Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-10 / 28. szám
Egy lány, akinek fél órán múlott az élete • • HALALKOZELBEN Méry Gábor felvétele pyasiccl drlm+d+m vallja az, aki szlovák létére magyar lapokat olvas Zólyomban - ha lehet hinni a népszámlálási adatoknak - él vagy kétszáz magyar. Alighanem miattuk is van, hogy az itteni hírlapárusoknál magyar lapok is kaphatók, köztük az ÚJ SZÓ és a i/Bsűrnep is. „ Aki dolgozik, hibázik is” - állítják sokan, mintegy mentségként, miközben a szemétbe dobják a selejtet. Többnyire valóban igaz e fentebb említett szólás, noha tudomásul kell venni, hogy vannak foglalkozások - például az orvosoké -, amelyekben megengedhetetlen a tévedés. Hibás döntéseik akár emberéletet is követelhetnek. Az alábbi történet erről szól.- Pénteken, április 29-én a tizenöt éves Judit lányomat erős hasfájás és hányinger kínozta, ezért elvittem Hidaskürtre, dr. Adriana Miklósová körzeti gyermekorvoshoz. A doktornő széntablettát adott, hogy diétéztassam a kislányt. Hozzáfűzte még, ha a hét végén sem csitulna a fájdalom s esetleg belá- zasodna, vigyem el a galántai kórház sebészetére. A gyerek otthon lefeküdt, hiszen nem érezte jól magát. Szombat estére elmúlt a hasfájása, de másnap belázasodott. Sápadtsága nemcsak nekem, hanem a nagyobbik lányomnak, Betty- nek sem tetszett. A magas láznak tulajdonítottuk Judit furcsa viselkedését is, noha a rossz érzés bennem maradt. Kislányunk ugyanis súlyos szívbajjal született, s kétéves korában megműtötték. A szívspecialisták akkoriban nem sok esélyt adtak neki. Szerencsére, a műtét sikerült, s Judit életben maradt - mesélte feketenyéki házának barátságosan berendezett nappalijában Losonszky Dénesné, az édesanya, majd folytatta.- Május 3-án, kedden, ismét Hidaskürtre mentünk. Az orvosnő megnézte a gyerek torkát, megvizsgálta a vizeletét, s mert vért talált benne, antibiotikumot írt elő azzal, hogy kezdődő influenzáról van szó. A hasfájás iránt nem érdeklődött. Csütörtökre rendelt be újra, meg akarta ismételni a vizeletvizsgálaAnya és immár egészséges lánya tot. Mivel Judit láza a gyógyszer hatására sem csökkent, nem engedtem felkelni, magam vittem el a vizeletmintát. Az orvosnővel közöltem a helyzetet, de ő nem fűzött kommentárt hozzá. Azzal zárta, az elemzést, hogy a lelet nem változott. Nem mondta, hogy ezután mégis látni akarja a gyereket, tehát menjek érte, vagy hogy meglátogatná őt. Ezt követően az események már gyorsan peregtek. Délutánra Judit lázta- lan lett és felkelt, bár a család furcsállta sápadtságát, bágyadtságát. Judit pénteken hajnalban falfehéren, görcsös fájdalmaktól gyötörve, sírva ébresztette fel a szüleit, akik a reszkető gyerek láttán megrémültek. Katalin asszony nem mentőt hívott, hanem azonnal autóba ültette gyermekét és a galántai kórházba vitte. Az ügyeletes orvosnő rövid vizsgálat után, megállapította, hogy alighanem perforált vakbélről van szó, hiszen a kislány hasa kőkemény volt, Nyomban mozgósította sebész kollégáit és a hordágyra fektetett gyereket elkísérte a sebészeti osztályra.- Velük tartottam én is. Amikor dr. Stratinsky sebészorvos meglátta a kislányomat, szemrehányóan megkérdezte: miért csak most hozom a gyereket? Nem hagytam annyiban, megmondtam neki, hogy Judittal többször voltam orvosnál. Nagyon meglepődött, majd közölte, hogy azonnal műteni fogják, hiszen állapota válságos. Azt is hozzáfűzte: nem tudja, miként végződik az operáció. Szinte őrjöngve kértem, mentsék meg a gyermekemet, ne hagyják meghalni. Azt is elmondtam, 13 évvel ezelőtt már majdnem elveszítettük... A jelenlevő orvosok egyike megjegyezte, hogy Judit rossz állapotban van, a másik pedig csak annyit mondott: imádkozzon, anyuka. Közben megérkezett a szívspecialista is, hiszen nem lehetett tudni, hogy az altatásnál miként reagál majd az operált szív. Mielőtt Juditot betolták a műtőbe, közölték még velem, hogy 11 óra körül érdeklődjek. Losonszky Dénesné beült az autóba és dr. Adriana MikloSová körzeti orvosnőhöz hajtott. Nem is tagadja, hogy emelt hangon, idegességtől reszketve sorolta szemrehányásait.- Képtelen voltam uralkodni magamon, hiszen amikor azt mondtam a doktornőnek, imádkozzon, hogy Judit életben maradjon, gúnyosan megkérdezte: „Miért, mi történt?” Elfakadt a vakbele, az állapota válságos, épp most műtik - hadartam, mire az orvosnő ismét gúnyosan odavetette:,, Hát kimossák és kész!” Ezek után még megkérdezte, mit csináltak velem Galántán, hogy ennyire kiborultam, majd nyugtató injekciót adott. Betelefonált a kórházba és a műtét eredményéről érdeklődött. Amikor letette a kagylót, kifogásolta, hogy miért nem vittem magammal Juditot a csütörtöki ellenőrzésre. Azt feleltem, hiába jártunk nála kétszer is, ő, annak ellenére, hogy a gyerek vizeletében vért talált, nem kutatta annak okát. Sőt, vért sem vett a gyerektől! Az orvosnő kioktatott, hogy a vérképből nem lehet megállapítani a vakbélgyulladást. A műtét sikerült, és Judit operált szíve is rendben volt. Néhány órát az intenzív osztályon töltött, majd az őrzőszobában tartották megfigyelés alatt.- Féltél? - kérdeztük immár nyugodt hangulatban a 15 éves nyurga kamaszlánytól.- Nem volt időm félni, az események olyan gyorsan követték egymást. A műtétet követő kedden viszont csak ámulni tudtam, amikor megláttam, hogy a körzeti gyermekorvosnő lép be hozzám. Nem időzött sokáig, de annyit elmesélt, hogy a rendelőjében anyu mennyire kiborult, sőt hisztizett. Hozzáfűzte még, szóljak anyunak, mert neki nincs lelkiismeretfurdalása. Megkérdezte még, nem tudom-e, hol van az egészségügyi kártyám?- Tény, hogy hétfőn ismét elmentem az orvosi rendelőbe - vette át a szót újra Losonszky Dénesné. - Ugyanis el akartam vinni Judit egészségügyi lapját. Az ápolónő előbb azzal utasította vissza kérésemet, hogy kérjem el az orvosnőtől; majd azzal, hogy hozzak kérőlapot Judit új kezelőorvosától. Mivel azt sem tudta, miről van szó, elmondtam neki a történteket. Az a megjegyzése: „De Kati, mire mennénk, ha minden gyerektől vért vennénk”, kiborított. Kerülő úton mégis megszereztem az egész aktát, és az utolsó lapokról másolatokat készíttettem. A család legnagyobb boldogságára Juditot tíz nappal a műtét után hazaengedték a kórházból, ahol valóban lelkiismeretesen ápolták. Losonszky Dénesné tehát megnyugodhatott volna, hiszen annak ellenére, hogy a kislánya állapota válságos volt (10x10 cm-es gennycsomót távolítottak el a hasüregéből) szerencsésen túlélte a megpróbáltatásokat.- Mégsem tudok belenyugodni a történtekbe. A gyermekorvosnő a mai napig nem látta be, hogy mulasztást követett el. Mintha nem akarna okulni a történtekből. Még szerencse, hogy nem hagytam nála a gyerek egészségügyi lapját. Bizonyítani tudom, hogy nem szentelt kellő figyelmet a betegnek. Éppen ezért meghallgatást kértem a galántai kórház gyermek- osztályának főorvosánál. Előadtam panaszomat, s ő elismerte annak jogosságát. Rágondolni is szörnyű arra, ha fél órával később viszem Juditot a kórházba, hiszen akkor meghal! Losonszky Dénesné a kórház igazgatóságának panaszlevelet írt, kérve: vizsgálják felül a gyermekorvosnő gyógyítási módszereit. Az orvosok és a betegek okulására... Dr. Valkó Ildikó a galántai kórház igazgatóhelyettese ottjártunkkor még nem foglalkozott a panasszal, nem tanulmányozta át a kórlapot, amelyből kiderül, történt-e mulasztás az orvosnő részéről, vagy sem. Amikor arra kértük, hogy legalább fussa át dr. Mikló§ová feljegyzéseit, csodálkozva látta, hogy a vizeletvizsgálatot nem követték továbbiak.- Nem szeretnék elhamarkodottan nyilatkozni - közölte gondterhelten, és szavaiból kiéreztük, hogy tud az esetről, s ismeri az orvosnő hírét is.- Nem mentségként mondom, de az orvosok helyzete, főleg ilyen esetekben nem irigylésre méltó. Noha tudom, hogy nekünk sohasem szabad tévesen dönteni, mégis előfordul, hogy hibát vétünk. Ilyenkor viszont vállalni kell a következményeket Erről van szó. Péterfi Szonya A város egyik legforgalmasabb pontján, a híres vár tövében, a posta melletti trafikban már hosszú évtizedek óta minden nap megjelenik ugyanaz a férfi és hűségesen megveszi ezeket a lapokat. Ez az idős úr, Habrovsky János (vagy Jani bácsi - ahogy őt Zólyomban mindenki ismeri) a maga kilencvenhárom évével ha nem is egyedüli, de mindem képpen a legidősebb zólyomi olvasónk. Azért vásárolja a magyar lapokat, mert mint mondja, „éhes a magyar szóra”. Egyébként a zólyomi születésű férfi anyanyelve cseh, és szlovák nemzetiségűnek vallja magát...- A nagymama viszont magyar volt, mi a családban is két nyelven beszéltünk. Nagymama mindig büszkén emlegette őseit, akik Mátyás fekete seregével jöttek erre a tájra, s itt ragadtak Krivány környékén. Édesanyám ősei viszont, a családi hagyomány szerint a huszitákkal kerültek ide, míg az édesapám po- lomkai szlovák ember volt. Hát ilyen keverék családban születtem én 1901. február 9-én. Több nemzet, több kultúra együttélése annak idején, a század első éveiben még minden bizonnyal Zólyomban is éppoly természetes volt, mint a sok- nemzetiségű monarchia más városaiban. Habrovsky János ebben a multikulturális közegben nevelkedve vált nyitottá minden nemzet és minden kultúra iránt. Ám az őt körülvevő kultúrák közül mégiscsak a magyar kultúra volt rá a legnagyobb hatással.- Hogy mit jelent nekem a magyar kultúra? Mindent. A műveltséget. Ezen a nyelven ta- multam meg írni és olvasni, mondhatom hát, hogy a magyar kultúra emlőin nevelkedtem, és egész életem is ehhez a kultúrához kötődik. Noha vasutas voltam, a magyar irodalom és történelem mindig nagyon foglalkoztatott. Most is gyűjtöm a régi könyveket, lapokat, iratokat. A magyaron kívül beszélek természetesen szlovákul, csehül, németül, de álmodni például csak magyarul álmodom, és önmagámmal is ezen a nyelven beszélek. Zólyomban, aki ismer és legalább egy kicsit tud magyarul, az csak magyarul szól hozzám. A magyar nyelv szerintem a világ egyik legszebb nyelve, nehéz az idegennek megtanulni, de rá lehet jönni az ízére. Nekem olyan, mintha az anyanyelvem lenne. Érdekel minden, ami ezen a nyelven íródott és íródik. Ezért vásárolom a magyar lapokat is. No meg aztán az is érdekel, mit írnak bennük Szlovákiáról, a szlovákiai magyarokról, Magyarországról. Minden magyar lapot megveszek, ami csak kapható Zólyomban, az Új Szót és a Vasárnapot szerencsére már két helyen is lehet kapni, így aztán vagy itt, vagy ott csak megszer- zem, meg az ismerős árusok el is szokták nekem tenni. Az első betűtől az utolsóig mindent el szoktam olvasni, mert minden érdekel, nemcsak a kultúra, a politika is. Pedig a politikában néha olyanokat is írnak, hogy kedvem lenne válaszolni. ( Írogattam is valamikor vagy harminc évig a Szabad Földművesbe halászattal, vadászattal, növényekkel kapcsolatos cikkeket.) Ami a leginkább dühít, ha a magyarok és a szlovákok egymást bántják. Még ha csak szóban is. Pedig olyan szépen élhetnének együtt, békében, harmóniában. Itt, Zólyomban is élnek magyarok, jól megvannak a szlovákokkal. Mire jó ez a sok uszítás? Én csak azt üzenem a magyaroknak: szeressék a szlovákokat. Épp olyan nemzet, mint a magyar. Habrovsky Jani bácsi szavain nem lehet csodálkozni, hiszen mindkét nemzethez egyformán kötődik. Szlováknak vallja ugyan magát, mint mondja, szolidaritásból e kis nemzet múltbeli nehéz sorsa iránt, anyanyelvének viszont a magyart választotta, a magyar kultúra iránti tiszteletből. Mindkettőhöz, tehát anyanyelvéhez, nemzetiségéhez egyformán ragaszkodik. Csupán azon bánkódik néha, hogy a magyar nyelvvel és kultúrával Zólyomban szinte már csak a lapok hasábjain találkozhat. Ezért olyan fontos számára az írott magyar szó... S. Forgott Szilvia (Méry Gábor felvétele) RIPORT 1994. július 10. ÜBSämap
