Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-04 / 36. szám
Vasárnap 1994. szeptember 4. PUBLICISZTIKA 'É rtékmérő Manapság minden múlandó. Korunk kihívása: a felgyorsult idő. Rohanunk. A nagy rohanásban barátságok, szerelmek, házasságok, családok szakadnak szét. Nincs időnk egymásra.'És sokszor magunkra sem. Elszaladunk önmagunk mellett is. Eleinte még tudjuk, hogy meg kellene állnunk, egy-egy percre, töprengeni, gondolkodni, feltöltődni egy kicsit. Aztán már csupán legyintünk és futunk tovább. „Ilyen az élet” - tárjuk szét kezünket lihegve, és óránkra nézünk: menni kell. Valóban ilyen az élet? Tényleg nincs időnk törődni magunkkal, másokkal? Eltöprengeni azon, hogy mit érzünk, mások hogyan értékelnek bennünket, és mi hogyan értékelünk másokat? Érték - egyáltalán mit jelent ma ez a szó? Van-e a teljesítménynek becsülete? Érdemes-e hajtani? Mennyit ér ma a jó szó, a dicséret, az elismerés? A kérdésekre az élet sokszor furcsa fintorral válaszol. Erről szólnak az alábbi történetek... Első történet Gyerekkora minden nyarát nagyszüleinél töltötte, vidéken. Nagy élményt jelentett a magafajta fővárosi kisdiáknak a kertes ház, az állatok, a rét, a folyó, a vidéki élet nyüzsgése. Manapság, ha nagy ritkán arra jár, legtöbbet a temetőben időzik, a nagyapja sírjánál. Ilyenkor megrohanják az emlékek, s ő csak áll és emlékezik. Régi nyarakra, gyerekkorának tovatűnt pillanataira, de főleg a nagyapjára. Szigorú ember volt az öreg, mindig rendet tartott a portája körül. Ehhez a rendhez mindenkinek, a vakációzó unokáknak is alkalmazkodniuk kellett. Ha tetszett, ha nem. Egyik szigorú parancsa volt: „Kenyérrel az utcára nem megyünk!” Ha csak a kertkapuig merészkedett valamelyik vásott kölyök az uzsonnára kapott zsíroskenyérrel, már meg is legyintette a fejét. Egy dolgot csak egyszer mondott, és ha mégsem úgy csinálták, rögtön suhintott a kalapjával. A fekete nemezkalap télen-nyáron a fején volt, azzal fegyelmezte az unokáit, ezeket az „ elkényeztetett városi gyerekeket”. De tudott vele mást is: mikor nagy néha összejött egy ultiparti, egy- egy komolyabb mondás előtt mutatóujjával jelentőségteljesen felbökte a kalapot a feje tetetére úgy, hogy szinte csak a tarkóját takarta. Ilyenkor, akik ismerték, már tudták, valami fontos dologra készül. Ha sikerült, a kalap úgy maradt a játszma végéig, ha nem, akkor a földhöz vágta. A vakációzó unokák persze mindezt csak tisztes távolságból nézhették, mint ahogy maga az öreg is tisztes távolságban maradt tőlük. Ki tudja, miért? Talán a szigora miatt. Furcsa, de az életéről a legtöbbet a temetésén tudott meg. Pedig kész regény volt az élete. Két világháború, orosz hadifogság, a Szibériából való hazatérés után börtön. Akkor, ott tudta meg, valójában ki is volt nagyapja. Későn. Ott állt, tőle karnyújtásnyira és alig sejtett róla valamit. Valahogy ezeket a dolgokat senki sem mondta el neki. Nem volt fontos. Nem volt szabad, így aztán neki élete végéig csak egy szigorú, kalapot suhintó nagyapa maradt. A kisvárosban van egy emlékmű, a nagyapja közbenjárására emelték az első világháború áldozatainak emlékére. Azóta már kibővült a szobor talapzatán lévő névsor a második világháború áldozatainak nevével is. Bár a nagyapja neve nem került fel az emlékműre, mégis, valahányszor elmegy mellette, úgy érzi, az az ő szobra. Második történet Volt egy szomszédunk, a Béla. A szüleit alig ismertem, vagy csak úgy látásból. Alig emlékszem rájuk, de a Béla nevét nagyon megjegyeztem. Meg kellett jegyeznem, hiszen a szülők mindig róla beszéltek. Roppant büszkék voltak egyetlen fiacskájukra. A Béla ilyen ügyes, a Béla ilyen okos, a Béla különórákra jár, a Béla nagyszerűen focizik...Igaz, mi ebből semmit sem láttunk. Magát a család sze- mefényét, a Bélát is alig. De arra emlékszem, hogy már jó ideje laktunk egy házban, ugyanazon az emeleten, és Béla még mindig megkérdezte a liftben: „Csókolom! Hányadikra tetszik menni?” Aztán egyszer megyek haza, és látom, hogy a Béla ott ül a lépcsőfordulóban. Csak ül és néz.- Mi van, Béla?- Nem tudok bemenni, anyukám nincs otthon.- Hát gyere be addig hozzánk.- A, nem, biztosan jön mindjárt. Ez délután kettőkor volt. A Béla még ötkor is ott ült, és a mama sehol. Ahogy néztem Bélát sajnálkozva, egyszer csak meglátok a nyakában madzagon egy kulcsot. A lakáskulcsot.- Milyen kulcs az ott a nyakadban, Béla? Erre ő félszegen, vigyorogva:-Ja? Hát ilyen gyerek volt ez a Béla. Hogy milyen felnőtt lesz, azt nem tudom. De ha majd ki kell repülni a szülők védőszárnya alól, akkor biztosan elcsodálkozik: neki a szülei nem ilyen csúnya, rossz világról beszéltek. „Én kérem, okos vagyok, ügyes vagyok és szép, de a világ nem ért engem.” És kulccsal a nyakában egyre csak vár, hátha jön valaki, és kinyitja előtte az ajtót. Harmadik történet Itt van például a szomszéd srác. Finoman fogalmazva: nem egy akadémikus alkat. Az általános iskolát éppen hogy elvégezte. A szülei beadták egy szakmunkásképzőbe, gondolták, majd csak lesz valahogy. Átbukdácsolta azt is. Évismétlés, pótvizsgák, pót-szakmunkásvizsga, de valahogy mégiscsak meglett az a fránya papír. A többi meg nem fontos. Egy ideig még dolgozik, vagy inkább csak bejár a munkahelyére (mondani sem kell, azt is a szülei intézték el), de úgyis tudja mindenki, nem abból él, amit ott keres. Eltartja az apja. A papa maszek szerszámkészítő lakatos, szorgalmas, pontos, megbízható - jönnek is a megrendelések szépen. No meg a pénz is. Elkölteni már a fia is segít. Motor, hifi-torony, videó, autó, utazások - ma ezt kapja. Később majd ölébe hull a pénzforrás, a jól felszerelt műhely is. Terveiről így beszélt:- Én nem fogok megszakadni a munkában, mint a fater. Nálam majd csak az alkalmazottak fognak dolgozni. Megfizetem őket, de cserébe megkövetelem tőlük a pontos munkát. Kemény főnök leszek, de én már dolgozni nem sokat fogok. Eltart majd a műhely... * * * „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk” - de sokszor dörgölték az oixunk alá a gimnáziumban a régi latin bölcsességet. Hittük is, nem is. Többnyire csak az iskolának tanultunk. Olyan távol volt tőlünk a nagybetűs élet, hogy a körvonalait sem láttuk. Tanultunk, mert szerettünk volna valahogy túl lenni a dolgozaton, vagy puskáztunk, és az eredmény sokszor ugyanaz volt. Többnyire már akkor elgondolkoztunk a tisztességesen végzett munka értelmén. Jót röhögtünk azon az osztálytársunkon, aki, mikor kihívták felelni matekbői, közölte a tanárnővel: őt nem érdekli a kétismeret- lenes egyenlet megoldása, mert őt ennél sokkal fontosabb probléma foglalkoztatja. Egész éjjel Bartók zenéjét elemezte. És tényleg csak az érdekelte. A tanárnőnek persze nem jelentett többet az egész, mint egy renitens diák kimagyarázkodása, aki már megint nem tanult. Mi sem értettünk semmit, csak a jó duma miatt vigyorogtunk. Azóta hányszor arcunkra fagyott a nevetés. Korát jóval megelőző osztálytársunk után mi is rájöttünk: hiába tudjuk kifejezni az X-et és Y-t, semmire sem megyünk vele. A kutya sem kérdezi tőlünk soha. De nemcsak a matekpélda eredménye érdektelen, hanem az érettségi, a diploma végeredménye is. Senki sem kíváncsi rá. S valóban, sokszor egy agyonképzett elméleti szakembernél többet ér egy közepes, de gyakorlatias mérnök. És hány, két-három diplomával rendelkező nem talál magának megfelelő munkát? Vagy ha talál is, azt kell látnia, az alacsonyabb beosztású ismerőse jobban boldogul? Hogy az építkezésen jobban keres a segédmunkás, mint a mérnök, vagy a szerkesztőségben a gépírónő, mint az újságíró? Mindennapi értékzavaraink - ugye ismerősek? A tízéves érettségi találkozón már csak mosolyogtunk az egykor annyit hallott latin bölcsességen: „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.” Az életre csak az élet készíthet fel. Mely nem mindig csupa nagybetűs, van, hogy kisbetűvel írjuk, olykor idézőjelbe tesszük. De azt is meg kell tanulnunk. Mert azért tanulni kell. Van mit. S. Forgott Szilvia Vannak még gavallérok A párkányi gyors berobog a pozsonyi főpályaudvarra. A másodosztályú kocsi folyosóját ellepik az utasok. Végre, lassan, megindult a sor, de pillanatok múlva megtorpan. Egy fiatal, izgága férfi fölfortyan:- Valaki elhagyta a lábát? Mozogjunk már, emberek! A sor éppen akkor akad el, amikor egy korosabb asszony szilvával és almával tömött, nagy kosaraival a nyitott ajtóhoz ér. Az almáskosarat leteszi, és a szilvással - melynek tetejére rátette kisebb retikiiljét - a vasrúdba kapaszkodva óvatosan lelép. Először az egyik, majd a másik lépcsőre, nehogy a súlyos teher a peronra rántsa, a szilva pedig szanaszét guruljon az aszfalton. Mögötte egy szikár termetű, idősebb úr áll. A haja lisztfehér, kes- kenyre nyírott bajsza is már kiderese- dett. Kofferét leteszi, s abban a pillanatban nyúl az almáskosár felé, amikor az asszony már a peronon állva, fent maradt kosarára pillant. A férfi visszarántja a kezét, hiszen még azt gondolhatná valaki, hogy két-három almát akart a zsebébe csempészni! Azután mégis gyorsan lehajol, s az első lépcsőfokra lépve, a néni felé nyújtja az almás kosarat.- Ez csak magyar lehet! - szólal meg erre halkan az asszony, mintha csak magának tenné a megállapítást, majd jobbra, balra tekintget. Hol a lánya? Neki hozza e súlyos terhet, hogy szilvakompótot, finom almadzsemet készíthessen az unokáknak. Ahogy így nézelődik, megpillantja a kofferét nehezen cipelő idős urat. Az asszony odaint feléje:- Mondja csak, leikecském, ugye, maga magyar? A szikár úr bólint:- Igen...- Nem is lehet más! - szólal meg újra halkan az asszony, mintha magát dicsérné, hogy nem tévedett a sejtelmében. És hálásan tekint a fehér hajú, kissé görnyedt hátú férfire. Ekkor tűnik föl az asszony fővárosban élő lánya.-A szerelvény másik részén vártalak...- Tudod, ki segített leszállni? Egy öreg, magyar ember! Még élnek a régi jó gavallérok... (petrőci) <r,g<y Víz, Vámudvar, valahol Belső-Európában. Belső vámudvar valahol Európában. Európában - valahol belső vámudvar. Belső-Európa a vámudvarban. A hatalom szabadsága a vámudvarban. Vámudvari hatalom szabadsága. Hatalmi vámudvar. Benne vagyok a vámudvar hatalmában. Fogolynak érzem magamat. Bármelyik pillanatban kimehetnék innen? Figyelem a történéseket. Történésekben önmagamat. Minden a türelemmel kezdődött. Józan, elmélyült, bölcs türelemmel. Istentől eltanulható ez is. Mint ahogy a szellemesség térnyerése a türelem elvesztésének a csíraállapota. Minekutána kezdetben terem- té Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett. És mondá Isten: Legyen világosság, és lön világosság. Abban a végtelenül távoli pillanatban kezdett el szellemeskedni, s lön ennek eredményeként a mai föld. Hátán vámudvarokkal és azok foglyaival, meg őreivel. Belekeveredett ebbe a megfoghatatlan, követhetetlen, megfejthetetlen és átláthatatlan szellemességbe egy újságíró Európa közepén. Igazi spiritiszta, aki a szellemeskedés csúcsának a határok lelkiesíté- sét tartja. Megfoghatatlant megfoghatatlanít. Neki reggel tíz óra van, normális embereknek délelőtt. A vámosoknak kávészünet, ebédszünet, szünetszünet. Normális embereknek normális napszakok. Ülök és nézek. Erre, arra. Szinte már ismemi vélem a mozgásokban a rendszert. Legegyszerűbb az autók mozgása. Kamionok egyik kapun ötpercenként be, másik kapun kétóránként ki. Aki mellém állt, leállítja a motort. Azonnal szedi a papírjait, s futólépésben irány a vámiroda. Látszat. Elsőként a spedíció, ahol borsos illetékért magáncég - talán a Hungarocamion? - embere ölnyi papírt ír ki. Akkor ezt még nem tudtam. Nem is érdekelt, mert lelkemben bölcs türelemmel olvastam a reggeli lapokat. Elejétől a végéig. Meg mást is a véletlenszerűen fel- nyalábolt folyóiratokból... Jeszenszky Géza exkülügyminiszter írását Elmaradt szlovák-magyar kiegyezés címmel az Üj Magyarországban. Utólag ő is milyen okos. És kellőképpen egyoldalú. Jogok, jogok, jogok a kisebbségeknek, kiegyezés a történelemben, meg irodalmi vonatkozású kapcsolatok... Ülök a mosonmagyaróvári vámudvaron, egy családi szívességtétel közepében. Már nem remélem, hogy délután visszaérek, s megírom az ennek a cikknek a helyére szánt másikat. Lehet, haza sem engednek innen. Tele az autó a feleségem vállalatának küldött áruval. Alkalmazottja a vámirodában dekkol. Jómagam a többé-kevésbé tisztességesnek mondható budapesti tájékozódási képességemnek lettem az áldozata. Van azonban ebben a külgazdasági kapcsolatok okozta mártíromságban jó is. Amolyan újságírói önostorozás, önkínzás. A kíváncsiságom terel vissza mindegyre a türelem bölcsességéhez, bár már érzékelem annak elvesztésének jeleit. Szellemeskedni kezdek a folyóiratok írásai fölött. Tudjam be abszolút véletlennek, hogy a Liget augusztusi számában Vandana Shiva hindu ekoló- gusnő Sokféleség és szabadság című dolgozatának első mondatában leszögezi, hogy A TERMÉSZETET ÉS AZ EMBEREKET FENYEGETŐ LEGFŐBB VESZÉLY A KÖZPONTOSÍTÁS ÉS AZ EGYEDURALOM TÖREKVÉSE. A hindu tudós a monokultúrák veszélyeiről értekezik, miközben jómagam a gazdaságon belüli pénzügyi monokultúra egyik legközpontosítottabb megjelenési formájának képviselőit, a vámosokat vizsgálom. Emberek, akik kétórás ebédszünetet tartanak. Majd kávéznak és szüneteltetik a kávézást. Jönnek-mennek, az öntudat minden jelével feldíszítve arcuk. Lenéznek minden kamionsofőrt, vagy éppen kábítószercsempésznek vélik valamennyit. Csehek, franciák, németek, magyarok, osztrákok, törökök, bolgárok, olaszok - csak akiket első körbenézésre fel tudok ismerni autóik rendszámairól. Látható, hogy még tart a szünidő, mert meglepően sok a velük együtt unatkozó feleség és gyerek... A 2000 folyóiratban Ferge Zsuzsa szociológus Szabadság és biztonság címmel a szocialista államok romjain összetákolt demokráciák állampolgárainak tudati zavarairól ír, amit az állam szerepének a megváltozása idéz elő. Elveszett az állam alkalmazottainak garantált egyenlőség és anyagi biztonság. Helyébe a szabadság létbizonytalansága lépett. Akkor mindenki tudta, hogy holnap mennyit ehet meg, de nem tudta, mikor vonják meg tőle ezt a biztonságot. Mivel mindenki az állam alkalmazottja volt, mindenkit fenyegetett a kegyvesztés, ha mást gondolt és ennek alapján mást is akart. Elsősorban ezek az álbiztonságok vesztek el, s a szabadságot éppen ennek nyomán érzékelik sokan úgy, mint a létbizonytalanság okát. S éppen így látszik abszurd módon szabadságjog-sértőnek minden olyan állami monopólium, amely a szabadság, a piacgazdaság, a szabadkereskedelem álruhájába öltöztetve a gondoskodó állam monopóliumát őrzi. Ilyen a vámrendszer, legyen az szlovák vagy magyar. Ilyen az adórendszer, a szociális juttatások, egészségügyi ellátáLáttam boldog vámosokat sok rendszere. Mindenkitől elvesznek, döntő módon nem azonosan magas mértékben, s mindenkinek juttatnak, döntő módon azonosan alacsony mértékben. Ezt már rég nem Ferge Zsuzsa írja, hanem én gondolom. Minden vám, minden ilyen jellegű illeték és adó az árakban, s azokon keresztül a létbiztonság csökkenésében mutatkozik meg. Vámolni és vámoltatni kell. De nem így, potenciális csempésszé alacsonyítva, a vámudvar betonjába taposva, végképp elbizonytalanítva: mikor is szabadulhatok meg a kiszolgáltatottság állapotából. Közlés nincs, így hát természetes a türelemvesztés. Abbahagyom az olvasást, s elindulok felfedezni a nyugalom és a birkatürelem poklát. Az első a kávéautomata. Csak régi forintérmékkel működtethető. Régi érméik meg csak a pénztárosoknak vannak. Tisztelettudó kérés. Hja, kérem, a koffeinéhség nyomorítja meg leginkább a liberális jellemet. Miközben már a kávét iszom, észreve- szem, hogy igencsak kilógok a várakozók közül. Ők hallgatnak, szunyókálnak, én meg megjegyzéseket teszek, nyomozni kezdek az elveszni látszó papírok után. A vámosok visszautalnak, a szállítmányozók rájuk kenik a késést, miközben mindenki mást csinál, mint amit kellene. Délután fél három van. Talán előbb kellett volna fenyegetődznöm holmi újságcikkel, mert időközben a csehországi Kyjovból tegnap estétől itt veszteglő kamionost is elengedik. A duna- kiliti konzervgyárban végre lerakhatja a magyar mezőgazdasági termékek exportjához pótolhatatlan félliteres uborkásüvegeket. Azt már tudja, hogy egy napot késik a szállítmány. Ehhez képest a mi presztízsexportunk, két állandó vásárló megtartásáért, elhanyagolható légypiszok Békési László magyar pénzügyminiszter és legfőbb vámos ablaküvegén.
