Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-20 / 47. szám
A szlovákiai magyarság a második világháborút követően a hírhedt benesi dekrétumok következtében a totális törvé- nyenkíviiliség állapotába került. Elveszítette állampolgárságát, megfosztották állásától, nyugdíjától, vagyonától, végül otthonától is. Egyik napról a másikra hontalanná vált hazájában. Ám azt még a leglidércesebb álmaiban sem sejthette, mennyi megpróbáltatás vár rá a következő négy évben... A konfiskációs intézkedésekre az 1945. október 25-i 108. számú elnöki dekrétum tette fel a koronát. A németek és a magyarok e jogszabály „segítségével” azt is elvesztették, amijük még maradt. E dekrétum szerint térítés nélkül elkobozták a németek és a magyarok minden ingó és ingatlan tulajdonát. Kivételt csak azok képezhettek, akik igazolták, hogy hűek maradtak a Csehszlovák Köztársasághoz, és tevékenyen részt vettek annak felszabadításában. Gyakorlatilag azonban szinte senki sem kapta meg ezt a kivételt. Hiába jelentek meg 1946 februárjában és márciusában a vagyonelkobzásokat korlátozó első belügyminisztériumi rendeletek, a konfiskáció és a magyarok elleni többi akció változatlanul tovább folyt. Hogy a büntetés teljes legyen, „az ellenségtől” ily módon elkobzott ingatlanokat, kisipari vállalatokat, családi házakat ( hasonlóan az elkobzott földekhez), az állam a „megbízható” cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű igénylők között osztotta szét. Az eredeti tulajodonosoknak mindezt tehetetlenül végig kellett nézniük, jogfosztottan nemhogy tiltakozniuk, szólniuk sem volt szabad! A szlovákiai magyarság a hontalanság évei után, 1948-ban, ugyan visszakapta állampolgári jogait, elkobzott tulajdonáról azonban le kellett mondania. Az 1989-es változások után sokan reménykedni kezdtek, hogy végre elismertetik meghurcoltatásuk igazságtalansága, és az elszenvedett sérelmekért legalább eszmei kárpótlást kapnak. Ám nemhogy kárpótlásra, de mind a mai napig még a vitathatatlanul antidemokratikus benesi dekrétumok felülvizsgálatára sem került sor. A restitúciós törvény - mely az előző rendszer alatt elkövetett jogtalanságok orvoslására született - a beneäi dekrétumok esetében nem ismer jóvátételt. Ezt a választ kapta restitúciós kérelmére Csillaghy István is Pozsonyból. Az idős, sokat próbált úr nem is annyira az elutasító válaszon lepődött meg, hanem azon, hogy indoklásként a 108/45-ös törvényre hivatkoztak, hangsúlyozva, hogy az annak alapján elkobzott javakra a restitúciós törvény nem vonatkozik. Ezek szerint a magyarok még mindig háborús bűnösök, akiknek elkobzott tulajdonaikért nem jár kárpótlás? - tette föl a kérdést a hivatalos válasz kézhezvételekor. Más ilyen helyzetben talán feladta volna a reményt, de Csillaghy Istvánt nem olyan fából faragták. Meg van győződve igazáról és annak érvényt is akar szerezni. Ezzel a gondolattal kezdte el évtizedeken át folytatott küzdelmét a hivatalokkal elhunyt felesége szülői házának visszaszerzéséért, s ez a gondolat nem engedi ma sem, hogy a harcot feladja. Igényeltetik egy kilencszobás villa a Holuby úton Csillaghy úr megboldogult feleségének, Márta asszonynak a szülői házát a 108/45-ös elnöki dekrétum értelmében, mint ellenséges vagyont 1945. október 30-ai hatállyal konfis- kálták. Az erről szóló, egyébként 1949. október 27-én (!) kiállított végzés a konfiskálás indokaként megállapítja, hogy a ház tulajdonosai (Márta asszony édesanyja és két testvére) német származásúak, s nem bizonyították, hogy joguk lenne a dekrétumban megjelölt kivételre. Ezt a végzést Márta asszony akkor kapta kézhez, mikor a pozsonyi kerületi nemzeti bizottságon megtudta, hogy a házat eladásra hirdetik. Természetesen azonnal kérvényezte, hogy a konfiskációs végzést vizsgálják fölül. Arra hivatkozott, hogy az édesanyja nem német, hanem magyar nemzetiségű volt, aki időközben magyar állampolgár is lett (miután 1945 novemberében a ligetfalusi internálótáborban eltöltött hónapok megpróbáltatásai után s otthonától megfosztva áttelepült a már régebben Budapesten élő testvéreihez). A beadványra Csilla- ghyék azt a választ kapták, hogy a csehszlovák-magyar egyezmény szerint (amely a történelemben Csorbatói Egyezmény néven ismert), azon magyar állampolgárok tulajdonai, melyek ügyében a csehszlovák hivatalos szervek 1951. május 26. előtt jártak el, a csehszlovák szervek illetékességében maradnak. Csillaghyék fellebbeztek, s egyúttal tiltakoztak is, mivel a knb a házat időközben már el is adta (természetesen egy „megbízható” polgárnak). Ezt a tiltakozást azonban már egyenesen a kerületi ügyészségnek címezték. Az onnan kapott válasz csak újfent megerősítette mind a konfiskáció, mind az eladás törvényességét. Mivel ők már nem tudtak tovább lépni, a folytatásta Bu~ dapesten élő rokonokra bízták. Márta asszony nagynénje kárpótlási kérelemmel fordult az ún. Egyes csehszlovák és jugoszláv vagyontárgyak volt tulajdonosainak kártalanítására alakult bizottsághoz. A bizottság az ingóságokért kilencezer forint kártérítést állapított meg (miközben a Márta asszony édesanyja által a házban hagyott értékek - egy 1947. október 24-én felvett rendőrségi jegyzőkönyv szerint - 325 504 koronát tettek ki). A „házingatlan utáni kártérítést a bizottság nem találta teljesíthetőnek, mert nagyobb hat szobásnál, tehát nem tekinthető a személyi tulajdon körébe eső házingatlannak". (sic!) Magyar részről ezzel az ügyet lezártnak tekintették. Ezzel ért véget 1968-ban az 1951-ben elkezdett visszaigénylési ügy. A második felvonás 1991-ben kezdődött, amikor Csillaghy István a restitúciós törvényben bízva nekifogott, hogy időközben elhunyt felesége örökösödési jogainak, gyermekeik nevében, érvényt szerezzen. Már tudjuk, hogy restitúciós kérelmére milyen választ kapott... Reménykedhet-e még ezek után valamiben? Talán igen. Köszönhetően annak a jogászbizottságnak, mélyet az MPP hozott létre az 1945 utáni jogfosztó beneäi dekrétumok érvényességének felülvizsgálatára, és az alkotmánybíróságnak szánt indítványok kidolgozására. A bizottság elnökét, dr. Mészáros Lajos ügyvédet kérdeztük meg, milyen esélyt lát az ilyen ügyek jogorvoslására.- A szóban forgó 108/45-ös dekrétum, a 104/45-össel együtt, a kollektív bűnösség elvéből kiindulva minden magyar személy minden vagyonának elkobzására vonatkozott. Ez egy antidemokratikus törvény volt, mivel a nemzetközi jogi gyakorlattal ellentétben nem az ártatlanság, hanem a bűnösség vélelméből indult ki. Ezek a törvények egy bizonyos céllal születtek, egy bizonyos társadalmi, politikai hangulatban, s nem a háborús bűnösök megbüntetésére (mint ahogy hirdették), mert akkor előbb meg kellett volna állapítani a bűnösséget. Ezzel szemben a szlovákiai magyarság bírósági ítélet nélkül lett kollektive háborús bűnössé nyilvánítva, s csak azok kaphattak felmentést, akik bebizonyították ártatlanságukat. Ezek a törvények, akármilyen hihetetlennek is tűnik, mind a mai napig hatályosak, szerves részét képezik a jogrendnek, csupán nem alkalmazzák őket. Ha ezeket a törvényeket érvénytelenítenék, akkor a következményeiket is meg kellene szüntetni; az pedig azt jelentené, hogy vagy vissza kellene adni az elkobzott javakat, vagy pedig kártérítést kellene megítélni értük. És ez az, amitől bizonyos szlovák körökben félnek; nevezetesen attól, hogy mibe kerülne ez az államnak? Nos, sokba, de nem olyan sokba, mint azt gondolnák, mivel a földtörvény jóvoltából sok, főleg vidéki kárvallott Ugye // IGAZSAGKERESOBEN Benes dekrétumai ma is érvényesek A Holuby Utca (Méry Gábor felvétele) már rendeződött. Akiket viszont mind a mai napig nem kárpótoltak, azok a városlakók, az iparosok.- Milyen lehetőséget lát arra, hogy ezeket a dekrétumokat felülvizsgálják és az érintetteket kárpótolják?- Amennyiben egyelőre nincs remény arra, hogy sor kerülhet a múlttól való olyan elhatárolódásra, amely következetesen véget vetne a kárval- lottságnak, csakis egyénenként látom lehetőségét e sérelmek jogorvoslásának. Az alkotmány 130. cikkelye értelmében, ha a polgár alkotmányos jogában szenved sérelmet, igazságtételért az alkotmánybírósághoz fordulhat. Ilyen alkotmányos jog a vagyonhoz, tulajdonhoz, örökléshez való jog. Amennyiben a panaszosnak az alkotmányos öröklésre való joga blokkolva van ezzel a nem demokratikus törvénnyel, akkor az örökösödési jogainak érvényesítését gátló akadály elhárítása érdekében indítvánnyal fordulhat az alkotmánybírósághoz. Indítványát egy bizottság előbb elbírája, s amennyiben úgy találja, hogy van jogalapja, javaslatként az alkotmánybíróság elé kerülhet. Van azonban egy egyszerűbb mód is, ha ugyanis harminc képviselő beadna egy javaslatot a dekrétumok felülvizsgálatára, ezt a javaslatot az alkotmánybíróságnak azonnal meg kellene tárgyalnia. Fennáll azonban a veszély, hogy a javaslatot elutasítja, az pedig negatív precedens, res iudicata, ami azt jelenti, a javaslatot már újra nem lehet beterjeszteni. Viszont, ha egy állampolgár indítványát utasítja el az alkotmánybíróság, azzal csak egy esetet utasítanak el, a többieknek továbbra is van esélyük. Ügy gondolom, így egyénenként talán lehetne a beneäi dekrétumokból következő jogsérelmekre orvoslást találni. Egyelőre tehát ebben reménykedhetnek Csillaghy Istvánék és társaik. E lehetőségnek azonban nem csupán az egyéni esetek szempontjából van jelentősége, hiszen, ha csak egyetlen esetben is sikerül bebizonyítani a háborús bűnösség vádjának alaptalanságát, akkor az az egész ún. közösségi bűn felülvizsgálatát eredményezhetné. Ami azt jelenti: mégiscsak lehet remény a beneSi jogfosztó dekrétumok következményeinek felszámolására. A szlovákiai magyarság - amely 1945-ben kollektive lett bűnössé nyilvánítva és az el nem követett bűnökért kollektive megbüntetve - elvárja (és joggal), hogy végre kimondasson: a vád hazug volt, s elszenvedett sérelmeiért a szlovákiai magyarságot erkölcsi és anyagi igazságtétel illeti meg, ám legalább egy bocsánatkérés mindenképpen. Legalább az a halk „pardon” - vajon ki- mondatik-e valaha? S. Forgott Szilvia Éh&MÍ£ÍÍ SgßZQ 88<§g A fehér tájat átszelő hegyi patak látványa gyermekkori emlékeket idéz... Szülőfalumat két patak is övezi. A sekélyebb Litva úgy hozzátartozott a falu, az emberek életéhez, akár az égbolt. Nyáron libafalkák tanyája volt. Az asszonyok kendert áztattak benne, amiből a hosszú téli estéken a terefere és plety- kázás közben fonták, szőtték az eladó lányok kelengyéjét, és a férfiak akkor még viseletes hosszú, rojtos vászongatyáját is. A fűtésre használtfa (mással nem is fűtöttek) hamujával azután a patak vizében sulykolták, öblögették hófehérre. Az első fagy beálltával a falu lakói a patak vizét itták. Oly közel folyt a vizét útja folyamán duzzasztó forrásokhoz, hogy azok csodálatos ízét a völgyeken át csörgedezve is megőrizte. És hát patakvízben főzték puhára gyakori eledelüket, a paszulyt is. Hát még amikor lehullott az első hó... A vakítóan fehér pelyhek szikrázva verték vissza a téli napsugarat. A hótakaró szűzi fehérségét olvadásig megőrizte, mert a kékesen átlátszó levegőt még nem szennyezte traktorok, gépkocsik mérges kipufogógáza, gyárak sűrű, fekete füstje. Az érintetlen természetet először a költő nevezte szűznek. Milyen találóan! Szűz természet... De kár, hogy már csak távoli, régmúlt gyermekkori emlék! Az ember elvette, elrabolta az őt éltető természet szűzi tisztaságát. Kegyetlenül megbecstelenítette őt. Szegény természet! Szerencsétlen ember! Sajnálatra méltó utókor, ki már nem gyönyörködhetsz a napfényben csillogó hópelyhek sziporkázásában, mert mire földet érnek, a levegő minden szennye rájuk rakódik. Szánalomra méltó unokák, kik már nem ihattok a Litva-patak egykor kristálytiszta vizéből. Ti is mennyivel szegényebbek lettetek! Átkozhatjátok elődeiteket. Megtehetitek, de mihaszna. A megbecstelenített természet soha többé nem nyeri már vissza varázslatos érintetlenségét... (zsilka) IVIULTFAGGATÓ 1994.november 20. l/BSärflBp Tó thpál Gyula felvétele