Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-10-02 / 40. szám

közvélemény-kutatást végeznénk ar­ról, melyek a legfontosabb tudomány­ágak, a botanika feltehetően nem sze­repelne a listavezetők között. Hasonlóképpen áll a dolog a növénytan művelőivel is. Még a laikusok is meg tudnak nevezni jó néhány matematikust, fizi­kust vagy vegyészt, de botanikust bajosan, s ezen végeredményben nem is lehet csodálkozni, elvégre az általános és középiskolai oktatásnak is mostoha- gyereke ez a tantárgy; sem a növényeket, sem azok kutatóit nem becsüli sokra. Többször is meggyőződhettem róla, milyen gyér botanikai is­meretekkel rendelkeznek a mai fiatalok, még a leggyakoribb mezei virágokat vagy erdei fákat sem ismerik, és szinte semmit sem tudnak arról, hogy a növények társuláso­kat alkotnak, s ezek bizonyos éghajlati vagy földrajzi öveze­tekhez kapcsolódnak. A botanika elsősor­ban leíró tudomány, egy-egy növénynemzetség vagy növénycsalád gyakran egy életre elegendő munkát kínál a kutató­nak, akinek az igyekezetét alig kíséri a társadalom figyelme, s még csak azzal sem hitegetheti magát, hogy egyszer majd Nobel-díjjal tüntetik ki. Pedig a botanika fontos tudomány, s kivált azok az ágai, amelyek a gyakorlati felhasználással állnak szoros kapcsolatban. A növénynemesítés, a haszonnövé­nyek kutatása az emberiség élelmezése szempontjá­ból létfontosságú, de említhetném a gyógynövény­kutatást is, amely napjainkban a reneszánszát éli, ta­lán azért is, mert egy sereg természetgyógyász ráve­tette magát erre a területre. Kevésbé látványos, ám éppoly fontos a különböző növénycsoportok és nö­vényegyüttesek vizsgálata, amely nagymértékben összefügg az ökológiával és környezetvédelemmel. Amikor megváltozik egy-egy növénytársulás össze­tétele, akkor ez már azt jelzi, hogy valamilyen na­gyon lényeges változás állt be a környezetben, s ez kihathat az ember életkörülményeire, netán az egészségére is. Az emberiség évszázadokon át alig ismert né­hány száz növényfajnál többet. Arisztotelész, az ókor egyik legnagyobb leíró természettudósa alig 350 növényt említ műveiben. A XVIII. században élt Linné mintegy 7300 fajt írt le és rendszerezett, ebből kb. 6700 virágos növény volt. Ma már a megismert és leírt növényfajok száma megközelíti a félmilliót, de nagyon valószínű, hogy sok faj még ismeretlen előttünk. Nem csupán arról van szó, hogy leírjunk egy-egy új növényt, hanem arról is, hogy megvizsgáljuk elterjedését, előfordulását etc. Egy-egy térség, ország, régió növényvilágának ku­tatásával olykor botanikusok serege foglalkozik, s még így is alig győzik, hiszen a flóra összetételére és jellegére kihatással vannak a hegy-vízrajzi vi­szonyok, a talaj kémhatása, a légkör szennyezettsé­ge és egyebek. Nem véletlen, hogy egy-egy ország­ban botanikusgenerációk sora szakosodott a flóra­kutatásra, és szinte száz évre előre kidolgozott program alapján, módszeresen vizsgálják az ország növényvilágát. A rendszeres magyarországi flórakutatás a múlt század első éveiben kezdődött, jórészt Kitaibel Pál (1757-1817) tevékenységével. A nagy fellendülés azonban a század hatvanas-hetvenes éveiben, az osztrák-magyar kiegyezést követően indul meg. E korszak legnagyobb magyar botanikusa Borbás Vin­ce (1844-1905) volt, akinek érdemeit sajnálatosan későn ismerték fel és jutalmazták egyetemi katedrá­val: három évvel halála előtt, 1902-ben nevezték ki a kolozsvári egyetem professzorává. Borbás Vince a Nógrád megyei Ipolylitkén született 1844. július 29-én, te­hát éppen 150 eszten­deje. Szülei nem vol­tak tehetősek, így a jófejű gyerek csak 16 éves korában kezd­hette meg gimnáziu­mi tanulmányait Egerben. Huszonnégy évesen lett egyetemi hallgató, de már három évvel később, 1871-ben a kor egyik jeles botanikusának, Jurányi Lajosnak a tanársegéde, szerény fizetéssel. A buda­pesti főreáliskola anyagilag kecsegtetőbb állást kí­nál számára, így Borbás harminc esztendőre az in­tézmény falai között rekedt, kissé komplikálva ez­zel az életét, hiszen a tanítás napi robotja mellett kellett időt szakítania a rendszeres kutatómunkára és a terepjárásra. Munkabírása egyenesen lenyűgöző volt. 35 év alatt 874 dolgozatot publikált, mintegy 2000 új növényformát írt le és nevezett el, s emellett számos monográfiát is kiadott. Ö írta az első, s ma is haszonnal forgatható könyvet a rózsák­ról magyar nyelven, emellett több magyarországi megye (Pest, Temes, Békés, Bánság, Vas etc.) fló­ráját írta le, de néhány növénynemzetségről is összeállított monográfiát, így a legtermékenyebb botanikusok egyike is volt. Borbás Vince tevékenysége a darwinizmus tér­hódításának idejére esett, így elismerésre méltó az a tény is, hogy azonnal felismerte az új tanítás je­lentőségét, s ennek alapján fejlesztette ki a magyar- országi növényfajok elterjedését magyarázó ún. Ősmátra elméletét, amely szerint a magyarországi homokpuszták növényvilága a Magyar-középhegy­ség száraz és meleg, főként mészköves-dolomitos déli lejtőiről származik. Borbás Vincét élénken foglalkoztatták a különböző növénytársulások kialakulásával kapcsolatos kérdések, így többek között leírta a Balaton tavának és partmel­lékének növényföldrajzát és edényes növényzetét. Munkásságával iskolát teremtett, s olyan kutatók vállalták vele a szellemi rokonságot, mint Jávorka Sándor, Soós Rezső. Tiszteletére számos növényt róla neveztek el, s Borbásia néven egy időben meg­jelent egy botanikai szakfolyóirat is. Lacza Tihamér B0RBAS VINCE EMLÉKEZETE EdtmkkM? MátúimbB? A frigyek valóban a mennyekben köttet­nek?... Nem jellemző - mondaná az óvatos kétel­kedő, hiszen a közös élet, a közös gondok, a közös örömök vállalása nagyon is emberi, fölöttébb földi vonatkozású dolog. Ha pusz­tán az égieken múlna, nem vitás, hogy csakis eszményi frigyek köttetnének. Egyáltalában van ilyen ? A tiszta érzelmeken, a rokonszen- ven, egymás megértésén, egymás gondjainak vállalásán létrejött házastársi szövetség ta­lán csak álmaink szüleménye... Sok-sok eset­ben csupán az egyéni érdek, az egyik vagy a másik fél, esetleg mindkettejük önző számí­tása az indítéka egy-egy nász létrejöttének! A frigyre lépők szándékait, elhatározását ezernyi külső, kívülálló körülmény befolyá­solja. Rokonok, ismerősök, szomszédok, jó- és rosszakarók segítik vagy éppenséggel hátráltatják. Mennyi jól gondolt, egyszer ösztönző, másszor óva intő figyelmeztetés hangzik el ilyenkor! Vajon megszívlelhetnek-e a közös életre vágyók (vagy kényszerülők) minden jó és rossz útbaigazítást? Még az „önzetlen” tanácsadók nézetei is homlokegyenest eltérőek. Az egyik a vőle­gényt figyelmezteti: legyen ám óvatos, mert a választottja már nem egy kérővel összeszűrte a levet... És hogy végül a kérő visszakozott-e vagy őt menesztették? Nos, akár így, akár úgy történt, érdemes hát jól megfontolni, mielőtt most igent mondana... De a menyasszony sincs irigylésre méltó helyzetben. Jóakarói bizalmasan közlik, hogy a vőlegénye bizony már több lányszo­bába is bejáratos volt. És hogy maga távo­zott-e onnan, vagy kosarat kapott-e? Nos, akár így, akár úgy történt, érdemes lenne is­merni az okokat, mielőtt most igent monda­na... Töprengj hát szerencsétlen ara és tanács­talan vőlegény! Mérlegelj bölcsen, mert közben újabb ta­nácsadók jönnek. Hívatlanul. Őszintén ajánlják mindkettejüknek, hogy nincs sok gondolkodnivalójuk, mert csak jól járhat­nak. A vőlegény a menyasszonnyal, aki szép hozománnyal meg kiterjedt rokonságával lép a házasságba, akinek támogatását ezen­túl már a férj is élvezi majd. A menyasszony pedig a bölcs, a sokat tapasztalt, a jó kap­csolatokkal büszkélkedő vőlegénnyel jár jól, aki most már a hölgy rokonságának is hiva­talos támasza lesz. így hát mindenki jól jár. A menyasszony, a vőlegény - és mindkettejük rokonsága is. Valóban ? Ünnepélyesen halad a nászmenet. Élén a frigyre lépő vőlegény és a menyasszony. Hosszú sorban követik őket az oltár elé a ro­konok, a barátok, az ismerősök, a jó- és a rosszakarók. E percekben még teljes az egyetértés. Az ünnepi pillanatokban minden összeolvad a közös érdek tégelyében, és minden csodálatosan szépnek tűnik... A frigy megköttetik. Kár, hogy nem a mennyben, csak itt a Földön, ahol minden múlandó. (zsilka) Tóthpál Gyula felvétele •E,g‘y(i>OLHA<K^ n/íz, Olykor néma döbbenettel veszi tudomásul az ember a tényt: megint legelemibb létezési állapotában lett cél­pontja valakiknek. Mert azon szívesen elvitatkozgat­tunk (talán éppen azokkal, akik most ellenünk fordítják egykori álláspontunkat), hogy az egyén számára mennyiben elsődleges a nemzethez való tartozás és mennyiben az emberként való élet. Most sem állítok mást, mint akkor, a nagy társadalmi viták idején: Is­tentől való ajándék embernek születni, majd magyarrá, szlovákká, németté, románná, angollá lenni. Sors ez, ami kiszabatik az emberre, fogamzása pillanatában. Mint mindenben, ebben is ellen lehet szegülni az el- rendeltetésnek, de ki tudja igazán, hogy ez nem ugyan­olyan próbatétel-e az ember számára, mint az embersé­géhez és nemzetéhez való hűség mindhalálig. Mégiscsak meghatározóbb az ember létezésében az ebből eredő emberség, mint annak elvesztése nyomán feltörő nemzeti indulat, mellyel más fajhoz, nemzet­hez, törzshöz tartozókat akár el is lehet pusztítani. A képlet azonban megfordítva is igaz. Nemzeti szem­pontú gondolkodás tagadása, egy nemzethez való tar­tozás ignorálása erkölcsvesztést jelent, s a mások ellen - akár saját nemzetéhez tartozók ellen is - acsarkodó ember sajátja lehet. Ha a nyelvi és kulturális gyökerek alapján minden embernek megadatik tartozni valaho­vá, s azon belül a tanulási folyamatok alapján hitet és világnézetet, erkölcsöt és tudást sajátít el, akkor aligha támad másokra, aligha tagadja meg önmagát és nem­zetét. Ha mégis, biztosak lehetünk abban, hogy vala­melyik értékét feladta. Naponta szembe találjuk magunkat a magyarságun­kat támadó kijelentésekkel, a beolvasztásunkra, vagyis a megsemmisítésünkre törekvő politikai nézetekkel. Parlamenti képviselői helyekkel rendelkező, s azok új­bóli megszerzésére törekvő párt programjának alapját a magyarellenesség adja. Kezdetben volt az érdekünk­ben, gyermekeink jövőjét féltve nemzetieskedő prog­ram, amikor a nyolcvanéves nagymamát is meg akar­ták szlovákul tanítani. Mondván: csak úgy tud egyenlő eséllyel pályázni, akár a köztársaság elnöki méltóságá­ra is. Majd miután hatástalanul érveltek a szlovákiai magyarok megmentésére szövetkezett szlovák nemze­tiek, előhúzták az alternatív iskola vízióját. Igazából a magyar és a más kisebbségi nyelvek használatát tanítá­si nyelvről tantárgyi szintre redukáló, a magyar iskolá­kat teljesen megszüntető iskolamodellről szónokolnak. Párosították ehhez a kétnyelvű művelődési házmodellt is, lásd a sztálini nemzetiségi politikát és az orosz tán­cot kazah népviseletben. Egy már biztos: azokban a művelődési központokban szlovákok fogják ápolni a magyar kultúrát és csakis szlovák nyelven. Ettől lesz kétnyelvű. Ez sem volt azonban elég, mert számukra már nem használható politikai érvként, amit a mindenkori szlo­vák kormány hivatali feladattá nyilvánított. Követke­zett az újabb propagandafogás a Dél-Szlovákiában élő magyarok elszakadási törekvéseit bizonyító érveléssel. Ehhez igencsak hatásosan párosítható az ott élő szlová­kok elmagyarosításának rémisztő látomása. A minap ország-világ előtt hangzott el, hogy a ma­gyar iskolába járóknak szlovák nyelvből vizsgát kelle­ne tenniük. Csak arról felejtett el szólni a tisztelt úri­ember, hogy mi lesz a mérce: az ún. záhorák nyelvjá­rást beszélő parasztember szókincse, vagy a parlamenti munkásság megtestesítőjének kocsmaszintű óbégatása, netán az ocsovai kormányelnök zöldfűpuhaságú ( Mik- száthtól szabadon ) beszéde? Arról sem értekezett so­kat, hogy mire kényszeríük a Szlovákiában élő csehe­ket? Kell-e majd a magyar alapiskolát, középiskolát végzett tanítóknak, tanároknak, mérnököknek és parla­menti képviselőknek vizsgát tenniük az államnyelvből. Persze lehetséges, hogy ez a szándék elsősorban a köz- társasági elnök ellen irányul, aki mi tagadás, nem a „Stúrovéinát” beszéli ocsovai zöldfűpuhasággal. Ki tudhatja? Bonyolult a helyzet, amibe a nemzetiek belebonyo­lódtak. Csak mi ne bonyolódjunk az ő helyzetükbe. Nincs az a hatalom, ami manapság rákényszeríthetné a szlovákiai magyarokat, hogy ne a magyar iskolát vá­lasszák. Ott, ahol nem elnöki dekrétumok, hanem par­lamenti törvényhozás alkotja a törvényeket, s valami­lyen többségi demokrácia is van, igazából nem szabad megijedni. Mindennemű baj ott kezdődik, ha hagyjuk magunkat kimozdítani a nyugalmunkból, ha feladjuk elveinket, ha elérik nálunk, hogy ostoba módon szem­beforduljunk azokkal, akik szlovákokként baráti, jó­szomszédi vagy rokoni kötelékben velünk együtt él­nek. Ma még az sem biztos, hogy a pro és kontra kislé- pések politikájának nevezett sokoldalú autonómia el­érését célzó törekvések rövid távon mennyiben árthat­nak a szlovákiai magyarságnak. Egyáltalán nem szo- rítkozunk-e majd hamarosan a magyar iskolák védel­mére, a magyar kultúra megmentésére és alapvető emberi jogaink nemzetközi fórumok előtti követelésé­re? Mintha erőinket nem arányosan osztanánk be és el a feladatok elvégzésére. Most már világosan látszik, hogy a Csemadok, az ifjúsági és társadalmi szerveze­teink nem tudnak eredményesen létezni kulturális és oktatási érdekvédelem nélkül. Márpedig ezt az ún. tár­sadalmi civilszférában is el kell kezdeni. Az sem telje­Hamis vágyak ellenszelében állva sen tisztázott, hogy oktatási autonómiát a kultúránk­ban alapjaiban meglévő részleges kulturális autonó­mia mintájára el lehetne-e érni. A pénz elosztásának joga egyáltalán nem jelenti az oktatási autonómiát. Attól függetlenül érvényesíthetnek rajtunk ostoba tör­vényeket, s a pénz birtokában mi is elkövethetünk os­tobaságokat. Van rá elég példa mindennapjainkban. Csak arra nincs, hogy szívós kitartással szakértők cso­portjai dolgoznának az oktatási autonómia és a kultu­rális autonómia tartalmi elemeinek a kidolgozásán. A magyar egyetem ügye is mintha csak addig lett volna érdekes, míg a Nyitrán lakó tanárok egzisztenciáját nem sértette a komáromi székhelyű elképzelés. Ennek következményeként csecsemőként vízbe fojtották a nyitrai nemzetiségi kultúrák karát is. Ma sem készült el a magyar egyetem szervezeti, személyi és pedagó­giai működtetésének az aprólékos tervezete, és az eh­hez szükséges költségvetés. Olykor az a gondolatom támad, hogy pozitív előjel­lel ugyan, de eredményességét tekintve a negatív előjelű szlovák ijesztgetések szintjén marad minden kezdeményezésünk. Sokszor mondogattam: ha egy csoda folytán minden az ölünkbe hullana, nem tud­nánk élni a lehetőséggel. Elérkezett az idő arra, hogy megtudjuk a bennünket támogató alapítványoktól a Szlovákiába juttatott pénzek mennyiségét, s számbave- gyük ezek felhasználását. Ijesztő állapotok vannak kö­reinkben, ha az évek óta emlegetett magyar egyetem tudományos és pedagógiai kimunkálására, az oktatási és kulturális autonómia-tervezetek elkészítésére fillé­rek sem jutottak. Helyette magáncégeket virágoztatott fel a magyar állam. Nem csoda, ha most hamis vágyak ellenszelében küzdünk a talpon maradásért.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom