Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-04 / 36. szám

Nem szabad félni

Beszélgetés Mázik Mária pedagógussal

Rengeteg kitűnő pedagógust ismerek, akiknek határozott, hasznosítható elképzeléseik vannak oktatásügyünk rendezését illetően, mégsem szólalnak meg, ha közös összefogásra, ötletre, tanácsra van szükség. „Miért éppen én? Engem senki sem kérdezett, milyen alapon álljak oda fogadatlan prókátorként?” - szokták kérdezni, ha hallgatásukat szemükre veti valaki. Pedig jó lenne, ha időnként nyilvánosan is hangot adnának véleményüknek, mert érdemes meghallgatni őket. Mázik Máriát, a szenei gimnázium több mint három évtizedes gyakorlattal rendelkező biológia- és kémiaszakos tanárát konkrét téma, előre megfogalmazott kérdések nélkül, szinte rajtaütésszerűen kerestem fel. Szerencsém volt, mert kérdezés nélkül is ömlött belőle a szó. „Az oktatásügy olyan téma, amelyről fél évig is lehetne beszélni" - mondta. Sajnos, beszélgetésünk idő hiányában alig egyórásra sikeredett és a vakáció miatt az ígért folytatás elmaradt. Mégsem tekintem befejezetlennek, s ha annak a pedagógia iránti olthatatlan szenvedélynek, kifogyhatatlan energiának és optimizmusnak, ami ebből a filigrán nőből árad, akár csak a szikrája érinti meg az olvasót, már nem volt hiábavaló Szencre utaznom. Hogy kiprovokáljam őt, s esetleg másokat, az olvasókat is, a beszélgetést azzal kezdtem, mennyi támadás éri az utóbbi időben a magyar iskolák színvonalát.

A magyar iskolának nincs színvonala?

Nem tudom, ki állíthatná felelősséggel, hogy az itteni magyar iskoláknak nincs megfelelő színvonaluk, a tanulmányi versenyek eredményei ugyanis ennek épp az ellenkezőjét bizonyítják. Egyáltalán, miért támadnak ilyen kételyek a színvonalat illetően, amikor pedig annyi kiváló diák kerül ki az iskoláinkból, és állja meg a helyét az egyetemeken, főiskolákon is? Bizonyára azért, mert nem létezik objektív viszonyítási alap. Márpedig ha tudni akarom, hol jobb az iskola színvonala, Kassán-e, vagy mondjuk, Ki- rályhelmecen, akkor valamit le kellene mérnem. Nekem ne mondják, hogy ez az iskola jó, az meg rossz, mert azt még soha nem mérte senki.

A jelenlegi iskolarendszer legnagyobb problémáját abban látom, hogy az egész, úgy, ahogy van, a szocialista rendszer maradványa. Ezt a bonyolultan és ellentmondásosan agyonszabályozott iskolarendszert át kellene alakítani, ami körülbelül olyan feladat, mintha menet közben cserélnénk kereket egy 60 kilométeres sebességgel robogó autón, mert az iskolákra nem függeszthetjük ki az „Átalakítás miatt zárva” táblát, a tanítás nem szünetelhet. És ráadásul egyszerre, egy időben kellene átalakítani az óvodát, az alap-, a középiskolát és a felsőoktatást. Ezt nem lehet fokozatosan csinálni, vagyis először az óvodát, aztán az alapiskolát és így tovább, mert az minimum tizenöt évet venne igénybe, nekünk pedig nincs ennyi időnk. A világ halad tovább, nem maradhatunk le, ki kell építenünk egy európai színvonalú, Európára kitekintő iskolahálózatot. Ez nem azt jelenti, hogy behozunk egy nyugati iskolarendszert, mert előbb-utóbb kiderülne, hogy az számunkra idegen, mi ugyanis máshol élünk, a rendszer tehát másként működne és nem biztos, hogy épp azokat a dolgokat célozná meg, amelyekre nekünk szükségünk van. Azt a sokat emlegetett európai standardot pedig csak úgy érhetjük el, ha standard módszerekkel, tesztekkel, egységes, alaposan kidolgozott követelményrendszerrel pontosan meg tudjuk határozni, mit kell elsajátítania a tanulónak az alapiskola elvégzéséig.

Nem tudunk együttműködni

Nem szeretem az autonómia szót az oktatásban. Az autonómia ugyanis általában úgy működik, legalábbis nálunk, hogy a végén mindenki azt csinál, amit akar. Tény viszont, hogy az iskolák kaptak bizonyos szabadságot, és ezzel tudniuk kellene élni. S itt jönne az újdonság: az egyes iskolák felvállalnák saját régiójuk kulturális örökségét és arra építve dolgoznák ki a programjukat. Abban legyen szabadsága az iskolának, hogy milyen programot készít, de azt aztán fel kell vállalnia és következetesen meg kell valósítania. Ez azonban alkotó tanári közösség nélkül nem megy. Egyik rákfenénk, hogy képtelenek vagyunk jól működő közösségeket létrehozni. Csak magunkról szólva; itt van huszonöt kilométeres körzetben öt-hat iskola, számos kiváló pedagógussal, de nem vagyunk képesek megalakítani a középiskolák igazgatói tanácsát, nem tudunk összehangoltan, hatékonyan együttműködni. Márpedig magunkra vagyunk utalva, nekünk kell lépnünk, mert nem várhatjuk el, hogy a szlovák oktatási minisztérium számunkra is elfogadható módon reformálja meg az oktatásügyet. Ő majd a szlovák iskolák rendszerét reformálja meg, azzal, hogy azt vegyük át mi is, ahogy az az elmúlt negyven évben történt. Én azonban nem hiszem, hogy ennek így kell lennie, mert vannak könyvek, amelyeket soha nem adnék a gyerekek kezébe. Megengedhetetlennek tartom például, hogy egy történelem- könyvben uszító mondatok szerepeljenek a másik nemzetre vonatkozóan.

Magyarként érzem magam annyira autentikus személyiségnek, hogy senkit se gyűlöljek. Egyszerűen nincs szükségem arra, hogy bárki iránt is gyűlöletet érezzék, de ugyanezt megkívánhatom a szlovák kollégáktól is. Legyenek

nyugodtan szlovákok, amennyire csak akarnak, csupán egyet tartok megengedhetetlennek, hogy közben bennünket gyűlöljenek. Számomra elég, ha csak fél szemmel nézem, mit csinálnak a szlovák iskolák és mit nem. Mert az én egyetemes magyar kultúrához tartozó és annak szellemiségén felnevelkedett személyiségem azt mondja, hogy tudok olvasni magyarul, szlovákul és további két nyelven, elolvasok minden elérhető szakirodalmat, van tehát bizonyos összehasonlítási alapom, s így le tudom mérni, hogy mi az, ami számunkra elfogadható, és mi az, ami nem. Természetesen, figyelemmel követjük, mit tanítanak a szlovák iskolákban, de engedtessék meg nekünk, hogy magunk döntsük el, mit veszünk át változtatás nélkül és mi az, ami kiegészítésre, módosításra szorul.

Két könyvből egyet

Mi nem haladhatunk egy az egyben sem a magyarországi, sem a szlovák alaptanterv szerint. Itt is a kettős kötődés, vagy kettős nem kötődés okoz problémát. Pedig, ha léteznének az említett alkotó közösségek, milyen egyszerű volna azt mondani: itt van ez a magyarországi tankönyv, vessük össze a hazaival és a kettőből csináljunk egy harmadikat.

A nyelvoktatás külön fejezet

A szlovák nyelv oktatásáról külön kell szólni. Itt az utóbbi tíz-húsz évben másról sincs szó, mint arról, milyen színvonalon tanítják a szlovák nyelvet a magyar iskolákban. Iskoláinkkal kapcsolatban ez volt és maradt a fő probléma. Néhány szélsőséges véleményt hallva az emberben felvetődik a gondolat, hogy amennyiben csak ez a fontos, sőt a legfontosabb, akkor a szlovák gyerekeket be se kell íratni az iskolába, hisz ők már úgyis tudnak szlovákul! Sajnos, az utóbbi negyven év leszoktatta az embereket az önálló gondolkodásról és véleményalkotásról, s tökélyre vitte az agymosást és a manipulálást. Ebből adódóan a szlovákiai magyarság egy része ebben a kérdésben megtéveszthető. Többek között azért is, mert olyan nevelést kapott - tisztelet a kivételnek -, amely nem fektetett kellő hangsúlyt bizonyos értékekre. Mert ha ismerem a saját régióm kulturális örökségét, történelmét, szokásait, népdalkincsét stb., biztos, hogy ez meghatározó hatással lesz rám; úgy érzem, ezzel tudom magam azonosítani, így vagyok autentikus, és ennek birtokában senki nem győzhet meg arról, hogy ez fölösleges, alacsonyabb rendű, netán elvetendő. Épp ezért meg tudom becsülni a más vidékről származók hasonló örökségét is, és sosem tudnám azt mondani róla, hogy nem olyan értékes, mint az, amelyhez én kötődöm. Mindezt figyelembe véve, túlzottnak tartom az alapiskolákban folyó szlovák nyelvoktatás óraszámát. Azért tartom aránytalannak a heti négy magyar óra melletti öt szlovák órát, mert ez egy abszurditás. Először az anyanyelvét kell megtanulnia a gyereknek. Gyakran kiderül ugyanis, hogy a tanulóknak nem az ismeretanyaggal van problémájuk, hanem a saját anyanyelvűkkel. Nem tudják magukat jól kifejezni magyarul. S ez a jelenség egyre jobban teljed, mert a gyerek nem olvas, hanem videózik, számítógépezik, tévézik abban a korban, amikor csak olvasással lehet fejlesztem a gondolkodást. Természetesen megtanítjuk a szlovák nyelvet, de nem úgy, hogy az elemi iskola harmadik osztályában ra- goztatjuk a strojt meg a dubot, mert azt a harmadikos nem érti, számára az egy absztrakt dolog. A mindennapi élettel kapcsolatos kifejezéseket kell megismertetni vele, beszélgetések formájában, hogy feltalálja magát a különböző helyzetekben, és ne érjen minket jogos bírálat azért, mert elmegy a gyerek az orvoshoz, de nem tudja megmondani szlovákul, mi a baja.

Túlzott elvárások

Nagy gond, hogy szerintem nem azt tanítjuk, ami a gyereket valóban érdekli. S talán

ezzel is függ össze, hogy romlik a magaviselet, a gyerekek egyre nehezebben kezelhetők. Miért? Többek között azért, mert már az óvodától kezdve helytelenek az elvárásaink. Nem jó ugyanis, ha az óvodában iskolás dolgokat csináltatnak a gyerekekkel, az alapiskolában meg olyan absztrakt ismeretanyaggal zsúfolják tele a fejüket, amely a koruknak nem megfelelő. Egyszerűen tudatosítani kell, hogy tízéves korig nem megy az elméleti és absztrakt dolgok fejlesztése. Ott gyakorlásra, megértésre és olyan mechanizmusokra van szükség, amelyek fokozatosan elvezetik a gyereket egy megfelelő tudásszintre, ahol teljes biztonsággal tud mozogni. Az alapiskolában túl sok olyan terminológiát tanítunk, amelyek rögzítésére nincs idő, ezért aztán a középiskolában újrakezdhetjük az egészet. Úgy gondolom, az alapiskolának egyetlen feladata van, a maximális egyéniségfejlesztés. Az alapiskolák tele vannak olyan gyerekekkel, akiknek fogalmuk sincs, miben tehetségesek. Nincs elég idő és lehetőség a képességeik kibontakoztatására, pedig itt ez lenne a lényeg. Sok alapiskolás pedagógusnak még az sem világos, mennyire fontos a gyereknek, hogy érezze a szeretetek a törődést, az odafigyelést. Mi általában utasítunk, irányítunk, rendet teremtünk, megkövetelünk, megrovunk, ahelyett, hogy megpróbálnánk a gyereket pozitívan befolyásolni, a problémát megoldani, a konfliktusokat kreatív módon feloldani, a gyerekkel kölcsönösen megegyezni és az igényeit kielégíteni. A diákok azért nem szeretik az iskolát, mert ott nem mindig érzik jól magukat. S túlzott az az elvárás is, hogy egy nyolcadikos tudja, milyen pályát válasszon. Még tizennyolc évesen is rendkívül nehezen birkóznak meg a gyerekek a pályaválasztás problémájával. Ha megnézzük a svéd, osztrák vagy más nyugati iskolarendszert, látjuk, hogy a képzés határa mindig kijjebb tolódik, mert az államnak nem érdeke, hogy fiatal munkanélküliekkel árassza el az országot. Amit húszéves koráig megtanul valaki, azzal majdnem az élete végéig kitart, ha megszerettetik vele az ismeretszerzést, azt, hogy utánajárjon a dolgoknak. Ha sikerül tartósan felkelteni az érdeklődését valami iránt, már nem lesz elveszett ember, előbb-utóbb megtalálja a helyét a neki megfelelő pályán.

Mikor lesz egységes oktatási koncepciónk?

Alakul az oktatási minisztérium nemzetiségi osztálya, ami nagyon jó, nagyon szükséges, de azt hiszem, az sem fog tudni sokat változtatni, segíteni, ha a fejekben, a gondolkodás- módunkban nem áll be változás. Mióta beszélünk például arról, hogy szükség van egy egységes magyar oktatási koncepció kidolgozására, és az mégsem képes megszületni. Azért, mondják, mert kevés az olyan szakember, aki a humán és a természettudományi tantárgyakhoz egyaránt ért. Ez igaz, de meg kell nézni más országok oktatási koncepcióit. No nem azért, hogy szolgai módon lekopírozzuk őket, hanem, hogy átvegyük belőlük az értelmes dolgokat. A legtöbb pedagógus nem hivatalnok típus, ezért nem szívesen vállal posztot az oktatási minisztériumban. S azon is elgondolkodhatunk, hogy amennyiben a legjobb pedagógusainkat elküldjük hivatalnokoskodni, akkor mi lesz? Mindenesetre, olyan emberekre lenne szükség az oktatásügy felelős helyein, akik minimum annyit tudnak, hogy mi volt tizenöt éve, mi van most és mi lesz tizenöt év múlva. De, mondom, még ez sem sokat segít, ha a fejekben nem történik változás. Ugyanez vonatkozik az oktatási autonómiára is. Hiába vállalják fel a politikai pártok és iktatják megvalósítandó céljaik közé, ha mi nem vagyunk rá kellőképpen felkészülve. S főleg, ha félünk, és félelmünkben azt sem merjük megtenni, amit már nyugodtan megtehetnénk. A társadalmat, az iskolát fel kell készíteni az autonómia befogadására. Ez négy év alatt elérhető, ha megreformáljuk az alsó tagozat tantervét a Tolnay, Zsolnai és egyéb módszerekkel, s ugyanakkor a következő négy évfolyamét és a gimnáziumét is. Ha kidolgozzuk ezt a három programot és egyszerre indítjuk be, megértünk arra, hogy oktatási autonómiánk legyen. Csakhogy az iskoláknak maguknak is fel kell vállalniuk valamilyen szellemiséget. A legtöbb pedagógus azonban elvárja, hogy fölülről irányítsák. Ez azért baj, mert nálunk, a mi oktatásügyünkben nincsenek kidolgozva a játékszabályok. Semmi sincs világosan megmondva azon kívül, hogy hány órát kell letanítani. És irányítani is csak úgy lehet, ha az irányítónak van egy konkrét elképzelése, koncepciója, programja. Nálunk épp ez hiányzik, s nem is lesz, ha ölbe tett kézzel várakozunk és nem merjük vállalni mindazt a nehézséget, amivel minden újítás, minden reform és főleg minden önállóság jár. Márpedig félni nem szabad.

AMARIÁNUM

Először az a hír járta, hogy magyar nyelvű bencés gimnázium nyílik az idén szeptemberben Komáromban. Most, amikor egymás után létesülnek Szlovákia-szerte az egyházi iskolák, természetesnek tűnt, hogy a csaknem három évszázados komáromi bencés hagyományok újjáélesztésére törekednek a helybeliek. Aztán kiderült, hogy a gazdag hagyományok folytatása számos nehézségbe ütközik. Elsősorban a bencés tanárok hiánya jelent megoldhatatlan akadályt. Iskola mégis nyílik, méghozzá nem is akármi lyen, az 1929-bc9 szárma- Megközelítően kétszáz.

• Alapvető feltétel a vallásosság, a keresztény hit?- Iskolánk a nagyszombati érsekség alapításában jött létre, és az itteni római katolikus plébánia védnöksége alatt áll. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csakis római katolikus felekezetű gyermekek látogathatnák. Így volt ez annak idején a bencés gimnáziumban is, ahol a legnagyobb tolerancia uralkodott és diákjai között mindig bőven

akadtak más feleke- zetűek.Ezt a hagyományt követve mi is tiszteletben tartjuk a másságot, mindenkit

zó egykori Mariánum szép szecessziós épületében. Miben különbözik az új iskola a meglévő többitől ?—kérdezem Stubendek István igazgatótól.- Ez egy magyar nyelvű énekzene tagozatú alapiskola, amely ritkaságnak számít nemcsak itthon, de külföldön is. Most, harmadszori nekifutásra sikerült megvalósítani, s némi tulajdonjogi vita és huzavona után birtokunkba vehettük a július 15-ig ifjúsági házként működő épületet is. Azt hiszem, a két előző próbálkozás sikertelenségének az volt az oka, hogy nem szólították meg kellőképpen a szülőket, nem győzték meg őket arról, mennyire fontos a magyar iskola Komáromban. Jelenleg három szlovák és három magyar iskola működik a városban, de az utóbbiak túlságosan zsúfoltak. Hogy megnyerjük az embereket, valami merőben újat szerettünk volna nyújtani, olyasmit, ami sehol nincs. Nagyapámtól kezdve mindenki kántortanító volt a családban, én meg zenész vagyok, nálunk a zene és a vallás mindig együvé tartozott, így született az ötlet, hogy ének-zene tagozatú egyházi iskolát létesítsünk. Ilyen Magyarországon sincs, nem létezik hát irányadó, követhető modell, ezért óriási a felelősségünk. Igyekszünk alaposan felkészülni, hogy meg tudjunk felelni a vállalt feladatnak, én például nemrég Magyarországon egyházzenei tanfolyamon vettem részt.

• A többi iskola hogy fogadta a konkurenciát?- Személyesen beszéltem az igazgatókkal és megkíséreltem meggyőzni őket arról, hogy működjünk együtt. Mindnyájan nagyon megértőnek mutatkoztak, s nagyon bízom abban, hogy így lesz a jövőben is. Különben sem „szippantunk el” annyi gyereket, nem szeretnénk mammutiskola lenni, mert az mindig a minőség rovására megy.

• Hány diák kezdi a Mariá- numban az iskolaévet?

Az oldal anyagát Vojtek Katalin írta

(Czékus Péter felvétele)

szívesen fogadunk, tekintet nélkül felekezeti hovatartozására

• Vannak paptanárjaik is?- Sajnos, nincsenek, hisz tudjuk, hogy a falvakban is lelkészhiány van, nálunk is csak a hittant oktatja pap. Tizenöt tagú pedagógusgárdánk van, tagjai között akadnak most végzett fiatalok és nyugdíjas korúak is. Három alap- követelményünk volt: főiskolai végzettség, egyházilag rendezett családi élet és lelkészi ajánlás. Ügy igyekeztünk megválogatni az itt tanító embereket, hogy semmiféle támadási felületet ne adjanak magatartásukkal, magánéletükkel, ugyanis rengeteg még az előítélet, amelyet csak az idő, a türelem és főleg a kézzelfogható, kimutatható eredmények segíthetnek leküzdeni. Szerencsére, sok támogatónk van, akik szívükön viselik iskolánk sorsát és már eddig is sokat tettek érte. Ilyen például Mainz Klára nyugdíjas pedagógus, de számos más nevet is felsorolhatnék.

• Van kötelező tandíj?- Nincs, hisz ez nem magán-, hanem egyházi iskola, a növendékek tehát nem fizetnek.

• Ha már zenei tagozatú iskoláról van szó, milyen óraszámban folyik a zeneoktatás?- Heti három órában, a Kodály. módszer és a kitűnően bevált magyarországi tankönyvek segítségével. Ezen kívül kórust szeretnénk alapítani, amely az istentiszteleteken is gyakran közreműködne. Terveink között szerepel, hogy a helyi művészeti alapiskola tanárai itt helyben tanítsák hangszeres zenére a növendékeket. A többi tantárgy változatlan, nem különbözik attól, amit más iskolákban oktatnak. Ami más, vagy legalábbis szeretnénk és minden erőnkkel, tudásunkkal arra törekszünk, hogy más legyen, az az iskola szellemisége: a kereszténység univerzálisnak mondható erkölcs- és értékrendjét magukénak valló, erős nemzeti identitástudattal rendelkező fiatalokat szeretnénk nevelni.

OKTATÁSÜGY 1994. szeptember 4. ÜaSÉMBp