Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-10 / 28. szám

i/Bsúrnap 1994. július 10. publicisztika

A indulás ideges hangulatú volt, t\.íi mint oly sokszor. Hiába a pontos szervezés, hiába a fogadkozások, ahol labilis a politikai élet és kiszámíthatatlan egy-egy parlamenti ülés lefolyása, ott nehéz előre tervezni. Pedig annyi helyre hívtak az előző héten is: iskolákba, önkormányzati ülésekre, kulturális rendezvényekre. Nem mehettünk el; helyette ott kellett gubbasztanunk a műmárvánnyal kirakott betonsilóban, amit errefelé parlamentnek neveznek, és hallgatnunk a volt kormánypártiak megnyilvánulásait. Néha bizony megfordult a fejünkben, javasolni kellene, hogy minden állampolgár legalább egynapos vitát hallgasson végig abból, ami itt történik: lássa, kiket küldött ide, úgymond, önmaga képviseletében. Hallgassák meg az okos szavakat, de hallgassák meg azt is, amiből sajnos, szintén csak bőven terem: hallgassák a zagyvaságok kínos egymásralicitálását, tapasztalják meg a rosszindulatot, a gyűlölet kisugárzását is. Tapasztalják meg azt a nap mint nap szélesedő lövészárkot, amely a mostani és a volt kormánykoalíció közt mélyed, s amelyik - félő - újból megosztja majd a társadalmat is.

Aztán a SAAB-gépben, úton Európa felé. A büszke szlovák főváros büszke légitársasága nagy hévvel hirdeti légiútjait az egész világba. Fokváros és Dublin, Hongkong és Abu Dhabi, Skopje és Miami sorjáznak egymás mellett, s az embernek a csinos kis menetrendet látva valóban az az érzése támadhat, hogy az új kis ország kinyitotta kapuit a világra.

Pedig mint annyi más, ez is merő szemfényvesztés. Arról van szó csupán, hogy a Tatra Air társaság naponta egyszer repül Zürichbe és vissza; Zürichnek pedig valóban van összeköttetése Fokvárossal csakúgy, mint Hongkonggal, Dublinnal, Miamival. A pozsonyi légitársaság pedig egy kisvárosi utazási irodához hasonlóan jegyet tud biztosítani a Zürichből induló más légitársaságok gépeire. Így aztán nem is csodálkozom nagyon, hogy a Zürichbe repülő kis SAAB 35 helyéből 13 foglalt csupán; világra nyitásnak ez igencsak szegényes, s azt meg sem merem kérdezni, mennyire gazdaságos. Persze, távol áll tőlem, hogy az ókori nagy mondás parafrázisának igazát kétségbe vonjam. Mivel tehát repüni pedig kell, repülünk, s még csak azt sem mondhatnám, rossz

Gyűrődések

hangulatban. Tíz világnak induló vagy éppen Svájcba hazatérő és mi, a szlovák parlament háromtagú küldöttsége, akik emberjogi konferenciára utazunk Strasbourgba.

***

Változékony az idő, fel- és leszálláskor erős légörvények dobálják a kis gépet. Nem könnyű az út Európába, még így, repülve sem, jegyzem meg társaimnak, nem tudván kihagyni a helyzet kínálta poént. Veszik a lapot, egyikük azonnal elmond egy kis történetet. Még a boldogult csehszlovák föderáció idején történt, hogy hivatalos küldöttség tagjaként Brüsszelben járt. Egy este meghívták őket vacsorára, ahol tengeri polipokat, rákokat és egyéb hasonló, számukra egzotikusnak tűnő étkeket szolgáltak fel. Protokoll- vacsora volt, nemet mondani nem lehetett. Egyszer csak hallja az asztal végéről az egyik cseh kolléga sóhaját: „NuZ, kdyz jinak do té Evropy nej- de...” Megint feladták a labdát, nem hagyom annyiban. „Egy jó kis táblatörvénnyel most büszkébben mehetnénk” - toldom meg, s akkora vihart kavarok ezzel a mondattal, hogy a kis gép beleremeg. „Mit gondolsz, miért támadja a volt kormánykoalíció ezt a témát olyan veszetten?” - kérdezik. -Mert ezzel láthatókká váltok! S ha a szlovákság rájön, hogy néhány tábla kirakása után sem dől össze a világ, egyre kevesebben hisznek majd nekik. Ezért kellene nektek is rugalmasabbnak lennetek” - ugranak a témára két- felől. S már ott vagyunk, ami elől menekülni szeretnénk: a szlovákiai belpolitika sűrűjében. „Ha nem csináljátok meg a hármas magyar koalíciót, nagy butaságot követtek el. Nem tanultatok abból, ami 1992-ben történt? Akkor, aki az MPP-re szavazott, lényegében Meciart erősítette, hiszen a töredékszavazatok nagy részét ő kapta. Ennek köszönhetően lett a 37 százalékos választási eredményből számára közel 50 százalékos parlamenti képviselet, ennek köszönhetően is tehette azt 1992ben, amit tett” - mondják, éppen nekem, akinek hasonlóak az érveim.

Mit mondhatok erre nekik? Hogy a magyar pártok között is vannak erős törésvonalak, hogy itt is vannak személyes ambíciók? Tudják ezt ők is, értenek is sok mindent, ha el nem is fogadják. Ráadásul a saját pártjaik sem dicsekedhetnek mélyebb politikai bölcsességgel. Persze, a józanul gondolkodók ezt is tudják, ilyenkor jönnek általában a nevető harmadikok. Csak- hát mit ér a gondolkodók józansága a más nemzetiségű agyakkal szemben; a kelet-európai politika még távolról sem az észérvek, hanem az érdekérvéCSÁKY PÁL

nyesítés elvadult módjának birodalma. S épp az állampolgár, akiért az igazi politika kellene, hogy legyen, a leggyakrabban épp ő húzza a rövideb- bet ebben a vásári huzavonában.

Strasbourgban az Európa Tanács egyik vezetője nyitja meg a konferenciát. Tizenöt ország harmincnégy parlamenti képviselője, az EBEÉ, az ENSZ és az EU magas rangú hivatalnokai ülik körül a hatalmas körasztalt, s figyelnek egymás szavára. Talán a légkör teszi, de valóban igazi az odafigyelés. Sok jó felvetés hangzik el, az ember csak sajnálni tudja, hogy nem ezek a szakemberek igazgatják a világot. Oly szép lenne az élet, ha minden úgy működne, ahogy az urak itt elképzelik, s ahogy papírra vetették. Csak- hát fel tudja-e mérni valaha is az öt egyetemet végzett nyugati demokrata egy volt központi bizottsági kommunista párttitkár dörzsöltségét? Be tudja-e mérni egy, az adott szó megtartásához szokott nyugati diplomata a balkáni típusú politikai orvlövészek fes- lettségének mélységét? Ráadásul a világpolitika, az egységesülő Európa sem dicsekedhet mindig igazi politikai bölcsességével. Az érdekek, a rosszakarat szabdalják darabokra a szép elveket, s jönnek a válságövezetek, háborúk és polgárháborúk - jobb esetben a kéksisakosok. Földünk lakói sok helyen a vadon törvényei szerint marják egymást, s ha a legszebb oldaláról akarjuk megfogalmazni a politikát, azt mondhatjuk, a katasztrófák elhárításának művészete is egyben. Sarkítva: az emberi rosszakarat, a széthúzás és a kiontott vér alkotta szakadék fölötti táncolás. Nem veszélytelen és nem abszolút igazságokat hordozó.

***

Lépten-nyomon kísért a nyugtalanság, a félelem a megoldatlan kisebbségi kérdésektől. Az államok azonban nagyon nehezen szánják rá magukat poztitív lépésekre, mulasztásaikkal, kisebbségellenes lépéseikkel viszont gyakran növelik a bajt. Valódi huszon- kettes csapdája, mondhatjuk, ha ráadásul azt is tudomásul vesszük, hogy azokat a nemzetközi intézményeket, amelyektől gyakran segítséget, megoldást várunk - ENSZ, Európa Tanács -, szintén csak a tagállamok alkotják; azok, amelyek otthon nem éppen barátságosan viselkednek a saját kisebbségeikkel. Mégis, más út nincs, mint a nemzetközi araszolgatás útja; ezért jó újra hallani, hogy nem létezik nemzetközi előírás, amely kötelezővé tenné az állampolgár számára az állam nyelvének elsajátítását, a nyelvi charta viszont éppen védi a kisebbségek nyelvi jogait. S annak a sokat emlegetett lojalitásnak is kétirányúnak kellene lennie: nemcsak az államnak áll jogában lojalitást követelni kisebbségi állampolgáraitól, hanem fordítva is. Ez pedig csak egyféleképpen válhat nyilvánvalóvá: úgy, hogy az állam aktívan védeni fogja a területén élő kisebbségi közösségeket. Azon elhallgatott, le-leta- gadott közösségeket, amelyek újabban itt, Nyugaton is egyre erőteljesebben hallatják a hangjukat.

Strasbourg ugyanis csakúgy, mint egész Nyugat-Európa, az Európa Parlamentbe történő választások előtt áll. S az országosan elismert pártok mellett felütötte a fejét néhány új regionális párt. Strasbourgban, amely a német Elzász része, s ahol az ember csak elvétve találkozik német nyelvű felirattal, megjelent egy új párt, amelynek a régióban nagy jövőt jósolnak: az Elzászi Néppárt. S Franciaországban, amely eddig tagadta kisebbségi alkotóelemeinek létét, egyre többet beszélnek a régióról és az ott lakó kisebbségi népcsoportokról. Az utolsó este megejtett fogadáson is a Bas-Rhin régió elnöke búcsúztatott bennünket, beszédében kijavítva a francia parlament egyik képviselőjét, aki Franciaország regionális elnökének mutatta be őt. Tiltakozott, mondván, ő a régió elnöke, s az már más kérdés, hogy a régió része Franciaországnak. Ő azonban itt, mondta, elsősorban a régió, és nem Franciaország érdekeit képviseli. A látszólag csekély nézetkülönbség egy nagyon komoly vita-jéghegy csúcsa: az, hogy a jövő Európája a régiók vagy az államok szövetségének Európája lesz-e. A vita kimeneteléről most korai volna jóslásokba bocsátkozni, mivel a közvélemény-kutatások azt mutatják, még korántsem dőlt el a kérdés. S ha a régióknak van esélyük, akkor nekünk is nagyobb az esélyünk - teszem még hozzá gondolatban, visszafelé repülve a SAAB-gépen. „Boldog vagy?” - kérdezik a kollégák. Nem értem, miért kellene különösebben boldognak lennem. „Mert már a vízcsapból is ti folytok” - világosítanak fel. S valóban: az ENSZ, az EBEÉ, az Európa Tanács, az Európai Unió, mind komoly szinten foglalkozik a kisebbségek kérdéskörével - ám még mindig nem eléggé hatékonyan. Üjabb feladott labda, nem hagyhatom ki. „Becsüljetek meg minket” - válaszolom, - s meglátjátok, akkor a kis gépen sem csupán tizenöten fognak majd repülni Zürichből Pozsonyba.” Szándékosan magyarul mondon a Pozsonyt, gondolom, fölheccelem őket. Ők azonban nem reagálnak, úgy látszik, az egyhetes strasbourgi gyúrás jót tett nekik. Kétértelműen, ravasz- kodva mosolyognak csak, mint Strasbourg egyik utcácskáján, a Petőfi utcán, ahol a személynevek fonetikus átírásának értelmetlenségéről tartottunk gyorsszemináriumot. Két szlovák és egy magyar, 1994-ben, Európában: a Rue de Sándor Petőfi-n.

‘Eg<yíP09mi‘Piz- Tizedikén már ott akarok lenni. Bácskai Tomi mondta, hogy akkor fognak aratni.

A Fiú úgy jelentette ki a dolgok majdani állását, mintha a holnapi órararendről vagy az esti tévéműsorról beszélt volna. Megszokásból meg a napilap tévedhetetlennek vélt műsorelőzeteséből lehet csak effajta evidenciákat közölni a Nagyújságolvasóval.

Csend ülte meg a bútorokat, s ha nem a tikkasztó nyár eleji meleg telepedett volna tüdejére, a Nagyújságolvasó talán odaszólt volna: “ Hol, kik és mikor aratnak?” Nem tette, mivel újra csak a csendre figyelt, amely ilyen mondatok után igencsak koptatja a bútorokat. Mert cefetül telepszik ám, de az ő agyára is. Máskülönben tudhatta volna, hogy Bácskai Tomi nem beszél csak úgy a világba.

Ha egyszer aratni fognak, akkor aratnak. Nem lehet kihagyni, nem lehet nem ott lenni. Menni kell, nincs mit tenni. Nélküle, illetve nélkülük nem indulhatnak a kombájnok, nem lesz learatva a búza, nem telnek meg a magtárak, de még a malmok sem őrölnek lisztet az új kenyérnek.

Felveti fejét az újságból, amelyben valamelyik nyitravölgyi zöldségfelvásárló-maffia ármánykodásáról ír valaki hazafias hevülettel, de olyannal, hogy attól nyomban ledől a földre a bodrogközi meg a csallóközi búza.- Szóval, aratni akarsz - hümmög az orra alá a Nagyújságolvasó. Továbblapoz.- Mi leszünk a kombájnisták - vágja rá a Fiú, hogy csak úgy lapul a csend a bútorokon.

Első pillanatban a Nagyújságolvasó azt hiszi, amit a választások előtt három és fél hónappal hinni kell: már a fia is politikai pártot alapított. Rövid mélázás után azonban rájön, hogy a kombájn nem ideológiai szöveggyűjtemény, éppen

ezért a kombájnisták sem lehetnek alapító párttagok. Mintha ettől az őrülettől szabadult volna meg, kérdésekkel kezdi bombázni a Fiút.- Na, idefigyelj te kombájnista: eldöntötted már, mit is akarsz csinálni a nyáron? Aratni, focizni, tengerben fürdeni, hajókázni a Dunán, sátorozni, biciklitúrázni, horgászni vagy barackot szüretelni?

Választ nem kap a Nagyújságolvasó. Legalábbis az utcán dübörgő autóbusz őrjítő hangja ezt sejteti. Ekkor már elsomfordált a csend a bútorok közül. Csak a Fiú lábainak hangos neszezé- sét hallgatja válaszul. Meddig még? Dobolásnak tetszik a ritmusos mozgás. Egyszerre minden abbamarad. Oson is már a csend, de csak fél lábát

már előre tudná, mire gondol. De nem, hohó, a gondolatolvasást még az ilyen nagymenők sem tanulhatták meg!- Mi az, hogy lebzselsz? Nem zsebelszt akartál mondani? - kérdez vissza a Fiú.- Lebzselni annyit jelent: lógni, henyélni, lustálkodni, de közben szüntelenül azok körül ólálkodsz, akik dolgoznak.- Mi nem lustálkodunk, mi a kombájnon dolgozunk -jelenti ki sosem látott magabiztossággal a Fiú.

A Nagyújságolvasó maga elé néz. Szinte már látni véli a csendet, amely valami lusta kutya képében heverészik a szobában, s egyre csak azon mesterkedik, hogyan foglaljon el minél nagyobb

Aratás a hatodik emeleten

dobja fel a fotelra, mert valahol az utca végén hallhatóan készülődik a morgó buszállat. Addig is a Fiú töri meg derekát a lusta csendnek:- Aratni fogok. Először árpát, aztán majd mindent szépen sorban. Tavaly is mondta Jani bácsi: nem verseny ám az aratás, a szünidő végére biztos véget ér. Persze, előbb végeztünk az egésszel.

Ettől már végképp kiapadt a nyugalma a Nagyújságolvasónak:- Mi ez a felséges többes? Talán csak nem azt bizonygatod itt nekem, hogy a lyukasvári aratást már el sem kezdik nélküled? Mióta van neked jogosítványod kombájnra? S egyáltalán, ki fogja szüretelni a nagymama barackját, ha te kombájnokon lebzselsz?

Kimeresztett szemekkel néz vissza rá a Fiú. Úgy tűnik fel neki, mintha a Nagyújságolvasó

helyet. „Dolgoztok ám, mint a hét törpe a bányában.” dúlt belsejében az apai irónia. Nem akarta a Fiút megbántani, hátha igazi munkaszeretet csírázott ki benne a múlt nyári aratási kalandok idején. „Milyen különös, hogy ugyanazokat a történéseket, mennyire különböző szemszögből látja a gyermek és a felnőtt.”- Nagymamád azt mondta, hogy még ebédelni sem jártál haza.- Hoztak nekünk ebédet.- Nektek? Talán az aratóknak. Különbséget tehetnél már némely dolgok között!- méltatlankodik a Nagyújságolvasó.- Jó, akkor majd viszek magammal füstölt szalonnát, hagymát, kenyeret. A lyukasvári nagyapa mondta, hogy ők azt ettek, amikor arattak - próbálja a lépést tartani a Fiú.- Hát azt nagyon kétlem, mert aratáskor minden valamirevaló családban jó ételeket főztek az aratóknak. De legalább bablevest meg sztrapacs- kát, az én falumban ennél alább nem adták, hiszen a legnagyobb és a legfontosabb munkának tartották.- Én akkor is azt viszek magammal - erőskö- dik a Kombájnista. Ráhagyja a Nagyújságolvasó, hiszen valamikor az volt egyetlen vágya, hogy a szünidőt kombájnok közelében tölthesse. Helyette tonnaszámra tisztította az akkor még eléggé kezdetlegesen működő arató-cséplőgépekből kikerült árpát és búzát a raktár rámpáján, s talics- kázta a rozoga teherliftre a zsákokat.- Aztán mikor indulnál a nagy aratásra?- Bácskai Tomi azt mondta, hogy tizedikén kezdenek.- Te nagyokos, hát mikor mondta azt neked ?- Tavaly. Akkor is úgy kezdték a munkát a kombájnisták.- Azért annyit elmondhatott volna neked a barátod, hogy nem a hatodik emeletről döntik el, mikor arassanak, hanem a tábla szélén állva, jól megnézve, megérett-e már a gabona. Az is lehet, hogy mire elkezdődik a szünidő, le is aratták az idei termést - évődik egy kicsit a Fiúval. - Egyáltalán tudod te mi az a gabona?

Most újra a csend botladozik a nappali szobában, nem sokáig:- Nem, de megnézem a lexikonban - fordul ki a Fiú a szobából. A Nagyújságolvasónak a magába fojtott nevetéstől, már csak arra volt ereje, hogy alvást színlelve arcára borítsa a kezében tartott újságot.