Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-21 / 34. szám
llBSÚmap 1994. augusztus 21. RIPORT ' Ü BM3BÍ Rokkantkocsiban ül. Mindkét lába és a bal karja béna. A jobbjába veszi hát értékes japán fényképezőgépét, hogy megmutassa; félkézzel hogyan állítja be és kattintgatja, amikor ,Járművében” ülve fotóriporterként járja Kassa utcáit. Kovács Tibor felvételei- Rokkantságom miatt úgy érzem, mintha már százéves lennék, pedig még csak ötvenhét vagyok - mondja Kovács Tibor. - Két részre szakadt az életem: az első, tele örömmel és ifjúsággal, harmincegy éves koromig tartott... Ha fiatal az ember, még a puszta kenyér is ízlik neki. Akkor is tele van örömmel, ha sorsa nem az elképzelései szerint alakul. Az 1937- ben született Tibor már gyerekkorában megismerte, mit jelent szülők nélkül élni. Édesapját katonamundérba öltöztették, és kivitték az orosz frontra.- Azóta a keresztanyám nevelt. Az anyám akkor már nem élt velünk. Apám fogságba került, és csak negyvenhétben jött haza. Akkor sem hozzánk, hanem a maga külön életét kezdte élni. A keresztanyámék még negyvenháromban a dominikánusok magániskolájába küldtek, ahol csak két elemit járhattam ki. A háború után a határt visszaállították, Kassa újra szlovákiai város lett, és magyar iskola sehol. A szlovákban fejeztem hát be alapiskolai tanulmányaimat. Éppen akkor, amikor hírét hallottuk, hogy újra megnyitják a híres magyar iparit. Beiratkoztam, de a szlovák iskolában töltött évek után, sajnos, nem ment a magyar... Az egyébként jó eszű gyerek átkérte magát az ipari szlovák tagozatára. Itt is érettségizett ötvenhatban, majd a Kelet-szlovákiai Gépgyárban hét évig konstruktőrként dolgozott. Hajlamot érzett az újságíráshoz is, a fényképezés pedig a szenvedélye lett. Cikkeit, fotóit elfogadták az újságok. Később a kassai Műszaki Múzeumba került, ahol asszisztensként a kohászati osztály műszaki rajzait készítette, meg szakmai fotókat és filmeket. Ekkoriban sokat sportolt. Aktívan síelt és úszott, próbálkozott a búvárkodással és a sportrepüléssel. Kedvelte a társaságot, szeretett érdekes emberekkel társalogni. Így jött el életének harmincegyedik éve... 1968 augusztusa Augusztus 21-e reggelén, akárcsak naponta, bekapcsolta a rádiót.- Szokatlan felhívásokat hallottam: Emberek, őrizzék meg nyugalmukat! Menjenek munkába! Az első pillanatokban azt hittem, valami rádiójáték megy. De a felhívások ismétlődtek. Vállamra kaptam hát a fotóstáskámat, és a városba indultam. Az emberek a Felszabadítók tere felé siettek. Hallottam haragos kijelentéseiket: A vöröscsillagosok most aztán felszabadítanak bennünket a szabadság alól! Megszállók!... A tér két oldala tele volt fiatalokkal, diákokkal. Kövekkel dobálták meg az acélszörnyeket. De nemcsak fiatalok sereglettek itt össze, hanem mások is. Sokan. A lánctalpak dübörgését túlharsogva éltették Dubéeket. Dél felé meghallottam az első lövéseket. A karomra fehér zsebkendőt kötöttem, hogy ezzel is jelezzem: nem csak egyszerű tüntető vagyok, hanem „dolgozni” jöttem, hogy megörökítsem azokat, akik a tankjaikkal írják a történelmet. Szívem legmélyén éreztem, hogy a történelemlrást bármikor megváltoztathatják, ám azt, ami a fényképeken van, nem módosíthatják. A szovjetek lerohanták Csehszlovákiát, s ez ellen transzparensekkel, kődobálással, torlaszok emelésével csak ideig-óráig lehet védekezni. Kovács Tibor újabb és újabb filmtekercseket fűzött a gépébe. Fehér „karszalaggal” a karján rengeteg felvételt készített, amíg csak le nem áldozott a nap. Még a tömeg előtt álló, a tér „nyugalmát” őrző szovjet fegyveres katona háta mögött is elkattintotta fényképezőgépét.- Amikor a romló látási viszonyok miatt már nem fényképezhettem tovább, gyorsan a múzeumba siettem, hogy előhívjam a filmeket. Amíg ez nincs meg, nem biztos a kép. Amikor a szárítóban felaggattam a filmszalagokat, elégedetten indulhattam vacsorázni az Imperiálba... Az étteremben egy jó ismerőse ült az asztalához. Épp ettek és a nap nagy eseményeiről beszéltek. amikor az utcáról berontott oda egy ember:- A Slovan felől világító golyók röpdösnek! Kitódultak az utcára. Kovács Tibor vállán ott volt a fotóstáska, de most csak a drágán vásárt szerzőfelvétele rolt, kis fényképezőgépét hozta magával. Asztaltársával a főtér felé sietett. Csak a házfalakhoz tapadva, a kapualjakba húzódva álldogáltak a bátrabb emberek, hogy szemtanúi lehessenek az éjszakai átvonulásnak. A fotóriporter tőlük tudta meg, hogy a téren miért lángol egy vagonszerű teherautó.- Ezt le kell fényképeznem! - mondta Kovács Tibor. Hogy felvételt készíthessen, az égő kocsi közelébe kellett jutnia. Éttermi ismerősével az Ismeretlen Katona Emlékművéhez lopakodtak. Hason kúszva jutottak oda, és Kovács Tibor az égő autót fényképezte. Nem sejthette, hogy a megszállók, a tér mindkét oldalán, vaksötétben is látó, infratávcsővel felszerelt fejvadászokat állítottak. Parancsba kapták: amint gyanút észlelnek, húzzák meg a ravaszt. Kovács Tibor és ismerőse, amikor kimásztak egy bemélyedés fedezékéből és a házak felé futottak, a villamosmegálló szigeténél feljajdultak. Tibor társának a bokáját érte a golyó; a fotóriporter a fejéhez kapott.- A lövés hangját nem hallottam. A tasak kiesett a kezemből és elvágódtam. Nem vesztettem el az eszméletemet, de megmozdulni nem tudtam. A házak felől emberek rohantak hozzám, aztán betettek egy személykocsiba. Csak később tudtam meg, hogy a taxis, Rais úr vitt el a kórházba. Arról is csupán utólag értesültem, hogy az akkori estének halottja is volt, Kassa hatodik halálos áldozata. Azt is utólag mondták el Kovács Tibornak, hogy fotóstáskáját reggel üresen találták meg a villamosmegállónál. A drága fényképezőgép „elveszett”, s vele együtt elvesztek a történelmet dokumentáló fotóriporter utolsó felvételei is. A tasak még két napig azon a helyen maradt, ahol kiesett az ő kezéből. Az emberek virággal szórták tele, gyertyákat gyújtottak körülötte. Gyászolták őt, legendákat regéltek róla, nem tudták, hogy életben maradt. Bénán is felkiáltójel „Csak” a koponya felső részét fúrta át a golyó; három végtag centrumát károsítva meg. Mindkét lába és a bal karja ekkor bénult meg! Kassáról később, még fekvő betegként, Csehországba szállították. 1972-ben került ki a kórházból, de továbbra is béna maradt. Az orvos- tudomány keveset segített rajta. A belső erő volt az, amely élniakarását táplálta. Jólesett neki - ha egyszerű tolókocsiban „sétálni” vitték a városban -, hogy a járókelők köréje csoportosultak. Kovács Tibor népszerűsége nem tetszett viszont a mindent visszarendező, „igazhitű” párttagoknak.- El akartak távolítani Kassáról, hogy ne emlékeztessem az embereket hatvannyolc nyarára. Azt híresztelték, joggal lőttek rám, és a fej sebemet büntetésből kaptam! Az elvtársak, még hetvenkettőben, a szellemileg fogyatékosok és mozgássérültek epeijesi intézetébe vitettek, hogy bénán, felkiáltójelként se legyek a szemük előtt... Hetvennégyben egy nyugatnémet gyártmányú, kis villanykocsit kapott. Azóta, az intézet folyosóján és udvarán „kocsikázva” egyre nőtt benne a vágy, hogy visszatérhessen az életbe. Dolgozni akart, bár a szakmájához nem térhetett vissza, hiszen műszaki rajzokat sem készíthet többé. Csak a fotózás maradt számára, s a remény, hogy egyszer majd kiállíthatja „hatvannyolcas” fényképeit... A múltat nem feledhetjük Nyolc év múltán megélte a nagy napot, s visszahozták őt Kassára. Azóta újra a szülővárosában élhet! Egy gyerekkori barátja segített rajta azzal, hogy a cigánytelepen egy szobát szerzett neki. S az is örömünnep volt számára, amikor Anezka asszony - a félj nélkül élő, két nagyobb fiúgyermek anyja, aki az eperjesi intézetben ápolta őt - mind gyakrabban látogatott el hozzá. Még munkahelyet is változtatott, és a kassai nagykórház ápolónője lett, csakhogy a gondos ápolásra szoruló Tibor közelében lehessen. Összeházasodtak, majd nyolcvankettőben háromszobás, földszinti lakáshoz jutottak, hogy a fotóriporter innét könnyűszerrel a városba „ko- csikázhasson”. Az utóbbi időben mind gyakrabban teszi ezt, mert Kovács Tibor önálló fényképkiállításon szeremé bemutatni szülővárosát. A rendszerváltás után - végre - Kovács Tibor „hatvannyolcas” felvételei is a nyilvánosság elé kerültek. Kassán kétszer is kiállították őket: egykori munkahelyén, a Műszaki Múzeumban, majd a Kelet-szlovákiai Galériában. A riporternek is megmutatja a megszállás napján készített képeit:- Találkoztam a történelemmel, bár ez az én esetemben, sajnos, személyes tragédiával is járt. De a múltat akkor is látnunk kell, ha az fájdalmas számunkra. Azt sem feledhetjük hát el, ami hatvannyolcban történt velünk... Petrőci Bálint
