Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-21 / 34. szám
1994. augusztus 21. PUBLICISZTIKA Csak lopni kell? A kassai Fő utca nappal igencsak népes. Zsúfolt a széles járda, meg az úttest is, mert a járműveket kitiltották innét. A presszók, a kisebb éttermek előtt vonzó szigeteket alakítottak ki színes napernyőkkel, fehér asztalokkal, karosszékekkel. A nyári hőségben várnia kell az embernek, hogy helyhez jusson, mert az ernyők árnyékában nyugodtan üldögélő vendégek ráérősen kortyintgat- ják kávéjukat, üdítőiket. A bágyasztó hőségben én is meginnék egy pohár tonikot, de nincs hová leülnöm. Foglalt az első, foglalt a második oázis is. Látom, nem messze ott a harmadik. Rágyújtok hát, de egy-két szippantás után elém áll egy tri- kós ember. Az arca borostás, mindkét karja erősen tetovált. Árad belőle a pálinkaszag. A kora esti óráktól épp az ilyen alakok miatt néptelen a Fő utca, a mellékutcákról már nem is beszélve... Kitérjek előle és folytassam az utamat? Ő azonban cigarettát húz elő a zsebéből:- Adna tüzet uram? - szólal meg rekedtes hangon. - De ha nem akarja, ne adjon! - néz mélyen a szemembe. Talán, hogy kiolvassa belőle, undorodom-e tőle.- Miért ne adnék? Nem kerül pénzembe - mondom szándékosan a „ lóvéra ” terelve a szót. Kifújja az első szippantás füstjét, és köszönö- möt mond.-Nincs kedve egy féldecire? - teszi hozzá.- Már a cigi ára is az égig szökött, hogy telne még a konyakra is?!- Azért utasít el, mert szégyent hoznék magára?- Nem a külső teszi az embert. Igyekszem mindenkiben a jót keresni. A közeli „oázis” felé int.- Csak kint ücsörögnek az emberek, hogy mutogassák magukat. Odabent üresek az asztalok. Jöjjön velem egy féldecire, meghívom... Ismerem ezt a „jó” szokást. Sorra követnék egymást a féldecik, s mi kerekedne ki ebből? Talán egy érdekes emberi sorsot vetítene elém... Az újságíró számára mindig érdekes egy ilyen alak kitárulkozása.- Na, megyünk? - sürgeti a választ. A farzsebéből összehajtogatott bankjegycsomót húz elő. -Ne féljen, van pénzem...- Bocsásson meg, de nem fogadhatok el semmit, ha nem viszonozhatom. Számomra már az is luxus, ha cigit veszek magamnak... Megsajnálhat, mert ad egy jó tanácsot:- Lopni kell, uram! Akkor magának is jut majd mindenre! - és cigarettázva tovaballag a trikós, tetovált karú férfi. Megtudtam volna róla, hogy mi a „foglalkozása”?... Petrőci Bálint annak a történelemnek olyan szereplői, akikről az utókor jószerével \ W semmi egyebet nem tud, mint azt, hogy milyen elvetemült gonoszig tevők, vérengző fenevadak voltak, sőt az idők múlásával történetük újabb eseményekkel egészül ki, ki-ki hozzátold ezt-azt, ahogy mondani szokás: rátesz néhány lapáttal. Minél régebben élt a szóban forgó személy, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a bűnlajstrom kiterebélyesedik, s egyre kisebb az esélye annak, hogy kiderüljön esetleges ártatlansága. Százával idézhetnénk a példákat, amelyek azt bizonyítanák, milyen kegyetlen dolgokra képes a célirányos propaganda, hogyan lehet bemocskolni még a legjámborabb ember emlékét is, ha valakinek az érdeke úgy kívánja. Közismert tény, hogy III. Richárd angol királyból tulajdonképpen Shakespeare gyártott púpos szörnyeteget és gyermekgyilkos trónbitorlót, de Lucrezia Borgiából is a rosszindulatú rágalom faragott méregkeverő bestiát. A magyar történelemnek is akadt jó néhány szereplője, akit hírbe hoztak az utókor előtt, s némelyiküket mind a mai napig nem sikerült tisztázni a - talán koholt - vádak alól. Különösen rájárt a rúd egy főúri nőszemélyre, bizonyos Nádasdy Ferencné Báthory Erzsébetre, aki - ha igazak az ellene emelt vádak - a legvéresebb kezű magyar történelmi figura volt. A csejtei vár úrnőjét - milyen kétes dicsőség! - külföldön is ismerik, éppen annak köszönhetően, hogy több mint háromszáz fiatal leány meggyilkolásával vádolták meg, ami még a véres háborúkhoz szokott XVII. századi Európában is sok volt egy kissé. Az egészben az a legelképesztőbb, hogy évszázadokon át senkiben nem merült fel a kétely, vajon valóban el- követte-e Báthory Erzsébet azokat a gaztetteket, amelyekkel megvádolták? Tényként könyvelték el, hogy abban az időben az emberi élet - kivált a jobbágyé és a szolgáé - nem sokat ért, ha egy-egy uraság haragra lobbant, a vége könnyen lehetett emberhalál is akár, s ha meggondoljuk, hogy milyen semmiségekért küldhették bitóra, máglyára vagy pallos alá bárkit, aki nem tudta tisztázni magát, akkor a csejtei várban történt halálesetek talán ki sem lógtak annyira a sorból. A fáma azonban nem holmi fel- indultságból elkövetett emberölésekről vagy kivégzésekről szól, hanem tudatos, előre tervezett gyilkosságokról és vérfürdőkről, amelyek indítéka egyrészt a szexuális eltévelyedés, másrészt az a tévhit, hogy a fiatal szüzek vére megállítja, sőt visszafordítja a könyörtelen öregedést. Aki járt a csejtei várban, az a helyi idegenvezetőtől olyan kiszínezve hallhatja ezt a rémtörténetet, hogy a háta is beleborzong, de még azt is megtudhatja, hogy az egész ügy hátterében tulajdonképpen nemzetiségi konfliktus is áll, hiszen azok a feláldozott szüzek kivétel nélkül szlovák leányzók voltak, s a magyar Báthory Erzsébet éppen a nemzetiségük miatt mészároltatta le őket nagy előszeretettel. De vajon igaz volna mindez? Valóban annyi vér tapad a csejtei várúmő kezéhez? Számos monográfia, tanulmány szerzője meggyőződéssel állítja: igen. Csupán a részletekben térnek el, s meglepő módon az e századi szerzők képzelete jóval merészebb, olykor olyan kijelentésekre ragadtatják magukat. amelyeket bizonyítani ugyan elfelejtenek, de amelyek nagyon hatásosak. Kevesen tudják, hogy dr. Antall József, a Magyar Köztársaság tavaly elhunyt miniszterelnöke a hetvenes években tanulmányt írt Báthory Erzsébetről, s ebben egyértelműen szexuális pszichopatának minősíti hősünket, aki génjeiben hordozta a bűnt, hiszen rokonságában és felmenői között szép számban akadtak mindenféle elvetemült figurák, akik egy jókora panoptikumot megtöltenének. Nagy László történész egyik könyvében hosszabban is elidőz Antall József tanulmányánál (amely a hetvenes években német szaklapban jelent meg először), és megállapítja egyebek között, hogy a neves szerző több ízben is pontatlan adatokra hivatkozik, kritikátlanul átveszi néhány korábbi szerző véleményét. Nagy László más történészek írásait is bonckés alá veszi, s arra a megállapításra jut, hogy többségük negatívan elfogult Báthory Erzsébettel szemben. Túlságosan elmélyednek a különböző tanúvallomásokban és a bűnrészességgel vádolt személyek - általában testi fenyítéssel vagy kínzással kicsikart - beismerő vallomásaiban, s hajlamosak átsiklani olyan tények felett, amelyek netán más megvilágításba helyeznék az ügyet, esetleg a vádlott ártatlanságát bizonyíthatnák. Határozottan érdekes a pro és contra véleményeket egymás mellé állítani, miközben az ember azt is szemügyre veheti, hogyan lehet bizonyos tényeket kihangsúlyozni, másokat viszont a háttérben hagyni, attól függően, hogy kinek melyik verzió tetszik inkább. Aki hisz a szadizmus vádjában, az előszeretettel ecseteli az egyes tanúvallomások részleteit, szinte lecsap a grafológus véleményére, amely szerint az úrnő aláírása egyértelműen elárulja az aberráltságot és a személyiségzavart, meg egyebeket. A Báthory Erzsébettel rokonszenvező ellenben azt a momentumot hangsúlyozza ki, hogy Thurzó György nádor milyen önkényesen bánt a vádlottal, s igazából lehetetlenné tette számára, hogy bírái elé léphessen és kifejthesse a váddal kapcsolatos véleményét. Az ügy koronatanúit és egyben fővádlot- tait (Báthory Erzsébet néhány szolgálóját és inasát) feltűnően gyorsan kivégeztették, magát a várúrnőt pedig Foto: Golfot Jenő egy ce]iába befalazták, ahonnan állítólag nem volt kijárása. Ámde ez sem bizonyítható, mert ilyen körülmények között hogyan tudott volna bárki is több mint három évig életben maradni? Nagy László (és mások) szerint Báthory Erzsébet koncepciós per áldozata lett. Közeli rokona volt a Habsburgokkal szemben álló Báthory Gábor erdélyi fejedelemnek, akivel talán szövetségre is lépett, de ez felségárulás lett volna, s az ilyesmit minden esetben teljes vagyonelkobzással büntették: a hatalmas Nádasdy-Báthory vagyon átszállt volna a királyra. Báthory Erzsébet két veje - Homonnai Drugeth György és Zrínyi Miklós (a szigetvári hős fia) - ezt mindenképpen szerette volna elkerülni, ezért olyasmivel kellett megvádolni az özvegyet, amelynek súlyos a büntetése ugyan, de a hatalmas birtok a családban marad. Ezért kellett szörnyeteget kreálni Báthory Erzsébetből, s ezért kellett nyomorultul meghalnia 380 évvel ezelőtt: 1614. augusztus 21-én. Mindez azonban feltételezés, a bizonyítékokra egyelőre várni kell. Lacza Tihamér ;d tpJfi'lJ JíÉúI ‘E.QCF ‘POP-CÁLK.F’ÍZ, Nem volt még olyan készülődés és indulás, amit a kutya észre ne vett volna. Olykor elegendő jel volt, ha felnyitotta az autó csomagtartóját, máskor csak a kézfogások, a búcsúcsókok váltották ki benne a reflexeket. Ezeket látva mintha hirtelen fájdalom hasított volna testébe, úgy nyüszített és vinnyogott, s ugrált a magasba, már-már önveszélyessé téve mozdulatait. Így búcsúzott az útra kelőtől, aki igazából nem lehet gazdája. Mégis megindítóak számára a kutya ilyetén tapasztalt érzelemkitörései. Eleinte nem tudta mire vélni, hogy a véletlen- szerű barátkozásai, a röpke, kedveskedő szavak, a reggelik és a vacsorák maradékai ilyen érzelmi kapcsolatot alapozhattak meg. A kutya viselkedése többről árulkodott, mint amit az ember egy állatról feltételez. Még akkor is így van ez, ha a leghűségesebb társnak mondott kutya fejezi ki kétségbevonhatatlan érzelmeit. Minden távozása fájdalmat vált ki a kutyában, s minden érkezés örömkitörésre sarkallja az értelmes állatot. Pedig igazából a kutyák szürke seregébe sorolható falusi korcs, akinek egyetlen dolga a vendég érkezésének jelzése, esetleg illetéktelen birtokháborítók azonnali elriasztása. Senki nem tudja, mi másra lenne még képes. Abban sem biztosak gazdái, hogyha szabadon engednék, miként viszonyulna a szárnyasokhoz és a ház körül élő más lábasjószágokhoz. Boldogságában talán halálra szorongatná a tyúkokat, féktelen jókedvében talán széthurcolná a nyulakat, de lehetséges, hogy csupán az idén oly gyönyörű lepkékkel ker- getőzne a zöldséges kert ágyúsai között. Az sem kipróbált dolog, hogy mikor vállalná a kóbor kutyák kiszolgáltatottságát és az előbb-utóbb a halálba vezető életútját. Nálunk ugyanis még alig van kutyamenhely, s egy-egy falu elöljárósága aligha teketóriázik sokat, ha gazdátlan, kóbor kutyák szegik meg a számukra semmit nem jelentő ebzárlatot. Mivel gazdáik nincsenek, az ilyen jogerejű rendeletek bármikor, bárhol véres megtorlásba fordíthatók. Leegyszerűsíthető az emberi érzéketlenség a kutyákra, s bővítve a dolgot a háziállatokra, pedig sokkal többről van szó. Valószínűleg mindörökre megoldatlan marad a háziállatok és az ember viszonya, s talán a vadon élő állatok számára van némi esély. Törvények, az állatvédelem törvényességének érvényt szerző erőszakszervezetek a vadon élő állatokért sokat tehetnek. Annál kevesebbet a civilizáció jogrendjében egyik alapvető birtoktárgyként kezelt háziállatok védelmében. A gazda ugyanis azt tesz saját állataival, amit akar. Mindennapos eset, hogy emberi fogyasztásra kerül a húsuk, a tejük, bőrükből cipő és ruhanemű készül. Állatvédők joggal háborodnak fel, ha mindezt olyan nagyüzemi körülmények között teszik, amelyek bizonyítottan kínokat okoznak az állatoknak. Vágóhidak szörnyű állapotairól, a kozmetikai ipar, a tudomány és a gyógyszeripar könyörtelen kísérletezéseiről egyre többet hall és már lát is az ember. Lehet fanatikusoknak mondani némely állatvédőket, csakhát á képek minden esetben megrázóak. Ez nem minden esetben erkölcsi kérdés, hiszen az orvostudományt segítő állatkísérletek népbetegségek gyógyszereinek megtalálását segítik. Az viszont igencsak az erkölcs kategóriájába tartozik, hogy az ember olyan szolgálatokra fogja az állatokat, amelyek bevallottan azok életét veszélyeztetik de az eredmény nem szolgálja az ember legközvetlenebb létfenntartását. Szépítőszerek gyártása, ritka szőrmék nyerése érdekében öldösnek halomra vadon élő vagy háziasított állatokat. Mostanában kerülnek napvilágra olyan hírek, hogy az állatkísérletek ellátásán egész tenyésztői hálózatok dolgoznak. Mindezt kemény üzleti feltételek között végzik, s lelkiismeretfurdalásuk sincs a tekintetben, hogy a profitjuk töredékét sem fordítják állatvédelemre, ritka és kipusztulás előtt álló fajok megóvására, állatmenhelyek és állatkórházak fenntartására. Nem is szólva arról, hogy a világszerte mérhetetlen tőkehasznot hozó gyógyszergyártás egyáltalán nem támogatja az állatvédelmet, sem az állami, sem a privát szférában. Aligha a megszállottak, a multimilliomos különcök teremtik meg a sikeres állatvédelmet. Ezek legfeljebb magán- és közbotrányokat okozhatnak, de az ipari méretű állatkínzást nem szüntethetik meg, de még csak nem is enyhíthetik. A steril törvények sem jelentenek segítséget a védtelen állatok számára, ha nem szabályozzák a kozmetikai ipar, a gyógyszergyártás és a divatot kiszolgáló cégek profitjának függvényében a kötelező állatvédelmet. Azt ugyanis már sokan tudatosították, hogy az emberi használatra szánt szerek előállítása nem az állatkísérletek számán áll vagy bukik, hanem az illető nagyipar profitéhségén. Az emberiség ugyanis jól ellenne a ráncaival, s talán jobban is járna, ha a pillanatnyi hatást elérő szintetikus szerek folyamatos előállítása és kipróbálása helyett azokat használná, Állati érzelmek amiket tapasztalatai szerint ártalmatlannak tekinthet. A többi úgyis csak fölösleges veszélyt jelent, s egyáltalán nem biztos, hogy az állatok immunrendszerétől mégiscsak különböző emberi immunrendszer ugyanúgy reagál-e az új szerekre... Még odaszól néhány nyugtató, kedves szót a kutyának. Az szomorúan visszanéz rá, majd lassú mozgással bebújik a kutyaházba. Csak csillogó orrgombja és szemei látszanak ki. Fátyolos hangon vakkant néhányat, s remegő nyüszítésbe kezd. A szeretet, a ragaszkodás jelei lennének? Megérzése a lelki beállítottságnak? Ösztönös megérzése az ártatlan gondolatnak? Az állat és az ember kapcsolatában mindig volt valami megmagyarázhatatlan rejtély. Isteneinek választott állatokat vagy állatfejű lényeket, áldozott nekik, hódolt hatalmuk, erejük előtt. Aztán történt, hogy magához édesgette az elsőt, s abban a pillanatban ez a rejtély a tudati szférából átkerült a lelki szférába. Még nem feledte el vallásos hitét, hogy valamely állattól származik a nemzetség, a törzs, a nép, de már önmagát annyira azért ellenőrizni tudta az értelmes lény, hogy létét fokozatosan függetlenítette a primitív mitológiától, világnézetétől, vallásától. Az állat a mai földi civilizáció számára már nem jelenti a sejtett ősanyát vagy ősapát, ennek ellenére - vagy tán éppen ezért - uralkodni akar fölöttük. Ebbe olyannyira belefeledkezik, hogy fel sem merül benne: az önmaga számára is méltatlan, betegségeket kiváltó életteret jelentő lakótelepeken miért kínoz száz és ezer állatot?
