Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-01-09 / 2. szám

Kimutatható, hogy számos lényeges egyházügyi kérdésben László törvénye VII. Gergely pápa törekvéseivel homlokegyenest ellenkező döntéseket tartalmazott. A reformpápaság a papok teljes nőtlensége elvét hirdette, viszont a szabolcsi zsinat elismerte az egyházi személyek első házasságának törvényességét. A gregoriánus papság saját helyi befolyásának növelése érdekében a kolostorok apátjait közvetlenül a maga fennhatósága alá kívánta rendelni. Ezzel szemben László törvénye úgy intézkedett, hogy „az apátok maradjanak meg alázatosan az ő püspökeik kormányzása alatt“. (A törvényeket Szilágyi Loránd fordításában idéztük.)

László nemcsak törvényeivel, hanem adományaival, új alapításaival és a püspöki szervezet továbbfejlesztésével is gyarapította és erősítette a magyarországi egyházat. Jórészt az ő bőséges adományainak köszönhető a középkori magyar egyház gazdagsága, anyagi jóléte. Az egyházak iránti nagyvonalú bőkezűsége László későbbi népszerűségének egyik fő forrása volt a papság körében. A király által létesített egyházak közül a szentjobbi apátságot a Berettyó folyó vidéken I. István tiszteletére szentelték fel, a szent király jobb kezének őrzése céljából. László másik híres alapítása a somogy- vári apátság volt. A felszentelésen a királyi család mellett megjelent a pápai követ, Teuzo és a franciaországi Saint Gilles monostor vezetője, Odilo is. Az ő részvételét az magyarázza, hogy a király a somogyvári apátságot szervezetileg a francia anyakolostor alá helyezte. A korai magyar-francia kapcsolatok egyik szilárd támpontja lett hosszabb időre a somogyvári Szent Egyed kolostor, hiszen lakói még a XIII. század elején is csak franciák lehettek.

Az alapító oklevélben a király saját személye iránt feltétlen engedelmességre kötelezte a mindenkori somogyvári apátot. Ez a rendelkezés éles ellentétben állt azzal a gregoriánus felfogással, amely az egyház szabadsága jelszavával a világi hatalmat távol kívánta tartani az egyházi ügyek irányításától, de azt is ellenezte, hogy az egyházi szervezetben a világi fejedelmek pápai engedély nélkül átalakításokat hajtsanak végre.

László - anélkül, hogy VII. Gergely, illetve utóda jóváhagyását kérte volna - a magyarországi püspökségi szervezetben felségjogai gyakorlásával több lényeges változtatást hajtott végre. Egyrészt a bihari püspökség központját Bihar székhelyről áthelyezte Váradra (a későbbi Nagyváradra), másrészt élete utolsó éveiben megszervezte és - példaképének, Szent Istvánnak a tiszteletére - felszenteltette a zágrábi püspökséget. Elterjedt felfogás szerint neki tulajdonítható a kalocsai latin érsekség és a szerémi görög püspökség egyesítése. Végül uralkodása alatt jelentős mértékben előrehaladt a középszintű egyházi intézmények (a káptalani szervezet és az esperességek) elterjesztése; e folyamatnak a kibontakozása a későbbi évtizedekre várt. Ez is jelzi: a magyar egyházszervezet belső fejlődése számára hosszabb időre László jelölte ki az utat.

László - a nagy egyházalapító és egyházszervező - külpolitikájában is

I. István példáját követte, amikor fő céljának az ország önállósága megőrzését tartotta. A királyság függetlenségét ebben az időben is a német császárság felől fenyegette a legnagyobb veszély, hiszen IV. Henrik, a birodalom ura Lászlóval szemben vazallusát, Salamont támogatta. Ezért László hatalomra kerülése után nem sokkal érintkezésbe lépett Henrik ellenfelével, a pápával. VII. Gergely azonban I. Gézához hasonlóan - Lászlótól is

azt kívánta, hogy legyen a pápaság hűbérese. A magyar uralkodó viszont, noha VII. Gergelytől kieszközölte királyi címe elismerését, s ez igen komoly diplomáciai sikernek számított, a pápai főségi igényt határozottan elutasította, s a továbbiakban a pápa irányában meglehetősen kimért, tartózkodó magatartást tanúsított. Ezt követően László a IV. Henrikkel szemben álló németországi erőkkel lépett szoros kapcsolatra. Miután ezek az erők VII. Gergely szövetségesei voltak IV. Henrik ellenében, ezért ténylegesen a nemzetközi porondon maga László is a pápa táborába tartozónak számított. Emiatt nevezi egy külföldi forrás őt a „katolikusok [azaz a pápa] pártja hívének“. Pedig László nem értett egyet sem VII. Gergely hatalmi törekvéseivel, sem egyházpolitikai elveivel. Ezt bizonyítják a pápai hűbér elutasítása mellett a magyar király törvény- hozásának és egyházszervező tevékenységének már említett sajátos vonásai, amelyek eltértek a reformpápaság célkitűzéseitől. Ez pedig arra utal, hogy Lászlónak és a reformpápaság híveinek szövetkezése taktikai okok miatt s nem elvi alapokon jött létre, tehát gyakorlati szükségszerűség következménye volt.

László számára hatalomra jutása után egy évtizeden át a Salamon-kér- dés jelentette a legnagyobb tehertételt. A nyugati határvidék egy részét birtokában tartó Salamon királyt László először békés tárgyalások révén akarta teljesen félreállítani, de a megegyezési kísérlet kudarcot vallott. Ezután 1077 végén László kapcsolatba lépett IV. Henrik németországi ellenfeleivel közöttük volt sógora, Magnus szász herceg, aki 1070-ben lett László Zsófia nevű húgának második férje. Ez a dinasztikus szál jelentősen megköny- nyítette László szövetségkötését Sváb Rudolf német ellenkirállyal. Ezt a szövetséget erősítette meg a - korábbi felesége halálával megözvegyült - magyar uralkodó házassága Rudolf leányával, Adelhaiddal 1078-ban. Miután ekkor László körülbelül harminchat-harminchét éves lehetett, valószínűnek tartjuk, hogy korábban már nős volt. Feltételezett első nejének nevét nem ismerjük, talán ebből a házasságból született László azon leány- gyermeke, aki 1090 táján az orosz Ja- roszláv herceg felesége lett.

Maga mögött érezvén Sváb Rudolfot és annak híveit, László 1078-1079 fordulóján fegyveres akciót kezdeményezett Salamon határszéli „királysága“ ellen, de érdemi siker ezt az akciót sem kísérte. Ráadásul a visszavágás sem késlekedett soká: IV. Henrik, hogy könnyítsen szorongatott sógora helyzetén, osztrák hadjáratának a végén figyelmeztetésként seregével becsapott magyar földre. Ezzel elérte, hogy László felhagyott a harci cselekményekkel, s egy idő múlva újból elküldte követeit Salamonhoz. A tárgyalások ezen fordulója - mint említettük- már eredményt hozott. Salamon király 1081-ben, mivel látta, hogy IV. Henriktől az itáliai háború miatt érdemi segítséget nem kaphat, lemondott az uralkodói hatalomról, s a felségjel- vényeket is kiszolgáltatta Lászlónak, aki viszont cserében királyhoz méltó ellátást biztosított neki.

Salamon és László kibékülése azonban nem bizonyult tartósnak. Az exki- rály ugyanis időközben meggondolta magát, s már nagyon megbánta, hogy oly könnyen lemondott hatalmáról. Összeesküvést szőtt, amelynek az volt a célja, hogy Lászlót meggyilkolják, és ismét ő legyen az ország királya. A terv nem sikerült. László ellenfelével szemben azonban nagylelkűnek mutatkozott: közeli rokonát nem végeztette ki, még csak nem is tette nyomorékká- miként I. István Vászolyt -, hanem

csupán börtönbe záratta Visegrádon. Az események 1083 nyarán vettek újabb fordulatot, amikor sor került az első magyarországi szentté avatásokra, amelyekhez László nagy valószínűséggel pápai engedélyt eszközölt ki. Először a zobori remeték, András és Benedek, azután Gellért Csanádi püspök és I. István király, végül az utóbbi fia, Imre herceg testének felemelése történt meg fényes külsőségek közepette. I. István szentté avatása előtt László közkegyelmet gyakorolt, és börtönéből szabadon engedte Salamont.

A pápai engedély egyébként azért volt fontos, mert csak ez tette lehetővé, hogy az új szentek kultusza az országhatárokon túl is elterjedhessen, azaz csak ez biztosíthatta a nemzetközi elismerést. I. Istvánnak és kortársainak szentté avatása politikai tett is volt: ezzel a király ország-világ előtt

jelezni kívánta, hogy Magyarország a Szent István halála óta eltelt évtizedek súlyos belső és külső megrázkódtatásai után is keresztény ország maradt, amelynek élén ő maga mint király, Szent István kül- és belpolitikáját folytatja.

Az invesztitúra teljesen lekötötte IV. Henriket, ezért hiába is fordult hozzá ismét támogatásért Salamon. Kérése elutasítása után az exkirály a moldvai besenyőkhöz ment, és az ő segítségükkel tört be 1085-ben az országba, de próbálkozásuk teljes kudarccal végződött, mert László megsemmisítő vereséget mért a pogány seregre. Az eset intő jel volt a király számára, azt jelezte ugyanis, hogy amíg Salamon él, nem lesz nyugta tőle. Ezzel magyarázható, hogy László továbbra is fenntartotta a szövetséget IV. Henrik ellenfeleivel, és 1087-ben nagy sereget ajánlott fel Hermann német ellenkirálynak. ígéretét azonban már nem teljesítette, mert hamarosan tudomására jutott, hogy veszedelmes ellensége, Salamon a besenyők egyik balkáni hadjáratában életét vesztette. Minthogy Salamontól nem kellett többé tartania, László külpolitikájában gyökeres változás következett be. Semmi sem indokolta immár, hogy a legcsekélyebb mértékben is beavatkozzék a pápa és a császár küzdelmébe, ezért fokozatosan elszakadt egykori szövetségeseitől. Ugyanakkor a felszabaduló katonai erőt arra használta fel, hogy

új területeket hódítson meg és csatoljon a királysághoz.

1091 tavaszán fegyverrel foglalta el a Száva folyótól délre fekvő Szlavóniát, Horvátországot és Boszniát. A birtokba vett horvát területek élére királyként unokaöccsét, Géza fiát, Álmost állította. Kijutott a tengerpartra is, de Dalmáciát már nem tudta megszállni, mivel hadjárata idején pusztító kun betörés érte országát, s ezért kénytelen volt a pogány kunok ellen vonulni. Két nagy seregük felett is diadalt aratott.

Forrásaink szerint László erőskezű, hatalmas termetű férfiú volt, aki „a többi ember közül vállal kimagaslott“. A király ekkor már ötvenéves lehetett, de nagy testi erejét változatlanul megőrizte, és párbaj során személyesen végzett a második kun sereg vezérével. László e győzelmeinek történelmi jelentősége abban rejlett, hogy ettől kezdve másfél évszázadig - a tatárjárásig - keletről pusztító betörés nem zavarta meg az ország nyugalmát, belső rendjét.

A horvát hódítás miatt László végleg elszakadt a pápától. Horvátország 1076 óta pápai hűbér volt, s ennek most a magyar foglalás véget vetett. Az eseményről egy küldött útján tájékoztatta II. Orbán pápát a király, s kérte: menesszen hozzá követet, akivel diplomáciai úton rendezhetnék a horvát kérdést. A pápa egyik hívének ekkor László levelében a gregoriánus pápaság elveinek megfelelően így írt: „bűnös ember vagyok, hiszen a földi uralmat a legsúlyosabb bűnök nélkül nem lehet gyakorolni“ (Gyó'rffy György fordítása). Noha elvileg ezzel elismerte, hogy emberi hibái, uralkodói vétkei felett az egyház s annak feje, a pápa ítéletet mondhat, ténylegesen azonban nem fogadta el Orbán véleményét a horvát kérdésben. A pápa elküldte követét Lászlóhoz Teuzo bíboros személyében, s azt követelte tőle, hogy László, mint magyar uralkodó és Álmos mint horvát király legyenek a pápaság vazallusai. Miután ezt mindketten megtagadták, II. Orbán pápa nem ismerte el a horvátországi magyar hódítás jogosságát, s ez teljes szakítást idézett elő Magyarország és a reformpápaság viszonyában. Válaszul a király a német császárhoz közeledett, és kezdeményezése sikerrel is

járt: IV. Henrik elismerte Horvátország új helyzetét, mire László szövetségre lépett vele. Óriási fordulat volt ez a királyság külkapcsolataiban, s azt bizonyította, hogy László külpolitikáját soha nem a pápai szempontok, hanem mindig saját érekei határozták meg.

II. Orbán pápa még tett egy kísérletet arra, hogy a magyar királyt ismét maga mellé állítsa, de László nem hagyta el új szövetségesét. Őt már a német ügyek helyett a közelebbi szomszédok belső viszonyai foglalkoztatták. Korábban ezekkel az országokkal kapcsolatban tulajdonképpen a semleges megfigyelő szerepét vállalta magára, befogadta és bőkezű ellátásban részesítette a földjére érkező lengyel és cseh menekülteket, de a közvetlen támogatásuktól tartózkodott. Az 1090-es években azonban már aktívabb politikát folytatott a szomszéd országok irányában. Előbb orosz földre vezetett büntető hadjáratot, amelynek az volt a célja, hogy bosszút álljon az egyik orosz fejedelmen azért, mert az segítette a kunokat Magyarország ellen; majd a lengyel belviszályokba avatkozott be. Élete utolsó hónapjaiban pedig arra készült, hogy rokona és egykori szövetségese, a cseh Ottó herceg fiainak nyújtson katonai segítséget, de erre már nem került sor, mert 1095. július 29-én a cseh-magyar határ közelében utolérte őt a halál. A királyt előbb So- mogyvárott temették el, később azonban - 1106 után - a holttestét átvitték Nagyváradra, s ott helyezték örök nyugalomra. Forrásaink szerint 1095-ben halt meg két testvére: Lampert és Zsófia, Magnus herceg felesége is, s bizonyára unokaöccse, Dávid herceg sem élte őt túl. Mivel a királynak fiai nem voltak - második házasságából is csupán Piroska nevű leánya született -, ezért trónjára örököseként bátyjának, Gézának két fia, Kálmán és Álmos jöhetett szóba. Kettejük vetélkedése végül Kálmán sikerét hozta, 1096-ban őt koronázták Magyarország királyává.

László óriási középkori népszerűsége lassan és fokozatosan alakult ki. Hartvik püspök már Kálmán idején elismerően írt László kiváló tulajdonságairól és mély vallásosságáról: „László király... mindenben díszes erkölcsökkel jeleskedett, az erények ragyogásával ékeskedett, teljesen átadta magát Isten szolgálatának és dicséretének.“ Kálmán utóda, II. István alatt László váradi sírja istenítéletek kapcsán igazságot szolgáltató fórum lett. A középkori László-kultusz kibontakozásához a döntő lökést III. Béla adta meg, aki 1192 júniusában pápai jóváhagyással szentté avatta Lászlót. Ennek nyomán a külső hatásra lassan kialakuló magyar lovagi kultúra és életmód László személyében elnyerte királyi példaképét. Az 1192 körüli verses zsolozsma ezért is nevezi a számtalan csatában diadalmaskodó királyt „a keresztény lovagok oszlopának“ és „a haza bajnokának“. Életéről, vitézi tetteiről és a neki tulajdonított csodákról legendák, népi énekek, mondák, születtek. Váradi sírja csodatevő zarándokhellyé lett. A XV. század elejéig a váradi székesegyházban őrizték kürtje és csatabárdja mellett fejereklyetartó mellszobrát (hermáját), amelyre peres ítéletek résztvevői és főúri összeesküvők tettek esküt. Az eredeti herma a XV. század elején megsemmisült, helyette újat készítettek, amelyet ma Győrben őriznek. A szent király tiszteletére évszázadokon keresztül templomokat szenteltek fel, amelyekben freskók és táblaképek sokasága elevenítette meg a hívő emberek előtt a „lovagszent“ különböző hőstetteit, látomásait és csodáit. (Folytatjuk)

Szent László hermája, díszes fejereklyetartója jóval a nagy király halála után készült, a XV. század elején