Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-02 / 40. szám
AZ ÁTTELEPÜLT A történelem olykor kegyetlen tréfát űz az emberekkel. Saját kénye- kedve szerint alakítja sorsukat, a következményeket azonban már egyedül nekik kell viselniük. Akár tetszik, akár nem. A ma Nyitrán élő H. Jóska bácsi nyolcvan évvel ezelőtt Budapesten született, élete nagyobbik felét azonban Szlovákiában, szlovák állampolgárként, sőt, szlovák nemzetiségűként élte le. Nem ő akarta, de így alakult az élete, ő pedig jó keresztényként elviselte, nem lázadt ellene. Csaknem ötven éve él egy számára idegen környezetben, s bár családja, gyerekei, unokái immár ehhez az országhoz kötik, a szíve még mindig visszahúzza őt oda, ahol született, ahol szülei pihennek. A magyar himnuszt soha nem tudta könnyek nélkül hallgatni. Szlováknak jelentkezett, hogy el tudjon menekülni Magyarországról, hogy mentse a családját, a saját életét, de a lelke mélyén mindig is magyar maradt...- Az egész 1944 novemberében kezdődött - kezdi a visszaemlékezést Jóska bácsi. - Jött a front, a várost kiürítették. Riadták a parancsot, hogy a teljes vasútigazga- tóságnak mennie kell. Két menekültvonatot állítottak össze erre a célra. Mi azonban nem mehettünk, mert négy pici gyerekünk volt, a legnagyobb négy éves, a legkisebb háromhónapos. Hát hova menjünk a világba télvíz idején? Sőt, mivel meglehetősen nagy lakásunk volt, odavettem magunkhoz egy kollégát, akinek a felesége éppen a harmadik gyereküket várta, korábban kint laktak a város szélén, de féltek a szovjet katonák atrocitásaitól, melyekről már hallottunk egyet s mást. A többiek lassan mind elmentek, csak mi maradtunk. Nekünk vidékről küldték be a tejet mindennap. Mivel napközben féltem mutatkozni, nehogy meglássák, hogy mi még itt vagyunk, este mentem el a tejért az állomásra. Éppen akkor menekült az igazgatóság: az igazgató, az igazgatóhelyettes és az öt osztály főnöke. Már be volt állítva számukra egy kocsi, Erzsébet királyné egykori szalonkocsija volt. Ott a peronon botlottam bele az igazgató feleségébe. Kérdi, hogy mit csinálok ott. Mondom, hogy mi nem tudunk menni. Rám nézett: „Maga nem tudja, mit műveltek az oroszok a nyíregyházi assszo- nyokkal?” Mondom, tudom. Mire hazaértem, a személyautójuk már ott állt a lakásunk előtt, hogy elvigyen bennünket az állomásra. Hozzácsatoltak a szalonkocsihoz még egy marhavagont, abba raktak be bennünket meg azt a szerencsétlen családot, amelyik hozzánk költözött. Nem volt mese, nekünk is velük kellett menni. A szerelvény először Losoncon állt meg. Mi ott kiszálltunk. Én lakásügyi előadó voltam a vasútnál, és tudtam, hogy van ott egy üres szoba-konyhás szolgálati lakás. Beköltöztünk oda, gondoltam, majd csak hazakerülünk. Öt hétig éltünk ott, amikor jöttek értünk, hogy menjünk vissza a vonatra, mert indulunk tovább. A következő állomás Szene volt. A mai üdülőhely helyén akkor még csak három kavicsbánya volt. Két kavicsbánya között volt egy iparvágány, oda tolták ki a mi vonatunkat. Ez már december elején lehetett, kegyetlen hidegek voltak. Bennünket a másik családdal együtt egy régi típusú, párnázott vagonban helyeztek el. Kaptunk egy egész fülkét, ami tele volt poloskával. Szereztünk valahonnan egy karikás kályhát, amit a peronon tartottunk, a feleségem azon melegített a gyerekeknek enni. De a vagonban olyan hideg volt, hogy ami lecsöppent, az rögtön megfagyott. A feleségem csak a dunna alatt tudta tisztába tenni a kicsit. Olyan telet nem kívánnék az ellenségemnek sem. Ahogy közeledett a front, Szénéről is tovább mentünk. A cél Thegensee volt, a németsvájci határ közelében. Az igazgatóságnak az volt a terve, hogy a legrosszabb esetben onnan könnyen átjuthatunk Svájcba. Igen ám, de még Pozsonyban voltunk, amikor az amerikaiak lebombázták a stockeraui állomást, arra nem tudtunk továbbmenni. így Bfeclavnak folytattuk tovább az utat (akkor Lunden- burgnak hívták, ott született meg a kollégám kisfia, akit így az egész vonat csak “kis Lunden- burgnak” hívott) Lassan araszoltunk előre. Az igazgatónak volt egy adóvevője, annak segítségével tudta megállapítani, mennyire van tőlünk a front. Egészen a cseh-német határ közelébe jutottunk így. A terv szerint Domazlicébe kellett volna mennünk, de mivel ott még katonai forgalom volt, egy Kout na Sumavé nevű állomáson kötöttünk ki, onnan akartunk később továbbmenni. Igen ám, de a németek visszavonulás közben felrobbantották a vasúti hidat Domazlice és Furtinwald között, úgyhogy abba az irányba megszűnt a vasúti forgalom, és mi Csehországban ragadtunk. Ott szabadítottak fel bennünket az amerikaiak. Az amerikai tábornok nagyon kedves volt hozzánk, kérésünkre még tábori papot is küldött, hogy megáldozhassunk. Miután megtudta, hogy vannak közöttünk építészek, gépészek, műszaki emberek, felajánlotta, hogy menjünk Coventryt felépíteni. Az öregek azonban elkezdtek sopánkodni: mi lesz a nyugdíjammal, mi lesz az anyósommal, mi lesz a telkemmel...Tildynek volt akkor egy rádióbeszéde, amiben mindenkit hazahívott. Hát voltunk vagy hárman-négyen, akik nem akartunk hazamenni, szinte előre féltünk az orosz rezsimtől, szívesebben mentünk volna nyugatra, de végül az öregek úgy döntöttek, hogy hazamegyünk. A cseheknek az volt az első dolguk, hogy leakasztoták a mi gyönyörű mozdonyunkat és adtak helyette egy rozzant tragacsot, az húzott bennünket hazafelé. Ütközben az oroszok fel- felugráltak a kocsikra, megnézni, mit lehetne elvinni, de nálunk bizony csak a sok gyerket találták. Budapesten keresztül igyekeztünk Miskolcra. Megérkeztünk Budapestre, a Nyugatiban két oldalt a sínek mellett, sűrű sorban rendőrök álltak. Elvitték az igazgatót és mindazokat, akik a szép termes kocsiban voltak. Letartóztatták őket. Bennünket továbbengedtek. A feleségem szülei félúton laktak Miskolc felé, Kálón. Mi ott leszálltunk, nem is volt tovább vonatforgalom, mert a németek szétbombázták a pályát. Szóval ott maradtunk, nem tudtuk, hogy lesz, mi lesz tovább. Egy este aztán csendőrök kopogtattak be, azzal a paranccsal küldték őket, hogy engem állítsanak elő. Gyanús voltam, amiért elmenekültem az oroszok elől. Bevittek Miskolcra, a csendőrlaktanyába, ahol már mások is voltak, olyan nagy urak, akik mellett én csak cselédnek számítottam. Lehettünk vagy kétszázan, gyanús elemek. Aztán mindannyiunkat elvittek egy in- temálótáborba a Bükkbe. Ki tudja, mi lett volna a sorsom, hiszen napról napra tűntek el az emberek, de a feleségem, szerencsére, közbelépett. Elment Miskolcra, a rendőrkapitányhoz, akinél végül kijárta, hogy hazaengedjenek. Visszaköltöztünk Miskolcra. Jelentkeztem a régi munkahelyemen, a vasútnál, ahol azonban azzal fogadtak, hogy mint a régi garnitúra tagja, vezető állást nem tölthetek be. A pénztárba kerültem. Ez már 1945 őszén történt. Akkoriban már mindenhol érezni lehetett a kommunisták hatalmát. Sorba agitálták az embereket, hogy lépjenek be a pártba. Én keresztényként inkább a Kisgazdapártot választottam, tagja lettem a helyi vezetőségnek is. Nem igazán volt ez szerencsés választás, nemsokára ugyanis elkezdődött Magyarországon a kommunisták hatalomátvétele. A szoedemeket beolvasztották, a kisgazdákat pedig igyekeztek félreállítani. Ezt az időszakot a bérlistázás módszere jellemezte. Aki felkerült arra a listára, annak a sorsa megpecsételődött. Én a Kisgazdapárt tagjaként szintén felkerültem a listára, nemsokára el is bocsátottak az állásomból. Akkor már öt gyerekünk volt. Ismét a feleségem volt a meg- mentőm. Gyerekestül felment Budapestté, egyenesen Nagy Ferenc miniszterelnökhöz, a feleségét kereste fel, az ő közbenjárását kérte az érdekemben. Sikerült is elintéznie, hogy felkerüljek a vasúti vezérigazgatóság külügyi osztályára, Budapestté, a Nyugati pályaudvarra. Én azonban szerettem volna bekerülni a minisztériumba (akkor már rendszeresen látogattam a Parlament diplomataképző akadémiáját), ahol könnyen szerezhettem volna útlevelet. Az volt ugyanis a tervem, hogy átjövünk Csehszlovákiába és innen tovább megyünk Innsbruckba, ahol volt egy ismerősünk. Már akkor láttam, hogy az országban a helyzet egyre rosszabb lesz. A munkahelyemen egykori nyilasokból lett kommunisták próbáltak meggyőzni, hogy lépjek be a pártba. De én kitartottam a kisgazdák mellett. Nem hittem el, mikor mondták, rosszul teszem. 1946 decemberében már mindinkább lehetett látni, egyre veszélyesebb maradnunk. Egyre több ismerős és ismeretlen tűnt el a hírhedt And- rássy út 60-ban. Mikulás napja előtt aztán az egyik kollégám véletlenül elszólta magát. Azt hitte, a szokásos mikulásnapi csomagért megyek be hozzá, mire azzal fogadott: Önnek már nem jár ajándék... Máris gondoltam, hogy a következő én leszek. Magyarországon éppen akkoriban folyt a szlovákok áttelepítése Csehszlovákiába. Mindenhol falragaszok, röpiratok agitálták az embereket, hogy települjenek át. Megtudtam, 1946. december 20- án indul az utolsó transzport. Elmentem az Áttelepítési Bizottságba és én is feliratkoztam a listára. Elfogadták a jelentkezésemet, mivelhogy édesapám szlovák származású volt. Isteni szerencse volt, mint utóbb kiderült, mert két nappal azután, hogy eljöttünk, két civil ruhás keresett a hivatalban. Ávósök voltak. Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha maradunk. Soha nem gondoltunk arra, hogy végleg eljöjjünk Budapestről. Nem is hoztunk magunkkal jóformán semmit, a bútorokat is otthon hagytuk, nem sokkal előbb költöztünk új lakásba. Abban bíztunk, hogy a szerződésnek megfelelően 1948. március 31-ével az oroszok kivonulnak Magyarországról, és akkor mi hazajöhetünk. Igen ám, de közben Rákosi átvette a hatalmat, és felkérte az oroszokat, hogy maradjanak bent az „ország védelmére”. így aztán mi már nem tudtunk visszamenni, itt ragadtunk Szlovákiában. Ennek bizony már lassan ötven éve, de azóta sem tudtam itt megszokni. Hiába, a gyökereim ott maradtak, ahol születtem. S bár hivatalosan szlovák nemzetiségű vagyok, mert ugye szlovákként települtem át, de itt, legbe- lül magyar maradtam, és az is maradok - mindhalálig. Lejegyezte:(forgon ) Kis pénzért vagyont veszítünk? A vagyonjegy könyvemet abban a reményben regisztráltattam, hogy tíz százasomért, a meggondolt befektetés után, kisebb vagyonra is szert tehetek. A regisztráló központ vezetőjét jól ismerem, érdeklődtem is, örül-e annak, hogy most több a munkájuk? Gondterhelt az arca. Behív az irodájába: a hétvégén a Lévai járásban, rokoni látogatáson három faluban is járt, s amit ott látott, igen elszomorította. Tapasztalatai ráadásul az egész vidékre jellemzőek.- Az emberek eltékozolják a vagyonjegykönyveiket. Hihetetlenül előnytelen feltételekkel kötnek szerződéseket némely értékpapír-kereskedőkkel. Az egyik - ezernyolcszáz lakosú - községben több mint ötszáz felnőtt írt alá ilyen szerződést. Nem is tudják, hogy mit írnak alá... Hétvégi „kirándulásáról” kétfajta szerződés nyomtatványát is magával hozta. Az egyik megbízatási szerződés, amely egyúttal az értékpapírok kezelésére szóló jogátruházást is jelent. Az alku megkötése előtt az egyszerű ember boldogan fut az értékpapír-kereskedőtől kölcsönbe kapott ezer koronával a postára, hogy megvásárolja a vagyonjegykönyvét és a bélyeget, hogy utána azonnal aláírhassa a szerződést, s a többit majd elintézik ők, a szakértők: a regisztrálást, a vagyonjegypontok befektetését. A szerződés egyik kitétele - amin ezek az emberek nem akadtak fenn, vagy amit nem értettek meg hogy a megbízó a megbízottra átruházza a vagyonjegyes privatizálás első hullámában szerzett értékpapírjainak kezelését is. A második hullám során a társaság az értékpapírok beszerzéséért e részvények értékének „csupán” két százalékát írja át ugyan a saját számlájára, ám az értékpapírok és a belőlük származó haszon (osztalék) kezeléséért évente a részvények hat százalékát is bezsebelheti, vagy legalább egy-egy részvényt írhat át minden esztendőben a saját nevére. S a megbízó, vagyis a szerződést aláíró ember? A bélyegvásárlásra felvett ezerkoronás kölcsönért a privatizálás során szerzett vagyon elenyésző részét kaphatja csak vissza. Az értékpapírok elzálogosításáról szóló szerződés még előnytelenebb. A vagyonjegykönyvvel bíró polgár 2500 koronás kölcsönt kap, s ennek fejében az Értékpapír Központban elzálogosítja a nevére elkönyvelt minden részvényét, még az első hullámban szerzett csehországi értékpapírjait is. A kölcsönt nyújtó társaság minden megkezdett hétért három százalékos kamatot, vagyis kamatos kamatot számol fel. Akinek van ideje, csak számoljon utána, hogy ez az uzsorakamat mennyit tesz ki egy-két év alatt! A kölcsönző biztos a dolgában: a kölcsönt visszakapja, és zsebre vághatja a kamatos kamatot is, hiszen a szerződésben lekötötte, hogy a „zálogba tett” értékpapírokkal s az utánuk járó hozamokkal is szabadon rendelkezhet. S mi marad az értékpapírok eredeti tulajdonosának? Aki az ezer vagy a hétszáz koronát sajnálta a vagyonjegybélyegre, az most törheti a fejét...- Csak azt nézték, hogy a vagyonjegykönyv beszerzése nem kerül egy koronájukba sem - mondja a regisztrációs központ vezetője. - Bedőltek az ügyeskedőknek, akik épp a mások ostobaságán akarnak meggazdagodni.- Ez nem büntetendő? Az egyik becsaphatja a másikat?- Szabad országban élünk, e szerződések nem sértik a törvényeket. Az egyénen múlik, hogy aláílja-e vagy sem. Mi csak arra figyelmeztetnénk, hogy ne bízzák magukat a közvetítőkre. Ki-ki saját maga gondoskodjon a jövőjéről. Most van itt az utolsó lehetőség, hogy az egyszerű emberek is részt vehessenek a nagyprivatizációban. Nem késnek le semmiről, ezért ne siessenek, a regisztrálás november végéig tart. A részvények jegyzésére csak újév után kerül sor. Hogy mikor, januárban-e, vagy márciusban, az a politikai viszonyoktól, a parlamenttől is függ. Attól, hogy melyik párt, melyik mozgalom tud majd új kormányt alakítani. Tehát bőven van idő az alapos megfontolásra, hogy mibe is fektessük majd be a vagyonjegypontjainkat, nehogy meg- gondolatlaságból kisemmizzük magunkat. Igaz, sok esetben már nem lehet megváltoztatni az elhamarkodott döntést, de talán még nincs késő, hogy legalább mások okuljanak a döntést elkapkodok esetéből...- S még mire gondoljanak eközben?- Arra, hogy a vagyonjegyes privatizáció első hullámában az emberek nagy része nem tudta, milyen alapokba fektetnek be. Voltak, akik nem találták meg számításaikat, voltak, akik jól jártak. A mostani, azaz a második hullámban már okulhatunk az előző tanulságain. Tehát tanácsos dolog kivárni, mindent jól meggondolni, hogy miként is vegyünk részt a privatizációban. Az állam nyolcvan milliárd értékű vagyont oszt szét a polgárok között. Ha bő kétmillió va- gyonjegykönyv-tulajdonos lesz, átlagban így is szép, húsz- harmincezer korona értékű vagyon jut majd egy-egy tulajdonosra. Sőt! A részvények értéke a továbbiakban még tovább is növekedhet, s ezzel a vagyonrészesedésünk szintén emelkedhet. Néhány százasért ettől hagynánk magunkat megfosztani?! . _ „ (petroci) RIPORT 1994. október 2. l/BSÉmap
