképzelhetetlen. Produkáltam volna, mondjuk, egy hisztérikus rohamot? Kinek és miért? Nem állt mellettem rendező, aki ezt kérte volna, és közönséget sem láttam soha. A „forgatókönyv” mindig adott volt, „magánjelenettel” senki sem huzakodhatott elő. • Arra sem volt példa, hogy mást mondott és mást gondolt?- Ez is veszélyes dolog. A diplomata legyen diplomata. Ha kimond valamit, akkor álljon a szavai mögött, de ha más a véleménye valamiről, akkor tartsa meg magának, vagy nyomatékosan hangsúlyozza: ez a ő magánvéleménye. Egy nagykövetnek egyébként sem az a feladata, hogy a saját véleményét hangoztassa, hanem hogy a hivatalos állásfoglalást tolmácsolja. A köztársasági elnök vagy a kormány „üzenetét”. Más szerepkört tölt be egy politikus és egészen mást egy diplomata. • Színészi múltja soha, semmilyen helyzetben nem gátolta? Mindig, mindenütt komolyan vették?- Bécsben, Prágában, Varsóban és Budapesten igen. Csak itthon nem. Szlovákia semmiben sem hasonlít Monacó- hoz. Grace Kellyből nálunk aligha lett volna hercegnő, hiszen ő is színésznőként kezdte. Itt máshogy tekintenek az emberre. Tegnap is megállítottak az utcán, és ki tudja, hányadszor megkérdezték tőlem: megvan-e még az a bizonyos átlátszó ruhám? Elmondhatom én százszor is, hogyan készült az az ominózus fotó, csak néznek rám, és látom, hogy nem értenek. Nem értenek, mert nem akarnak megérteni. A gyanakvás, a rosszindulat nagyon mélyen gyökerezik mifelénk. Kezdetben Bécsben sem volt könnyű dolgom, de ahogy közelebbről megismertek, s hallották a véleményem Szerbiáról és Horvátországról, a kaukázusi eseményekről vagy Kambodzsáról, azonnal elfogadtak. Nem voltam lusta felkészülni egy-egy témából, pedig az atomenergia előállításától a restitúcióig, a lusztrálástól a kereskedelmi kapcsolatokig rengeteg kérdést kellett tisztán látnom. Sikerről a diplomáciában ritkán esik szó, a kudarcok viszont pillanatok alatt felnagyítódnak. Ha egyik nap megoldottam valamit, soha nem vehettem biztosra, hogy másnap is minden sikerülni fog. Információk nélkül egy nagykövet szinte lépni sem tud. Színésznőként nem kellett másra figyelnem, csak a rendezőre és a partnerre, diplomataként sokkal nehezebb helyzetben voltam. Egy nagykövetnek nincs módja változtatni a dolgok állásán, országa döntését ő nem befolyásolhatja. Neki az a feladata, hogy közvetítsen és információkat szerezzen. Bécsben én voltam az első szlovák nagykövet. 1990 márciusában, amikor kimentem, Václav Havel még hősnek számított, a cseh és a szlovák nemzet egységes volt, összetartozott. A Szlovák Nemzeti Párt még nem is létezett, de itthonról már olyan leveleket kaptam, hogy... • ... öröm volt olvasni?- Öröm? Rettenet! Elmondtak mindennek. A legdurvább szavakkal illettek. Hétszázan biztosan írtak, de egy levélben sem volt köszönet. Már a Sörgyári capriccio idején is megfenyegettek. Katonák írtak, de egy egész század, hogy ha leszerelnek, kinyírnak, mert szlovák létemre eladtam magam Cseh- országnak. Azzal vádoltak, hogy elárultam a népemet, mert Menzellel dolgoz(Oláh Csaba felvétele) Magda Vasáryová választásai Havel volt az első, aki kiállt mellette, Klaus kétkedésének adott hangot, Dienstbier, a volt külügyminiszter három órán át „vizsgáztatta”. Magda Vasáryová végül mégiscsak nyert. Bizalmat és diplomataszerepet. Színészi pályáját feladva 1990-ben bécsi nagykövet lett. Három évvel később ismét Pozsonyban van, de nem játszik sem a Nemzeti Színházban, sem a kamera előtt. „Majd hetvenévesen, Miss Marple-ként folytatom” - szól hangosan kacagva, s feláll, hogy becsukja irodája ajtaját. Vladislav Vancura Markéta Lazarovája, Dosztojevszkij szelíd teremtése, Hrabal Sörgyári capricciójának víg kedélyű Mariskája ma a Szlovák Külpolitikai Társaság ügyvezető igazgatója. tam. Bécsbe orvosok és mérnökök is megírták, hogy mit gondolnak rólam. Megparancsolták, hogy mondjak le, mert egy olyan nő, mint én, csak szégyent hozhat az országra. Csehországból ezer levelet gyűjtöttem össze, amelyekből csak tíz volt negatív hangvételű. Őket meg az zavarta, hogy szlovák vagyok. A morvaországiak voltak nagyon helyesek. Kosárszámra küldték a házi kolbászt, a sajtot, a frissen sült kalácsot. A nagykövetség épületében dobozokba raktam a nekem címzett leveleket, és a munkatársakat is arra kértem: ne rejtsenek el előlem egyet sem, amelynek sértő a hangvétele. Tegyék csak a helyére, hadd lássam, hol, hogyan vélekednek rólam. Ha elértem valamit, egy- egy jól sikerült nap végén odamentem a Szlovákia címkéjű dobozhoz, nehogy fejembe szálljon a dicsőség. A nagy halom levél itthonról gyorsan kijózanított. • Veszélyes helyzetben sosem érezte magát?- De igen. Nem is egyszer. Szerencsére nem vagyok ijedős, a lélekjelenlétemet még sosem veszítettem el. Pedig idegbetegek céltáblája vagyok most is. Megfenyegetnek, elém ugranak... múltkor is egy agresszív nő támadását kellett kivédenem. Vannak lapok is, amelyek rendszeresen sértegetnek. Leírták már rólam azt is, hogy kártékony vagyok Szlovákiára nézve. Meg hogy ámyékminisztériumot vezetek. • Hogyan került voltaképpen a Szlovák Külpolitikai Társaság élére?- Ázzál jöttem haza Bécsből, hogy itt szeretnék dolgozni. Engem a külpolitika továbbra is nagyon érdekel, intézetünknek pedig az a célja, hogy találkozókat és előadásokat szervezzen azok számára, akik kedvtelésből vagy a munkájuknál fogva többet szeretnének tudni hazánk és más országok külügyi kapcsolatairól. Mi nem a külföldi kormányokkal tartunk kapcsolatot, hanem ugyanolyan társaságokkal, mint a miénk. Legutóbb például Japán kapcsolatairól tartottunk előadás-sorozatot ottani szakemberek bevonásával. • Múlt héten Milánóban járt. Az olaszok is felismerték önben az egykori színésznőt?- Nem. A magyar kollégák igen, de az olaszok nem. • Menzel szemében is színésznő maradt. Közös filmjük, a Sörgyári capriccio az európai filmművészet legértékesebb darbjainak egyike. Ha folytatása lenne...- ... kimaradnék belőle. Én már nem akarok forgatni sem. Elég volt. • Menzelnek is nemet tudna mondani?- Azonnal. Töprengés nélkül. Baráti kapcsolatunk ma is ugyanolyan szoros, mint annak idején, amikor a filmet készítettük, de dolgozni már vele sem szeretnék. És nem azért, mert munka közben, mint minden nagy rendező, olykor ő is elviselhetetlen, hanem mert nem vonz már a színészet. Meguntam. Boldog vagyok, ha találkozom vele, de nem akarok játszani nála. Petr Weigl- nek is nemet mondtam nemrég, akihez olyan operafilmek kötnek, mint a Feltámadás, a Ruszálka, az Anyegin vagy a Stuart Mária. Én már lezártam ezt a fejezetet. Vége. Egyszer él az ember, próbáljon meg mást is. • Akkor sem szorul el a szíve, amikor belenéz valamelyik filmjébe?- Nem nézek bele egyikbe se. Nálunk nincsenek nosztalgiadélutánok. Másoknak csináltam én ezeket a filmeket, nem magamnak. Jó érzés hallani, hogy például a Sörgyári capriccio sokak számára derűt és életörömöt sugároz, én viszont, ahogy ismerem magam, csak a hibákat látnám benne. Azokat a hibákat, amelyeket én követtem el. Vagy ülnék a képernyő előtt, mint egy idős amerikai sztár, hogy jaj, istenem, ez is én voltam? Nem. Erre időm sincsen. Két lányom és a férjem mellett sokkal fontosabb számomra, hogy mit főzök ebédre vagy vacsorára. • Weigl remekét, az Óloméjt mikor látta legutóbb?- Azt még nem is láttam. • Tudja, mikor készült? 1985-ben. Van egy képsor a filmben... fellibbent szoknyával, mezítláb, Marilyn Monroe- pózban fekszik a homokban... lélegzetelállítóan erotikus.- Van erről egy fotó is. A férjemnél. Elkérte, és én neki ajándékoztam. • Hány éves volt is, amikor először állt a kamera előtt?- Tizennégy. De rögtön a Markéta Lazarová után, amelyet Frantikek Vlácillal forgattunk, azt mondtam: soha többé nem fogok filmezni. Egy évvel később aztán mégis hagytam, hogy rábeszéljenek A szelíd teremtésre, bár úgy képzeltem, minden évben egy filmet fogok csak vállalni, és azt is nyáron, hogy évközben nyugodtan tanulhassak. Egyetemista koromban már jóval többet forgattam. Egy évvel a diplomaosztás előtt, amikor már tudtam, hogy szociológusként aligha lesz lehetőségem elhelyezkedni, hiszen 1968-ban még a tanszéket is megszüntették, egy színészkollégám azt kérdezte: miért nem szerződöm a Színház a korzón társulatához? Megnéztem őket, szerepet is kaptam egy Vampilov-, majd egy Osztrovszkij-darabban, s 1971 januárjában már én is a társulat tagja voltam. Pár hónappal később Prágában tudtam meg, ahol Jaromíl JireSsel forgattam, hogy színházunkat, „az opportunizmus bástyáját” bezárták, kollégáim pedig meghallgatás után az Üj Színpad tagjai lettek. Nemsokára én is oda kerültem, fekete bárányként. Egy évre szólt a szerződésünk, de jóval tovább maradtunk. A Nemzeti Színházzal azután bontottam fel a szerződésemet, hogy hazakerültem Bécsből. • A Sophie választása eszébe jut még néha? Mi lett volna, ha Alan J. Pakula végül mégis önt választja, nem pedig Meryl Streepet? Elvégre minden esélye megvolt a szerepre. Kint járt Los Angelesben próbafelvételen, és a regény írója, William Styron tetszését is elnyerte.- Engem már ez sem érdekel. Elmúlt. Nem foglalkozom vele. Meryl Streep- ben, úgy látszik, mélyebb nyomot hagyott a dolog. Kezembe adtak nemrég egy róla szóló könyvet, amelyben igazán elismerően nyilatkozik rólam. Meg hogy mennyire meg kellett küzdenie a szerepért... hogy bement a stúdióba és a falon mindenütt az én fotómat látta. Tényleg az volt a szerencséje, hogy a producernek világsztár kellett. • Első könyvét szülővárosáról, Selmecbányáról írta pár évvel ezelőtt. Itt az ideje, hogy elkezdje a másikat. Alois Mock, osztrák külügyminiszter is biztatja.- Rengeteg történetet hoztam haza Bécsből, de még nem írhatnám meg mindegyiket. Zokon vennék az érintettek. Meg aztán időm sincs még rá. Sokat utazom, keveset vagyok itthon. Játszani, tanulni mindig könnyebb volt számomra, mint írni. Arra fel kell készülnöm. Két-három nap, míg utolér a kellő han- 8ulat Szabó G. László 9^rs~ «HL -»L '^w&£ ^ %
