Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-06 / 6. szám
RIPORT A fiatal hiúzhím fajtájának gyönyörűen fejlett példánya. Méretei - még így, ládába zsugorítva is - tekintélyt parancsolóak. Egy méternél biztosan hosszabb, magassága is több, mint hatvan centiméter. Súlya pedig jóval harminc kiló fölött lehet. Kevés hozzá hasonló járhatja a Gömör-Tomai Karszt szikláit és rengetegeit. Annál is inkább, mivel a hiúz ma már meglehetősen ritka állat. Az igazat megvallva nem is nagyon értem, hogy befogása még ma is megengedett. Mindenesetre ennek a hímnek, amelyik egy kis Csermosnyavölgyi falu, Lucska egyik házának pincéjében váija sorsának beteljesedését, ez az engedékenység lett a végzete. Csapdába sétált, s most, egy gyalulatlan deszkából tákolt ládába kényszerítve minden bizonnyal átkozza - joggal - elővigyázatlanságát. A pincébe lépve rögtön megcsapja orromat a vadállat jellegzetes szaga. Vagy hét éve, amikor Moszkvában jártam, lépten-nyomon ugyanilyet éreztem. Először nem tudtam elképzelni, honnan eredhet, de csakhamar rájöttem, hogy a szag az autók kipufogógázából keveredik ki, azok árasztják el vele a várost. A fogoly hiúz azonban mit sem törődött a moszkvai szmoggal, megneszelve érkezésemet halk, folyamatos hör- gésbe-morgásba kezdett. Olyasféle hangot adva, mint egy éppen működésben lévő gázkamra. Közelebb lépve megpróbáltam belesni a láda rácsos ajtaján, mire nagyot mordulva felém kapott mellső mancsával. Rám villantotta éles tekintetét, melyből rendkívüli értelem, erő és méltóság sugárzott. Talán nem sejtette, de az is lehet, hogy határozottan tudta: sajnálom őt, s szívem szerint rögtön szabadon is engedném, de nem tehetem. Hisz nem én rendelkezem vele, csak a látására jöttem. És tudom, számára megalázó ez a szemlélődés, mert sorsát méltósággal viseli.- Nem akar enni - sajnálkozik Korcsmáros Józsi bácsi, aki az állatnak a csapdát állította, s aki a sajnálkozáson túl nem kis büszkeséggel tekint remek zsákmányára. A hiúz valóban nem eszik. Harmadik napja fogoly, de azóta egy falat hús nem ment le a torkán.-Néhány éve az ostravai állatkertnek küldtünk egyet ugyanebben a ládában - meséli az öreg. - Az útra egy élő nyulat is mellé tettünk, ha megéhezne közben. Mind a ketten épségben megérkeztek. Egész úton hozzá se ért a nyálhoz.- Mi lesz vele? - mutatok a ládában hörgő állatra, aki hátrább húzódva gyanakvóan figyel minket.- Nem tudom. Telefonáltunk mind a három szlovákiai állatkertbe. Egyiknek sem kell. Azt mondják, ha szuka volna, rögtön küldhetnénk. De kan az van elég. Három éve várok rá, mert se tavaly, se azelőtt nem sikerült fogni. Nem örülnék, ha le kellene lőni - panaszolja Józsi bácsi.- Külföldre, Csehországba vagy máshová nem küldhetik?-Megpróbálhatjuk, de nem biztos, hogy ez sikerül. Ostrava biztosan átvenné ezt is. Az idősebbik fiam azt mondja, ha nem sikerül sehová eladni, akkor adjam neki. Ő majd kitömeti.- És ha szabadon engednék? - kérdezem bátortalanul. Az öreg nem válaszol, csak mosolyog. Ha ezt tenné, biztosan bolondnak néznék a faluban. Két csapdája van felállítva, mindkettő jó messzire innen. Korán szokott indulni, hogy megnézze őket, de így is majd egész napjába kerül megjárni az utat. Szeptember közepétől minden másnap-harmadnap menni kell, még derékig érő hóban is, ha az ember nem akarja, hogy ott vesszen vagy valami módon kiszabadítsa magát az állat. És most, amikor végre szerencséje lett, akkor engedje szabadon? A hiúz csendesedő morgással hallgatja beszédünket. Ki tudja, talán meg is értette kérdésemet, mely megcsillantotta előtte a szabadulás reményét.- Hányadik ez már? - kezdem a beszélgetést, miután átmegyünk a konyhába s leülünk a régi, téglából rakott tűzhely mellé.-A tizenegyedik. Van már húsz esztendeje is, hogy az elsőt megfogtam.- Ki tanította a hiúzfogásra? Hogyan jutott eszébe, hogy megpróbálja?- Egy Zatroch nevű erdész mutatta meg a csapda mintáját, aki Pólóméról költözött Barkára, ők több fogót is építettek. Amikor az erdész barátja, az egyik vadász meghalt, a csapdáját én vettem át. Majdnem minden évben fogtam egyet-egyet. Néha kettőt is.- Külön engedélyt kell kérni arra, hogy befoghassa a hiúzokat?- Persze, a vadászcsoporttól, akié a vadászterület. Aztán, ha sikerül fognom, százalékot kell fizetnem belőle a csoportnak. Kezdetben egy hiúzért nem adtak csak kétezer koronát. Aztán fokozatosan fölemelték az árát, ma már egy kanért kilenc, a szukáért tízezret fizetnének az állatkertek, ha vennék. De nem tudom, ezt a mostanit el viszik-e. Most ennek a pénznek a felét kapja meg a hiúz befogója, a többit a helyi vadászcsoportnak meg a járási vadásztársaságnak kell befizetni.- Józsi bácsi hova küldte a megfogott hiúzokat?- Az első hatot az ostravai állatkertbe. Azután, ahogy Kassán is megalakult a vadaskert, oda is küldtem öt hiúzt. Meg három vadmacskát. Most viszont már nekik se kell.- Mi a fortélya a hiúzfogásnak?- Tudni kell hová felépíteni a fogót. A hiúz legjobban ott szeret tartózkodni, ahol sok az őz. Környékünkön a legtöbb a Szádelői völgy sziklás helyein tanyázik, onnan jár zsákmány után végig a hegytetőn, egészen a Szoroskőig, Almás fölé. Télen aztán a nyomok alapján meg lehet figyelni a hiúzok útját, oda kell állítani a csapdát. Hótól, gaztól szépen ki kell pucolni a gyalogútját, és akkor arra fog menni, mert nem szereti a gazos, havas terepet. És szeret minden lyukba, üregbe belenézni. Szóval, az útjába épít az ember egy vaskos farönkből rakott, fedett építményt, melynek mindkét oldalon van bejárata, ő nem figyel, belemászik, s amikor a közepére ér, rálép egy hatvanszor hatvanas deszkadarabra. Ha ez elmozdul, mindkét ajtó lecsapódik, s akkor már nehezen tud kiszabadulni.- Nem veszélyes foglalkozás ez?-A hiúz nem támad emberre, csak akkor, ha megsebzik. Egyébként menekül. Most is, mikor kimentem a csapdához, közelebb érve láttam, hogy a befogott hiúz páija ott van a fogó mellett. Puska volt nálam, de nem lett volna rá szükség, mert amikor észrevett, rögtön elszaladt. Érezte a párjának a szagát. Úgy találta meg a csapdát. Ha közben újra fel lehetett volna állítani, biztosan azt is meg tudtam volna fogni. Többször is előfordult már ilyen. Józsi bácsit hallgatva belegondoltam a párját vesztett hiúznőstény ragaszkodásába és fájdalmába, s még inkább szerettem volna, ha valamilyen úton-módon a fogoly állat is visszakerülhetne természetes környezetébe, családjához. Mert amit Józsi bácsi még elmesélt a hiúz intelligenciájáról, annak alapján percig sem kételkedtem, hogy ez a ragadozó is gondolkodó és érző teremtménye Istennek.-Egy alkalommal - mesélte az öreg - annak a nyomait vettem észre a hóban, hogy a hiúz a fáról egy őznek a hátára ugrott és viaskodott vele. Mert a hiúz általában a fa tetejéről les áldozatára. A nyomok alapján láttam, hogy előbb az őz cipelte hátán a ragadozót, aztán pedig a hiúz vonszolta áldozatát. Követtem a nyomokat, s egyszercsak egy nagy hóbuckához értem. Kibontottam, s mélyen a hó alatt megtaláltam az őz lehántott szőrzetét. A hiúz itt teljesen lepucolta áldozatát, majd mélyen eltüntette ténykedésének nyomait. A húst azonban tovább vitte, de úgy, hogy a hóban se egy vémyom, se más nem látszott, csak a hiúz mancsának lenyomatai. Hogy a hús nála volt, arra csak akkor jöttem rá, amikor az állat nyomában haladva felértem a hegy nyergére, egy kiemelkedő helyre, ahonnan minden irányba jó kilátás nyílt. Ott gőzölgött a simára pucolt őzhús, és a hiúz is ott lapulhatott valahol a közelben. Ennyit a hiúz lelkivilágáról, akit a végzet éppen a lucskai Korcsmáros Józsi bácsi személyében ért el. Szót ejthetnénk persze a történetben szereplő őz érzéseiről is, annál is inkább, mert lehet, hogy neki meg éppen a ládában kucorgó ragadozó volt a végzete. Beletörődöm hát a természet törvényeibe, s inkább megkérdezem az embertől - Józsi bácsitól soha nem félt-e az erdőbe menni? A környéken ugyanis nemcsak a hiúz honos, hanem a farkas és a medve is.-Nem félek, soha nem féltem - állítja. - Pedig nemegyszer találkoztam farkasokkal, sőt medvével is. És a sors úgy hozta, hogy e találkozások alkalmával soha nem volt nálam puska. Egyszer, amikor márciusban agancsolni jártam, egy erdei tisztáson hat farkasra leltem. Vagy ötven méterre megközelítettem őket. Játszottak, napoztak, nem vettek észre. A kicsik ott futkostak körülöttük, s amikor rájuk szóltam, még akkor se mentek el. Amíg a vezérük föl nem kelt, addig ők se mozdultak.- Nem hiszem, hogy nem tetszett tőlük megijedni!-Hát, volt ott egy kis fenyőfa, kinéztem magamnak, ha kell, mondom, felugrok rá. Balta is volt nálam.- Végül elmentek?-El. Kapták magukat, elszaladtak.- Medvékkel is összehozta a sors?-Többször is! De azoktól azért féltem! Főleg, amikor fegyver se volt nálam. Ide is bejárnak, a falu fölé. Egyszer úgy találkoztam velük, hogy annak a szarvasnak a csontjait ropogtatták, amit a farkasok meghagytak. A medvék mindent fölfaltak, még a legnagyobb csontdarabokat is. Csak úgy ropogtatták! Minden évben bejönnek a szomolnoki határból, de idén még nem láttam medvét. Ha van mit ennie, a medve sem támadja az embert. Meg a farkas se. Csak akkor, ha megsebzik őket. A hiúz ugyanígy van vele. Történt egy eset egy erdésszel: megsebzett egy hiúzt, aztán a barátját hívta, hogy üldözőbe vegyék. Bizony, ha nincs a barátja, rosszul végződött volna a dolog; a hiúz még sebzetten is tizenkét méterről pontosan a nyakába ugrott. Mert nagyon nagyot tud ugrani és pontosan. Meg tizennégy- tizenöt centi vastag gömbfákat úgy átrág, mint a pinty. A csapdámból több hiúz is úgy szökött meg, hogy addig-addig rágta a combnyi vastag fát, míg végül szétrágta.- A láda oldalát nem tudja kirágni? - kérdezem némi gyanakvással.- Nem. Mert annak sima a felülete, nem tudja megkezdeni. Ezt már újra a fogoly hiúz fölött beszéljük meg, aki egész diskurzusunk alatt nem hagyta abba a hör- gést-szuszogást. Ki tudja, ha szerencséje lesz, talán díszére válhat majd valamelyik állatkertnek. Ha nem... Persze, ő biztosan nem tartaná olyan nagy szerencsének az állatkerti rabságot. Méltóságot sugárzó tekintetéből, táplálékot elutasító büszkeségéből arra következtetek: eltökélte, hogy a rabság helyett inkább a halált választja. Egy hiúzzal kevesebb járja majd a Gömör-Tornai Karszt szikláit és erdőségeit... Klinko Róbert Vállalkozó vagyok... Azt írta az újság - a fordulat óta immár sokezredszer -, hogy a kormány ezután már valóban vállalkozóbarát politikát folytat. És miután az ország elszakadt Csehországtól, még inkább erősödtek a biztató szavak. Vállalkozz! Vállalkozz! Vállalkozz! - hallottam jobbról is, balról is, föntről is meg... No lentről nem nagyon, mert környezetem inkább gyanakodva, vagy talán irigykedve nézett rám, ha arról esett szó, belevágok valamibe. Ilyen bizonytalan helyzetben akarsz te vállalkozni?! Most, amikor csak a társadalombiztosítási járulékokra befizetheted jövedelmednek jó kis hányadát! Amikor az adótörvények olyanok, hogy maguk az adóhivatalnokok sem tudnak bennük eligazodni? Most, amikor... - és záporoztak felém az újabb és újabb figyelmeztetések. Azért is bebizonyítom, hogy nem lesz igazatok — határoztam el magamban szilárdan, és egyúttal bele is vetettem magam a vállalkozás beindításához szükséges tudnivalók elsajátításába. Szakmai felkészültségemben nem volt hiány, vegyészként évekig dolgoztam a ruhatisztításban, már csak a ,,gazdasági alapismereteket“ kellett elsajátítanom. Körülbástyáztam tehát magam a tanácsadó kiadványok tömkelegével, amelyekből mindenekelőtt azt olvastam ki, hogy ha pénzt is akarok szerezni valamely banktól elképzelésem megvalósításához, akkor először is egy jó vállalkozói tervet kell kidolgoznom. Mi az, hogy vállalkozói terv?! Bizonyára elegendő lesz, ha a banktisztviselőnek elmondom, be akarom indítani a kisvárosunkban egyelőre még hiányzó ruhatisztítót és mosodát, ő azonnal kiutalja számomra az alapvető gépek vásárlására szükséges összeget — gondoltam naivul. „Jó az ötlet, jó az ötlet!“ - bólogatott sűrűn a hitelosztály vezetője, de azt be is kell ám bizonyítania! Végül is meggyőzött, hogy a bank sem szórhatja csekélyke forgatható tőkéjét bármire, biztosítékot kell kapnia, hogy ő minden esetben a pénzénél marad. Megértő ember lévén, meg az újabb kihívástól újabb erőre kapva hozzáláttam hát a precíz vállalkozói terv kidolgozásához. Előzetes kalkulációmat még részletesebben lebontottam, osztottam, szoroztam, és papíron is sikerült bebizonyítanom elképzelésem életrevalóságát. Újabb ügyintézés a bankban, a hitelosztály elégedett, most már csak türelemre int, várjam ki, míg igent mond rá a bankvezetés is. Csodák csodája, ez is megtörtént. Elképzeltem, miként tódulnak majd kis tisztítónkba a kuncsaftok, és milyen elégedetten viszik haza patyolattisztára mosott-tisztított ruhaneműjüket. Szinte szárnyakat kaptam, a kisebb kudarcok, a bürokratikus keresztbevetések sem szegték kedvemet. Megrendeltem a gépeket, melyek rendben meg is érkeztek. Közben a család néhány lelkes tagjával együtt hozzáfogtam családi házunk vállalkozásra kiszemelt helyiségeinek átalakításához. Ez is megtörtént. És ami még lelkesített, az az volt, hogy sikerült családomat is begerjesztenem. Mindenki úgy érezte, ha milliárdosok nem is leszünk majd kis mosodánkból-ruhatisztítónkból, tisztességes haszonnal tudunk majd dolgozni. Aztán elérkezett a várva várt nap, és ünnepélyes keretek között megnyitottuk boltunkat. Meg is érkeztek az első megrendelők, akik néhány nap múlva elégedetten nyugtázták is munkánkat. Már-már úgy látszott, meggyőzöm a tamáskodó- kat, hogy igenis: aki akar, az bizony vállalkozóként is juthat valamire anélkül, hogy tisztességén csorba esnék. Anélkül, hogy vállalkozását megszenvedné környezete, családja. Mindaddig ebben a hiszemben éltem, mígnem rájöttem, hogy miközben engem az állam azzal traktál, mindenben támogat, lehúzza rólam még az utolsó bőrt is. Olyan járulékokat követelnek tőlem egészségügyi, betegségi meg nyugdíjbiztosítás címén, amelyek befizetése után alig marad valami a számlámon. És az adóhivatal még hátravan. Jómagam vegyész, nem pedig közgazdász lévén, kénytelen vagyok könyvelőt alkalmazni. Meg adótanácsadót fizetni. Egyik sem kerül kevésbe, de arra már rájöttem, ha magam csinálnám a könyvelést, többe kerülne: olyan bírságokat rónának ki rám baklövéseimért, hogy még az a kevéske hasznom is rámenne. És még nem beszéltem a majdnem 20 százalékos kamattal terhelt hitel törlesztéséről. Hogy meddig bírom? Nem tudom. Most ott tartok, hogy ha netán csődbe jutnék, ma senki sem tudna rávenni arra, hogy ismét belevágjak valamibe. Inkább keresnék magamnak egy jó kis vezetői állást valamelyik privatizálás előtt álló állami vállalatnál, majd megvárnám, míg menedzseri részvényekhez jutnék és... A vállalkozói monológot lejegyezte: pákozdi A hiúzfogás művészete
