Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-06 / 6. szám
Kristó Gyula — Makk Ferenc Az 1096-os megállapodás király és herceg között nem bizonyult tartósnak. Álmos csupán kényszerű kompromisszumnak tekintette azt. Noha az ország második emberének számított, a dukátus mégsem elégítette ki őt, s csak a kedvező alkalomra várt, hogy kísérletet tegyen a trón megszerzésére. Úgy látta, hogy a megfelelő pillanat 1098-ban érkezett el számára, amikor a király a dalmát ügyekkel foglalkozott. Álmos ezt akarta kihasználni. Szervezkedni kezdett, mozgósította híveit, s már hozzáfogott a sereggyűjtéshez is. A herceg mozgolódása súlyos csapást jelentett Kálmán diplomáciai terveire. A király folytatni óhajtotta elődje, László adriai politikáját. Első lépésként 1097 tavaszán - miután legyőzte a horvát királyt — ismét Magyarországhoz csatolta a horvát területet. Itt ugyanis a korábbi magyar uralom a László halálát követő trónküzdelmek és a keresztes hadjárat okozta bonyodalmak időszakában megszűnt. Kálmán a feudális terjeszkedés útján tovább akart menni, tervei szerint a hódítás következő állomása Dalmácia lett volna. A terület Bizánchoz tartozott, de igényt tartott rá a pápaság, a velencei köztársaság és a német birodalom is. A magyar király jól látta meg, hogy az invesztitúraharc miatt a pápa és a német császár cselekvésképtelen az Adrián, a velencei dózséval és a bizánci császárral, a baszileusszal szemben pedig megfelelő szövetségest keresett magának. Ezt a délitáliai normannokban találta meg, akik mind Velencének, mind Bizáncnak ellenfelei voltak. A magyar—normann szövetséget pápai közvetítéssel hozták létre, s annak dinasztikus megerősítésére szolgált Kálmán házassága a szicíliai normann fejedelem, Roger gróf leányával 1097 tavaszán. (Igen hosszú időn keresztül elterjedt vélemény volt az, hogy a király normann feleségét Buzillának hívták. Csak nemrégiben derült fény arra, hogy e név félreértésnek, a szűzleány jelentésű középlatin szó rossz olvasatának az eredménye; Roger leányának feltehetően Felicia volt a neve.) Adva volt tehát a dalmáciai akcióhoz a külső - erős flottával rendelkező - szövetséges, és Kálmán megkezdte a hadjárat előkészítését. Tervét azonban keresztülhúzta Álmos szervezkedése. A király még időben tudomást szerzett erről, és csapatait személyesen vezette a herceg ellen. Eközben a velencei dózséval, aki már hírt kapott Kálmán készülődéséről, kénytelen volt béke- és barátsági szerződést kötni. Álmos is felvonultatta hadait. Érdemes megemlíteni, hogy külföldi segítséget egyik fél sem vett igénybe. Ez azzal magyarázható, hogy mindkettőjük jelentős hadsereget tudott kiállítani, s ezért azt hitték: pusztán saját erővel képesek lesznek a másik fölé kerekedni. Amikor azonban közvetlen közelről felmérhették egymás katonai erejét, rá kellett jönniük arra, hogy nincs lényeges különbség kettőjük között. Ebben a helyzetben viszont egyik fél sem remélhetett gyors és könnyű sikert. A Képes Krónika szemléletesen írja le az ellenségeskedés előidézésében oroszlánrészt vállaló főemberek hirtelen megváltozott hangulatát: „A hűséges magyarok fegyverszünetet kértek tőlük, hogy tárgyalást folytassanak, s így szóltak: »Mi az, ami miatt nekünk harcolnunk kell? Ha ők megtámadnak bennünket, elveszünk; ha viszont megfutamodnak, menthetik majd magukat, amiként a mi atyáink és testvéreink harcot vívtak amazok atyáival és testvéreivel, s elpusztultak. Nem is látunk okot harcra. De ha nekik harcolni van kedvük, harcoljanak meg ők ketten, s az legyen az uralkodónk, aki közülük győzni fog.« Elfogadván a határozatot, a főemberek visszatértek.” Ezek után a király és öccse kénytelen volt lemondani a harcról s kibékülni egymással. A történet jól példázza azt, hogy a hatalmi viszonyok kimenetele nem a trónkövetők szándékától, hanem az uralkodó osztály vezető csoportjainak állásfoglalásától, magatartásától függött ezúttal is. Ebben az időben készítette el Hartvik püspök Szent István legendáját. A tudós főpap német földről jött Magyarországra 1088 táján, miután elveszítette magdeburgi érseki székét. László szívesen fogadta, hiszen udvarában nagy szükség volt művelt emberekre, s győri püspökké tette meg. Ebben a méltóságában Kálmánnak is bizalmi embere lett, amit jelez az is, hogy 1097-ben a király megbízásából Szicíliában teljesített diplomáciai küldetést a magyar-normann frigy létrehozásában. I. István életével már két legenda foglalkozott, az egyik (az úgynevezett nagyobb legenda) a szentté avatás előtt, a másik (a kisebb változat) 1083 után készült. Kálmán igényeit, elképzeléseit azonban egyik sem elégítette ki, s ezért megbízta a győri főpapot egy új életrajz megírásával. Hartvik a már meglevő két legendát vette alapul, s lényegében ezek szövegét összeszerkesztve készítette el a szent király harmadik életrajzát. Ennek a műnek legértékesebb részei azonban azok a betoldások, amelyek a korábbi életrajzokban nem voltak benne; ezek a részek Hartvik saját alkotásai. E bővítések alapvető fontosságú megállapodásokat tartalmaznak, s elmondható, hogy Szent István új legendájának elkészítésére elsősorban éppen e tételek írásba foglalása céljából került sor a király rendeletére. Hartvik munkájában fogalmazódott meg először a pápai koronaküldés tana. A legendaíró elmondása szerint I. István király II. Szilveszter pápától kért és kapott koronát, és István éppen azért lett fejedelemből király, mert a pápa által küldött koronával koronázták meg őt. Ez a felfogás teljesen összhangban állt a gregoriánus pápák azon tanításával, amely a világi uralkodók hatalmát a szentszéktől kívánta származtatni. Az elmélet szerint az uralkodó, aki nem a pápától, hanem mástól (így a német császártól) kapta koronáját, illetve hatalmi jelvényeit, ténylegesen nem király (rex), hanem csak királyocska (regulus). Már VII. Gergely pápa hangoztatta egyik, Salamonhoz címzett levelében, hogy a magyar király jelvényei és méltósága Rómából származnak, azaz a szentszéktől erednek. II. Orbán pedig 1096-os levelében Kálmánnak fejtette ki, hogy I. István Rómától érdemelte ki a királyi méltóságot. A magyar uralkodó tehát a Hartvik-féle életrajz által lényeges engedményt tett a gregoriánus elveknek. Ebben közrejátszott egyrészt az, hogy Kálmán hatalomra jutásában komoly szerepe volt Rómának a pápai engedély megadásával, másrészt Kálmánnak mint a szentszék szövetségesének nem okozott nagy gondot a pápai politikához való bizonyos fokú alkalmazkodás. Ugyanis arról nem volt szó, hogy a magyar király a római hűbért is vállalta volna. Erre Kálmán gondosan ügyelt. Ez jutott kifejezésre abban, hogy Hartvik szerint a pápa - miután előzőleg a koronát a lengyel uralkodónak szánta - csak az angyal közvetítette isteni akarat nyomán változtatta meg eredeti szándékát, s küldte el a lengyel fejedelem helyett I. István részére a koronát. II. Szilveszter tehát tulajdonképpen csak az isteni akarat végrehajtója volt. Ezzel Hartvik kétségtelenül csökkentette a pápa tényleges érdemét a koronaküldésben. Nem véletlen az sem, hogy a győri püspök - Szent István első legendájára is támaszkodva- nagy erővel emelte ki: a szent király halála előtt a királyságot Szűz Mária védelmére és oltalmára bízta, s őt kérte fel arra, hogy legyen az ország gondviselője, védnöke. Ez ugyanis finom, de egyértelmű elutasítása volt annak a gondolatnak, amelyet VII. Gergely fogalmazott meg Salamonhoz írott levelében. Eszerint I. István Magyarországot Szent Péternek (vagyis a pápának) ajánlotta fel, s ennek következtében az ország a római szentegyházé lett. Kálmán értelmezésében - hiszen Hartvik minden gondolata királya véleményét tükrözte — a magyar király csak részben felelős országa kormányzásáért és népe sorsáért Szent Péter utódának, a pápának, legalább olyan mértékben felelősséggel tartozik Szűz Máriának is. A pápai koronaküldés tana révén Kálmán nemcsak Rómának tett elvi engedményt, hanem saját, jól felfogott politikai érdekeit is szolgálni igyekezett. Ebben az elméletben ugyanis világosan kifejezésre jutott: a német uralkodónak - miután nem volt szerepe István királlyá koronázásában — nincs joga beavatkozni a magyar korona sorsának alakulásába. Ézáltal Kálmán jelezni kívánta Álmosnak, a német uralkodó szövetségesének: minden, a birodalom segítségével tervbe vett, esetleges hatalommegszerzési akció eleve jogtalan és törvénytelen, mert ellenkezik a Szent István-i hagyományokkal. Az első király alakja egyébként így vált egyre fontosabbá az utódok számára. A rá való hivatkozással lehetett - valóságos vagy vélt tetteit hangsúlyozva - elvileg igazolni és elismertetni a későbbi uralkodók cselekedeteit, törekvéseit. A Hartvik-féle gondolatrendszerhez még egy lényeges elem tartozott, ez pedig az úgynevezett apostoli királyság tétele volt. A legenda elbeszélése szerint II. Szilveszter pápa, midőn értesült arról, hogy a hittérítésben és az egyházszervezésben milyen kiemelkedő eredményeket ért el István, kijelentette: „Én apostoli (személy) vagyok, ő viszont érdeme szerint Krisztus apostola.” Ennél fogva Istvánnak apostolsága jelvényeként keresztet küldött. (Ez egyszerű, sima, egyes kereszt volt, s csak a középkor későbbi századaiban változtatta át a hagyomány úgynevezett kettős keresztté. 1514-ben Werbőczy István a Hármaskönyvben már Szent István apostoli kettős keresztjéről írt.) A kereszttel együtt a pápa felruházta az első királyt azzal a kiváltsággal, hogy népét és a magyar egyházat mindkét jogon — azaz királyként és főpapként — egyaránt kormányozza. Kálmán felfogása szerint ebből az következett, hogy István és minden utóda pápai felhatalmazás révén önállóan - Róma beleszólása nélkül — intézhette, illetve intézheti a hazai egyházi ügyeket. István a maga korában még valóban így tehetett, világi uralkodóként - a pápai jóváhagyást mellőzve — szabadon döntött országa egyházi kérdéseiben, így a főpapok kinevezésében, áthelyezésében is. De Kálmán idejében a pápaság már az uralkodóktól elvitatta azt a jogot, hogy egyházi ügyekben övék legyen a döntő szó. A gregoriánus pápaság azt hirdette, hogy az egyházi életben minden hatalom az egyháziak kezében s végső soron a pápa kezében van. A reformpápák éppen azért követelték azt, hogy a főpapok kinevezése (invesztitúra) a világi uralkodók helyett a saját jogkörükbe tartozzon. Ezzel szemben viszont Kálmán király Szent István kitalált pápai felhatalmazására (apostoli királyságára) hivatkozva az invesztitúra kérdésében nem tett engedményt Rómának, s magának óhajtotta fenntartani a magyar egyház irányítását. Van olyan adatunk, amely bizonyítja: Kálmán - saját elméletének megfelelően — az egyházi életben ténylegesen gyakorolta is királyi felségjogait: a főpapokat ő nevezte ki, helyezte át, s tőlük engedelmességet követelt. Erre utalt II. Pascha- lisnak a kalocsai érsekhez 1105-ben írott levele. A pápa méltatlankodott amiatt, hogy a kalocsai főpap a király tanácsára vonakodik eskü formájában engedelmességet fogadni Rómának. Emellett Paschalis felháborodottan kifogásolta azt a magyar gyakorlatot, mely szerint a püspökök áthelyezése az apostoli szék engedélye nélkül, pusztán királyi parancsra történik az országban. Kálmán a maga uralkodói hatal- . ma erősítése érdekében a királyság \ belső egyházi ügyeitől távol igyekezett tartani a pápát. A Hartvik-féle István-életrajzzal kísérelte meg megadni ennek elméleti indoklását. Néhány év múlva e téren is meghátrálni kényszerült. Az újabb engedmény oka nagyrészt ismét Álmos herceg volt. 1098 után a hercegség ura viszonylag hosszabb időn át békén maradt. Ez lehetővé tette azt, hogy a király külpolitikája fokozatosan aktivizálódjék. Kálmán külpolitikai akcióit váltakozva kísérte siker és kudarc. Nem jártak eredménnyel a cseh ügyekbe történt beavatkozásai: pártfogoltjai sorra alulmaradtak a hatalmi versengésben. Kétségtelen, hogy a legnagyobb fiaskót orosz földön szenvedte el Kálmán. 1099-ben a kijevi nagyfejedelem kérésére a király személyes vezetésével jelentős magyar had vonult a peremisli orosz részfejedelem ellen. Igen komoly tét forgott kockán: a győzelem azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a központi hatalom állásai megszilárdultak volna a kijevi Oroszországban, a vereség a széttagolódást képviselő részfejedelmek pozícióit erősítette volna meg. Ez utóbbi következett be, miután az oroszokkal szövetséges nomád kunok Peremisl vára alatt teljesen szétszórták Kálmán csapatait. Az eredménnyel kapcsolatban az Álmos-ági krónikás olcsó kárörömtől vezettetve jegyezte meg: „Oly nagy volt a gyilkolás, hogy a magyarok ritkán szenvedtek el ekkora mészárlást... Oly nagy veszedelembe kerültek, hogy az el sem mondható.” Kiemelkedő sikert ért el viszont a király a Tengermelléken. 1097-es hódítása után Kálmán először 1102- ben kereste fel kíséretével Horvátországot, ahol Tengerfehérvárott horvát királlyá koronázták őt. (Ettől kezdve egészen 1918-ig a magyar korona viselői horvát királyok is voltak, ami a két ország között úgynevezett perszonáluniót jelentett.) Valószínű, hogy ez az útja már a dalmát viszonyok feltérképezését is szolgálta. Kálmán és a magyar uralkodó osztály ugyanis nem mondott le Dalmácia megszerzéséről, de ehhez kedvező alkalomra várt. Ez 1105-ben jött el. Ebben az időben Bizáncot ismét normann invázió veszélye fenyegette. A baszileusz tartott attól, hogy Kálmán támogatni fogja a nor- mannokat, ezért egy merész húzással kísérletet tett a magyar-normann szövetség „aláaknázására”. Elek császár 1105-ben feleségül kérte fia, János társcsászár számára Piroskát, I. László leányát, aki Kálmán udvarában nevelkedett. Kálmán beleegyezett a házasságba, és Piroska Konstantinápolyban a bizánci trónörökös hitvese lett. Kálmán vállalta, hogy normann támadás esetén nem a normannokat, hanem a bizánciakat fogja segíteni, (Új szövetségesének tett ígéretét azután az 1107—1108-as bizánci—normann háborúban meg is tartotta.) (Folytatjuk) Kálmán megkoronázása. Kálti Márk Képes Krónikájából
