Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-06 / 45. szám
TT TT TT TTT\ A TT^T1 A TTTr TT T T\ T3 Ä T\ T .m J) ILJ«t\ TA «t\ A komp megmozdul, lassan eltávolodik a parttól. A család integet, lélekben bizonyára már a túlsó oldalon vannak, ahol magyarországi ismerősök, barátok várnak rájuk. Az ebédszünet miatti másfél órás várakozás letelt; a család a Duna menti cserkésztáborba megy, te előbb haza, majd falugyűlésre. A meg nem valósult séta víziója azonban nem hagy nyugodni; az ötperces meg nem valósult séta lehetősége a Mária Valéria hídon, amely által kényelmesen Esztergomba érhettek volna. Ehelyett órákig kellett várakoznotok; ez az idő túl sok ahhoz, hogy többször is fel ne tennétek egymásnak a kérdést, miért van mindez így. 1993 nyarán a brit külügyminisztérium egyik tanácsadójával voltál ugyanitt. A közeli presszó székein ülve, egy-egy kávét iszogatva az úr a magyar-szlovák viszonyról kérdezett. 1993 ___________ ny arán még keménykedett az akkori Meéiar-kor- mány, Hofbauer úr büszkén dirigálta daruit a magyar falvak felé, s a brit urat az érdekelte elsősorban, lesz- ___________ e ú jabb nemzetiségi konfliktus Európában. Kifejezted reményedet, hogy nem, s az érveidet is kifejtetted; a presszó fehér székein ülve kellemesen elbeszélgettetek, a túlsó oldalon lenyűgöző szépséggel tárult elétek a Bazilika. Az angolon látszott, élvezi a látványt. A hidat azonban onnan nem lehetett látni. A kérdés elhangzása után megkérted őt, fáradna veled néhány lépést a folyam felé. Amikor meglátta a csonka hídkonstrukciót, nagyon megdöbbent. Uram, mondtad neki, a második világháborúban berobbantott, s valószínűleg az egyetlen helyre nem állított európai hidat látja. A hidat Magyarország és Szlovákia között. Most már beszélhetünk a magyar-szlovák viszonyról. * A magyar-szlovák viszony megértésének alappillére annak a ténynek a tudatosítása, hogy a Magyarország és Szlovákia közötti határ nem természetes etnikai határ, hanem a hatalmi érdekek által megszabott stratégiai határ. Ebből kifolyólag több százezer magyar él néhány tömbben, viszonylag kompakt területen Szlovákiában, akiknek senki nem adta meg a lehetőséget arra, hogy a népek önrendelkezési joga alapján egy esetleges népszavazással kinyilvánítsák, mely országban akarnak élni. Győztesek erőszakolták rájuk ezt a helyzetet, s azóta bizony sokaknak nem tetszik, ha legalább annyi bátorságot vesznek maguknak, hogy ezt a tényt hangosan kimondják. Tény, hogy Magyarországon is él egy számban sokkal gyengébb szlovák kisebbség, amely évszázadokkal ezelőtt önként vándorolt el eredeti szülőföldjéről. A Szlovákiában élő magyarság helyzete a fenti szemponton túl az egyéb jellemzők kérdésében is teljesen eltér a Magyarországon élő szlovákok helyzetétől, ezért a két probléma nem vonható mechanikusan össze, nem kezelhető és nem oldható meg azonos módszerek szerint. Ezt lényegében mindenki tudja, mint ahogy azt is, hogy a két kérdés politikusok általi gyakori összekapcsolása csupán politikai taktikai lépés, amely az itteni magyarság kérdéseinek ellensúlyozását, tompítását célozza. Magyarországi szlovák barátaink többször is nyilvánosan elmondták, a szlovák kormány hivatalnokaitól nemegyszer kaptak felkérést, vennének részt néhány nemzetközi konferencián, ott, ahol a szlovákiai magyarok is megjelennek, s felszólalásaikkal próbálják meg semlegesíteni őket. Az alaphelyzet tehát világos: adott egy Magyarországra vándorolt szórványnemzetiség, amelynek otthontudata sokkal gyengébb, mint a szlovákiai magyarságé, s amelyet saját nacionalistái tizedeltek meg nagyon keményen a háború után azzal, hogy a legöntudato- sabb rétegüktől fosztották meg őket a Szlovákiába való áttelepítés által. Amikor pedig elismerjük, hogy a problémáik valósak és meg kell oldani azokat is, egyszersmind azt is ki kell mondanunk, hogy a magyarországi szlovákság és a szlovákiai magyarság helyzete között az a legnagyobb különbség, hogy az előbbiek nem kénytelenek egy szinte állandósult ellenséges közegben élni, nem kényszerülnek arra, hogy majdnem naponta védekezniük kelljen és kibújni a bűnbak szerepéből, amelyet egyesek szinte paranoiásán rájuk akarnak erőszakolni. A magyarországi társadalom, amely egyébként szintén ezer bajjal küzd, nem viszonyul türelmetlen idegességgel hozzájuk. A Szlovákiában élő magyarok, sajnos, ugyanezt nem mondhatják el magukról; e teher azonban több esetben edzettebbé, keményebbekké, öntudatosabbá teszi őket és arra sarkallja, hogy még jobban megszervezzék önmagukat. * Kimondhatjuk tehát, hogy a szlovák-magyar viszony alapproblémája mindenekelőtt a szlovákiai magyar közösség megoldatlan helyzete. Annak az ellentmondásnak a feloldása, hogy a Szlovákia és Magyarország közötti politikai határ nem azonos az etnikai határral. Ehhez a kérdéshez kétféleképpen lehet viszonyulni. A tisztességes viszonyulás annyit jelent, hogy a szlovákiai hatalom elismeri a probléma valós voltát, és tárgyalásos úton a megoldására törekszik. A másik a tisztességtelen hozzáállás, amely annyit jelent, hogy nyílt vagy rejtett módszerekkel megkísérli a népcsoport feldarabolását, eltüntetését, beolvasztását. Sajnos, az elmúlt hetvenöt év az utóbbira sokkal több példát szolgáltathat, mint az előbbire. A volt Csehszlovákia majd minden politikai vezetése csakúgy, mint a szlovák politikai vezető rétegek a megoldást a szlovákiai magyarság asszimilációjában, eltüntetésében látták, az egységes, homogén nemzetállam kialakításában. Ehhez gyakran Magyarországon is, a szlovákiai magyarok között is igyekeztek segítőket találni; hol durva, hol leheletfinom módszereket alkalmazva próbálták megtörni az itt élő magyarság hitét, nemzeti tudatát. Eddig ez, hála Istennek, nem sikerült. Ennek több oka van, a legjelentősebb talán, hogy a magyarság a Káipát-medencében 1918-ig teljes jogú állampolgárként élt a saját államában, s a függetlenségéért, megmaradásáért folytatott több száz éves küzdelem történelmi tapasztalathalmazként rakódott le a tudatában, s kisebbségi helyzetben, szinte állandósult provokációk közepette mindez egy erős megtartó CSÁKY PÁL háttérként működik. Az ezeréves európai magyar történelem, az impozáns kulturális háttér, amely mögöttünk áll, mind-mind olyan érték, amely az öntudat biztos alapja. (Ezért támad a mindenkori hatalom az iskoláinkra, amelyek ezen öntudat fészkei, ezért fontos, hogy a magyar gyerekek magyar iskolába járjanak; a kultúra, a történelem ismerete nélkül önértékelésük csorbul, s így kiszolgáltatottakká válnak.) A magyarok ebből a teljes értékű állampolgári létből csöppentek kisebbségi helyzetbe, s máig nem hajlandók elfogadni semmi olyan negatív megkülönböztetést, amely másodrangúakká tenné őket. Ugyanakkor minden korlátozást, retorziót, amellyel e századbeli történelmünk folyamán sajnos találkozniuk kellett, hátrálásként, visszaszorulásként éltek meg, s ha tehették, szembeszálltak vele. Ezt a jellemzést sokáig lehetne folytatni, egy dolog azonban, azt ___________ hiszem, nyilvánvaló: a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyarság, s hangsúlyosan a felvidéki magyar közösség öntudata a többszöri megpróbálta___________ tások ellenére sem sérült meg olyan mértékben, ho gy nem lenne képes önmaga megszervezésére. A Kárpát-medence magyarsága kisebb-nagyobb hatásfokkal politikailag is definiálni tudta magát; ez az, ami olyan fontos politikai tényezővé emeli, amelyre nemzetközi szinten is oda kell figyelni. * A képzeletbeli tárgyalóasztal másik oldalán a szlovákság ül. Az a nép, amely napjainkban nemzetté válásának egy eléggé megkésett, anakronisztikus időszakát éli meg, s amely emiatt több kérdésben kiszámíthatatlan, csapongó. Ha a kiegyezéshez nélkülözhetetlen elemeket vesszük számba, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a szlovákság, sajnos, erős kisebbségi érzésben szenved - elsősorban történelmének hiánya miatt, s emiatt féltékenyen tekint úgy a magyarokra, mint a csehekre. Neves szlovák személyiség írta le azt a mondatot, hogy a szlovákok függetlenségüket jórészt a magyarokkal szembeni küzdelemben érték el. Ebből a tényből nyílt vagy látens magyarellenesség fakad; nem állítom, hogy minden szlováknál, de azt igen, hogy szlovák oldalról gyakran ez a politika és a társadalmi alaphozzáállás egyik fő mozgatórugója. Ebből végül néha nagyon furcsa helyzetek is adódnak: például az, hogy Szlovákiában a többség fél a kisebbségektől, legalábbis gyakran néhány nagyon komoly személyiség profitál abból, hogy a többséget rendszeresen a kisebbségekkel riogatja. Létezik persze egy ellenkező irányú félelem is a szlovákiai magyarok részéről, amelyet történelmi tapasztalatok motiválnak, ez azonban véleményem szerint nem elsődleges, csupán másodlagos politikai tényező. A szlovák oldal félelmei némileg a rossz lelkiismeretből is fakadnak: egyrészt érzik, hogy az a mód, ahogyan a magyarlakta területekhez jutottak, nem volt teljesen tiszta, ugyanakkor a magyar kérdés rendezetlen volta is nyomasztja őket. Tudják, érzik, hogy a kérdést rendezni kell, a kiegyezéstől azonban egyelőre sokan félnek. Így aztán időről időre újabb kísérleteket tesznek az asszimilációs igyekezetek felmelegítésére. Azt persze még a legkeményebb nacionalisták is sejtik, hogy a 600 ezer embert nem lehet egykönnyen asszimilálni - de identitásában elbizonytalanítani, településszerkezete töménységét oldani talán igen, legalábbis többen ezt újra és újra megpróbálják. Ez ügyben számos trükköt alkalmaznak, az ipartelepítéssel összekötött rejtett lakosságcserétől a lakáspolitikán keresztül a szlovák nyelvű (vagy kétnyelvű) iskolák erőszakolásáig. A tudati befolyásolás eszközei úgyszintén itt lengenek körülöttünk: a suttogó propagandától kezdve a gazdaságin keresztül egész a politikaiig. S bár Rejtő Jenő óta tudjuk, hogy nem lehet minden pofon mellé egy közlekedési rendőrt állítani, minden suttogó mellébeszélőhöz sem lehet egy életképes vitapemert csatolni, a kétely elvetődik a lelkekben, s az erózió bizony jelen van. S ha most bárki a tisztelt olvasók közül azt gondolja, a fenti szlovák félelmekről és igyekezetekről szólva a túlzás bűnébe estem volna, annak hadd utaljak vissza az egyik viszonylag legnyitottabb gondolkodású szlovák értelmiségivel, Ladis- lav Kováé volt oktatásügyi miniszterrel megvalósult interjúra, amelyben a Panoráma riportere, Sugár András a kilencvenes évek elején arra kért választ, miért nem lehet létrehozni Komáromban a magyar egyetemet. Kováé válasza: mert akkor a világ összes magyarja összefogna és olyan erősen támogatná, hogy ott sokkal magasabb szintű oktatást lehetne biztosítani, mint az egyéb szlovák állami egyetemeken; ez pedig megengedhetetlen. A szlovákság nagy része, megkésett nemzeti fejlődésétől motiválva, az államot önmagában egy abszolút célnak, s nem eszköznek tekinti, a társadalom demokratikus önszerveződése keretének. Ebből az indíttatásból túlértékeli a határok szerepét és hajlamos a bezárkózásra. Számos kérdésben, például a másodfokú önkormányzati szervek létrehozatalának kérdésében vagy a sokat vitatott euro- régiók ügyében inkább nem lép, semmint engedményeket tegyen a magyarok felé. * A képzeletbeli tárgyalóasztal harmadik oldalán Magyarország van. Az az ország, amely század eleji és múlt század végi politizálásával olyan reménytelen pozícióba manőverezte magát az első világháború végére, hogy az akkor elszenvedett csapásokból máig nem bírt felgyógyulni. A politikai, társadalmi ide-oda csapongás jórészt a nyomasztó társadalmi gondok és a szűk manőverezési lehetőségek következménye is, s míg a két világháború közötti Magyarország társadalma mögött mégiscsak megtalálható volt némi filozófia (nem állítom, hogy csak pozitív elemekkel), addig az ötvenes évek óta előszedett víziók egyike sem tudott mára meghatározóvá válni, s napjainkban a magyarországi társadalom bizony nem kis mértékben egy kiégett és megfáradt csoportosulás képét mutatja. A hosszú távú elképzelések helyett a kelleténél talán erőteljesebben re- zonál az emberek között a rövid távú garasoskodás témája (átvitt értelemben is), s ez meghatározza a politikát csakúgy, mint az emberek mindennapi gondolkodását. A magyar politika szinte már betegesen ismételgeti újra és újra, hogy szomszédaival hajlandó megegyezni, s közben nem veszi észre - vagy nem akarja észrevenni -, hogy szomszédai esetenként megmosolyogják ezért. A megegyezéshez ugyanis legalább két fél szükségeltetik, s ha a másik fél csak vádaskodik, nem hoz pozitív javaslatokat a tárgyalóasztalhoz, abból előrehaladás nemigen lesz. Az állandó mentegetőzés, védekezés pedig egy harmadik szemlélőben netán azt az érzetet is kiválthatja, hogy a vádaskodónak némely dologban esetleg igaza is lehet. Hidakat nem lehet csak az egyik oldalról építeni, a másik fél kéznyújtása nélkül az egyoldalú tétova mozdulatokból nem lesz kézfogás. * Ha szemügyre vesszük a tárgyalóasztal szereplőit, rájövünk, hogy az arány kettő egy a magyarok javára. Nem mi akartuk így, az urak Párizs mellett döntöttek így, 1920-ban. A szlovák politika ennek az aránytalanságnak az eltüntetésére két trükköt is megpróbál bevetni: a már említett magyarországi szlovákok kérdését és a másik, hasonlóan mondvacsinált problémát, a dél-szlovákiai - úgymond - kisebbségben élő szlovákok helyzetét. Nyilvánvalóan azért, hogy ezzel megpróbálja kikezdeni a szlovákiai magyarok pozícióit, de azért is, hogy ellenérveket - művi ellenérveket - tegyen a magyar fél elé is. Tudja, hogy az idő neki kedvezhet akkor, ha fokozni tudja a szlovákiai magyarok belső erózióját. S itt válik a kérdés minden nemzetközi, gazdasági és diplomáciai összefüggése ellenére szinte kizárólagosan és elsődlegesen a szlovákiai magyarság ügyévé: ha megtartja magát, ha képes önmaga számára jövőképet alkotni, akkor hosszabb távon nyerő lehet. Ezért szükséges, hogy a napi gazdasági, szociális és politikai problémákkal való hasznos foglalkozás mellett újra és újra ideát tudjunk önmagunknak adni, tartani a lelket egymásban. Ebben a helyzetben fokozottan igaz a szentencia: nemcsak kenyérrel, de igével is él az ember. Mi igyekszünk a kérdés megoldásába bevonni a nemzetközi szervezeteket is, nem kis sikerrel. Látni kell azonban, hogy a mi küzdelmeinket ők nem fogják megharcolni; támogatni támogatnak, de a terhet nekünk kell vinni a vállunkon. * A komp kikötött, a család odaát éppen partra száll. Integetnek, velük együtt a rokonok is, a család Magyarországra szakított fele. Nagyapádék hányszor elmesélték neked, mennyire nem tudták elhinni a húszas években, hogy ilyesmi megtörténhet. A ti generációtok már tényként fogadja el mindezt, tényként, hogy a rokonságfele itt, a másik odaát él. Azt persze egyikük sem hiszi el, hogy a határ bárhogyan is képes lenne szétszakítani azokat a lelki kapcsokat, amelyek összefűznek titeket. A lélekben együvé tartozás biztonságát, fenséges érzését senki sem vonhatja kétségbe. Csak az a két hídcsonk ott, a Duna jobb és bal oldalán, az a két csonk ne lenne olyan árulkodó. S főleg az a hiányzó középső rész. PUBLICISZTIKA 1994.november 6. l/asörfiap R
