Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-21 / 34. szám
Lisszabon a szelídség városa. Más nagyvárosokban vízfecskendővel rebbentik szét az elszemtelenedett galambokat, itt, a portugál szabadságharc monumentális emlékműve alatt, a kövezetbe mélyítve, vízzel teli kis medence várja őket, hogy napi szobordekorációs tevékenységük közben kedvükre olthassák szomjukat. Szelídek és kedvesek a koldusok is. Egyikük, akinek arcán döbbenten fedezem fel a Velázquez által megörökített spanyol udvari törpe, Sebastián de Mórra voA kopott bérház udvara ilyen csodás kis kertet rejt násait, rámpisszeg, amint be akarok menni a Megtestesülés templomába. Először azt hiszem, pénzt kér, holott csak arra akar figyelmeztetni, hogy a főbejárat zárva van, a mellékajtón kell bemenni. Amikor ismét elhaladok mellette és röstellkedve magyarázkodni kezdek, amiért nem tudok pénzt csúsztatni felém nyújtott tenyerébe, mosolyogva bólogat és a latin népek mindent kifejezni képes mozdulataival jelzi: nem történt semmi, menjek csak nyugodtan. A népes utcán egy idős hölgy ismeretlenül megszólít: nyitva felejtettem a kézitáskámat, csukjam be, mert valaki belenyúlhat. A járókelők a legnagyobb készséggel, bőbeszédűen adnak felvilágosítást az eltévedt turistának, a múzeumi teremőrök nagyvonalúan szemet hunynak, ha a „Fényképezni tilos!” felirat ellenére valaki elkattintja a fényképezőgépet. A metró bejáratánál silbakoló egyenruhás úrnak kétségbeesve magyarázom: sehol sem tudtam beváltani a pénzemet, mert a lisszaboni bankok már délután háromkor bezárnak, annyim sincs, hogy jegyet váltsak, hogy jutok így el a távoli szállodába? Az alkalmazott pár szót vált kollégájával, aztán egy jegyet nyom a kezembe: „De nem tudom megfizetni!” „Vegye úgy, mint ajándékot” - mosolyodik el. El vagyok bűvölve a portugálok kedvességétől. A helybeli utazási irodák prospektusai nem túloznak, amikor ezt is az ország egyik vonzó sajátosságaként reklámozzák. Csak az nem megy a fejembe, milyenek lehettek a mai szívélyes portugálok ősei? Azok, akik merész tengerjárókként a világ hatvan százalékát fedezték fel, s Angolától Kelet-Indiáig kíméletlen gyarmatosítókként léptek fel? Vér és könny tapadt a távoli egzotikus tájakról Portugáliába áradó kincsekhez. Azokat is ilyen kedves emberek szerezték? A szinte tengerré szélesedő Tejo folyó partján álló impozáns, 52 méter magas Felfedezések emlékművének hatalmas kardot formázó északi oldala arról tanúskodik, hogy a fegyver nélkülözhetetlen volt az új világok meghódításához. Az 1960-ban felállított, hajó alakú szobor főalakja a portugál történelem egyik legérdekesebb személyiségét, Tengerész Henriket ábrázolja. I. János király harmadik fiaként a koronát nem kaphatta meg, az az elsőszülöttnek járt, ezért rendkívüli tehetségét és szervezőkészségét más területen igyekezett kamatoztatni. 1415-ben 200 hajóból álló flottával elfoglalta Ceutát és környékét, megakadályozva az oszmán terjeszkedést és biztonságossá téve a kereskedelmi hajók útját a Gibraltári-szoroson keresztül. Hajótervezőként szintén remekelt, az ő elképzelései alapján épültek a nyílt óceáni hajózásra is alkalmas új típusú vitorlások, a karavellák, s ő dolgozta ki az asztronómiai tájékozódásnak a déli félgömbön is használható módszerét. Még megérte Madeira, az Azori-szigetek és a Zöldfoki-szigetek felfedezését, s munkásságával előkészítette a nagy indiai és dél-amerikai expedíciókat. A felfedezéseket követő gyarmatosítások nyomán kincsekkel megrakott hajók áradata indult Lisszabon kikötőjébe. Megkezdődött Portugália aranykora, a 16. században legendák keringtek Lisszabon pompájáról és gazdagságáról. A virágzás másfél évszázadig tartott. 1580-ban kihalt az Avis-ház, a trónra a spanyol oldalági örökös, n. Fülöp került, aki portugál királyként is megmaradt spanyolnak: Portugáliában mindig csak a meggyöngítendő riválist látta. Ráadásul a tengerentúli területeken megjelentek a holland, majd az angol és a francia gyarmatosítók, így az onnan származó bevételek is megcsappantak. 1640-ben győzött a spanyolellenes felkelés és a portugál Braganca család került a trónra, de az ország többé nem tudta visszaszerezni régi gazdasági pozícióját. A Brazíliából érkező arany- és drágakőszállítmányok tetemes részét az udvartartás nyelte el, amely a Napkirály pazarló pompáját utánozta. Ezt a hivalkodó fényűzést követte a nemesség és a főpapság is, ami Portugália teljes eladósodásához vezetett a gyarmati jövedelmeit okosan felhasználó Angliánál. 1753. november 1-jén pedig olyan iszonyatos katasztrófa sújtotta Lisszabont, amely az egész akkori világot megrázta. A 12 percig tartó, óriási szökőárral kísért földrengés 40 ezer ember életét oltotta ki és 9000 épületet pusztított el. Sokan azt gondolták, Lisszabon már soha nem támad fel. Hogy mégis feltámadt, Pombal márkinak, a király energikus és zseniális külügyminiszterének köszönhető, aki abban az időben forradalminak számító városrendezési elvek alapján építtette újra a rombadőlt várost. Nem csoda, hogy Lisszabon egyik legmonumentálisabb szobra őt ábrázolja. Arányaival, díszes talapzatával elhomályosítja az egykori uralkodók szobrait, pedig azokból is van néhány. Úgy látszik, a portugálok szeretik a szobrokat, szinte minden térre jut egy. A legkevésbé majesztátus, s talán épp ezért a legkedvesebb egy vézna, görnyedten ülő öregembert ábrázol. Ez Camoes, a portugálok legnagyobb költője, akinek hányatott élete Kemény Zsigmondot egy regény, az Élet és ábránd megírására ihlette. A portugál nemzeti eposz, a Luziadák szerzője nyomora elől Indiába menekült, majd Macaóba vetődött, ahol egy barlangba húzódva írta meg nagy művét. Hazafelé hajótörést szenvedett, és kéziratát a hullámok fölé tartva, élete kockáztatásával mentette meg. Egy pestisjárvány áldozataként, szegényen és elhagyatva halt meg, tömegsírba temették, ma sem ismerik végső nyugvóhelyét. A hálás utókor díszes szimbolikus síremléket állított neki a Szent Jeromos kolostor templomában, ott, ahol a portugál királyok és Vasco da A legnagyobb portugál költő, Camoes szobra Azulejos-borítású ház homlokzata Gama márványszarkofágjai állnak. Hogy milyen meseszép lehetett a földrengés előtti Lisszabon, azt ez a csodával határos módon épen maradt kolostor, a város legnagyobb műemlék-együttese tanúsítja. Káprázatos portáljai a kőfaragás csodái. Kacskaringós indák, fantasztikus stilizált növények, kagylók és kötélpászmák váltakoznak szeszélyes ritmusban, mégis csodás egységet alkotva. De a legszebb a kolostor világhírű, emeletes, kőcsipkés árkádsorral ellátott ke- rengője. Az ember nem tud irigykedés nélkül gondolni azokra a szerzetesekre, akik itt végezték napi sétájukat. Akkor is rájuk gondol, amikor a templomi kórus gyönyörű reneszánsz stallumainak faragásait veszi szemügyre. A profán és szakrális motívumok bizarr módon keverednek egymással, a megkínzott mártírok és ájtatos szentek mellett pajzán, meztelen kis pán fújja sípját, dúskeblű, élveteg szirének mutogatják leplezetlen bájaikat. Vajon nézegették őket a jámbor szerzetesek, s ha igen, mire gondolhattak közben? Könnyebb eltalálni, mire gondol a kolostorból kilépő turista, amikor a kőhajításnyira lévő Tejo partjáról elnézegeti a szemközti dombokat, a városképet uraló Szent György-várat, a barokk templomok hófehér kupoláit és a piros cseréptetők rengetegéből kiemelkedő modem, csupa üveg felhőkarcolókat. Azt, hogy csodálatos ez a város, ahol régi és új, nyomor és gazdagság meghökkentő szeszéllyel váltakozik és keveredik, ahol a pálmafákkal szegélyezett, széles sugáru- takról letérve olyan girbe-gurba, szűk utcácskákban találja magát az ember, hogy szinte súrolja az egyirányú, régimódi, nyitott villamos, amely belül üres, de lépcsőin fürtökben lógnak a viháncoló, iskolatáskás gyerekek. A szűk utcácskák kopott házainak falát mintás, gyönyörű, többnyire kék-fehér csempe, ahogy itt nevezik, azulejos borítja. S aki az épület omlatag külsejéről ítélve ilyennek képzeli a belsejét is, kellemesen csalódik. Az előcsarnokok, folyosók, lépcsőházak makulátlanul tiszták, üdítően hűvösek, valóságos oázisként hatnak a belépőre. Nem ritkaság, hogy a kapualjból egyenesen a kertbe jut az ember, amely bármilyen kicsi is, pálmafáival, dúsan virágzó bokraival olyan látványt nyújt, mint nálunk a legszebb botanikus kertek. Ezek azok a kis csodák, amelyeket aztán dédelgetett emlékei között őriz az ember. A nagy csodák méreteikben is gigantikusak, mint a Tejón átívelő, 2278 méter hosszú Április 25. híd, Európa leghosszabb függőhídja, és a Tejo déli hídfőjének közelében felállított, széttárt karú, talapzatával együtt 110 méter magas Krisztus-szobor, Lisszabon legnagyobb, a város minden pontjáról jól látható emlékműve. S aki még tovább szeretné halmozni a „leg”- eket, elrándulhat a mintegy 20 kilométerre fekvő Cabo da Rocára, erre az örökké széljárta, kietlen sziklaszirtre, amely az európai szárazföld legnyugatibb pontja. A középkorban a Sintrai-hegység e tengerbe könyöklő nyúlványát hitték a világ végének, s azt tartották, aki innen hajóval elindul, elérkezik a világ peremére, s onnan lehull a Semmibe. Furcsa elgondolni, vajon hogy alakult volna Portugália és Lisszabon sorsa, ha Tengerész Henrik és álmainak megvalósítói, a nagy felfedezők elhitték volna ezt a mesét? Vojtek Katalin Késik a fórum alapkőletétele Magazinunk néhány héttel ezelőtti számában A megálmodott szellemi fórum címmel Wizöltünk eov írást a j~.... *-v“- OJ —--Ko máromi Jókai Színház mögötti, egyelőre üres telken majdan felépítendő, küllemében nagyon tetszetős és kifejező többfunkciós épületről. Holocsy Istvánt, a Jókai Színház igazgatóját arról faggattuk, hogy jelenleg hol tartanak a szóban forgó épület munkálatai?- A színház mögötti terület - melyen a tervek szerint felépülésre kerül az új többfunkciós épület - nagy része a Jókai Színház tulajdonában áll, kisebb parcellák azonban más intézmények, illetve magánszemélyek tulajdonát képezik, ezért az építkezés megkezdése előtt többek között még a telektulajdonosokkal is egyezségre kell jutnunk. Amennyiben lehetséges és elfogadható áron kínálják földterületeiket, abban az esetben megvásároljuk a telkeket, ha nem, akkor bérleti szerződéseket kötünk a tulajdonosokkal.- A sajtóban már közzétett vázlatterv mennyire tekinthető véglegesnek?- Az épület végső formájáról, de legfőképp a belső elrendezésről azok az intézmények fognak dönteni, amelyek valamilyen formában részi vesznek majd az építkezésben. Ezek a hitelezők, illetve azok a társaságok, amelyek majdan beköltöznek az épületbe. A Jókai Színház feltétlenül részese kíván lenni az építkezésnek. Mivel egyelőre ismeretlen mind a hitelezők, mind a bérlők listája, végleges tervről még korai lenne beszélni.- Szavaiból arra a szomorú következtetésre kell jutnom, hogy az alapkőletétel még sokáig várat magára...- Sajnos az építkezés megkezdését több tényező is gátolja. Leginkább talán a szükséges anyagiak hiánya, mivel még nem találtuk meg a hitelezőket, ugyanakkor a lehetséges bérlőkkel sem folytattunk egyeztető tárgyalásokat. Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a Jókai Színháznak egyéb elfoglaltságai is vannak - a kőszínház rekonstrukciója, garázsépítés stb. -, ezért véleményem szerint az alapkőletételig még legalább egy évnek kell eltelnie. Azt azonban szeretném elmondani, hogy nem áll szándékunkban az említett telektől megválni. Kosár Dezső RIPORT 1994. augusztus 21. 1/BSdr/lBfJ A Jeromos-kolostor templomának egyik gazda- on díszített kapuja (Bárány János felvételei)
