Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-06 / 6. szám
PUBLICISZTIKA Perlekedés a felfoghatatlannal Kassán aznap korán esteledett. Csípőshűvös szél dobálta a szemerkélő esőt, úgy gondoltuk, hó is lehet belőle. Kivételesen magunkra maradtunk, ültünk hát mi négyen, a város szélén levő középiskolai kollégium vendégszobájában. Már éppen megvacsoráztunk a bennlakó diákokkal a hatalmas étkezőcsamokban, akkor jutott eszembe Gál Sándor. Telefonszámát hosz- szú keresgélés után kinyomoztuk, s amikor a vonal túlsó végén meghallottam a hangját, és mondani kezdtem volna, hogy vajdasági költőbarátaimmal vagyunk itt, nos, azonnal kocsiba vágta magát, s tíz perc múlva nálunk volt. Egy üveg jófajta házi pálinkát húzott elő a kabátja zsebéből. Otthon - családi ünnep lévén - éppen pezsgőt bontottak a házassági évfordulóra készült vacsora méltó záróakkordjaként: „csak egy bő fél órát maradhatok”, mondta megértésünkre számítva. Társaimmal az első pillanattól fogva egy nyelven beszélt, ömlött mindany- nyiunkból a szó. Európáról, magyarságról, életről, furcsa növényekről és vadászatokról, mindenről, ami időszűkében egymásnak hirtelenében elmondható, s a két órát már jócskán túlhaladtuk, amikor a félbeszakadt házassági évforduló kötelezettsége eszünkbe jutott. Alig hogy Sanyit kikísértük, Schmiedt Erzsébet kopogtatott be hozzánk; pedagógusnő, jelen volt tegnapi előadói estünkön. Akkor került elő a vers. Vagy inkább így: kitapintható rezonanciaütésre otthon voltunk azonmód mindannyian ebben a párás, hideg kassai éjszakában, mint űzött vadak, kik hirtelen biztos helyre érnek. De mi is a dolgunk? Kivel állunk perben valójában? Az Isten játszik. Behunyja néha forró Nap-szemét s halálos-szép fehéret álmodik. Erzsébet mondta tovább a magával hozott verset, ezen az estén ezt akarta nekünk átadni: Az Isten játszik. S én szűkölök és nyugtalan vagyok. Mit fognak enni télen a szegények? Most Fatima arca jelenítődik meg előttem, másként hívják, mi neveztük el így őt ezt a bosnyák lányt, aki Pesten egy men- helyen várja fél éve a londoni vízumot. (B. J. egy doboz amerikai cigarettát vett a részére, hazatérőben ezt adta át neki). Fatima szülei valahol Boszniában, a fiúja a körbezárt Szarajevóban. Fatima angolul tanul, ha nincs a háború, már diplomái az építészetin. Éjnek idején furcsa rajzok kerülnek ki keze alól, a menhely éjszaka is kivilágított folyosóján nagykabátjába bújva hajol az asztal fölé. Huszonöt éves. Félelmében nevetőgörcsöt kapott, amikor közvetlen közelükben csapódott be egy gránát. A Mécs László-vers pedig folytatódik: Az Isten játszik. A vértengerről mintha nem is tudná, hogy emberek csapolták emberekből hogy a könny-tenger emberszemből folyt ki! A tenger mélyén hadiözvegyek, rokkantak, összetörtek ember-kagylós lelkét kutatja, méri röntgenezve, hogy mennyi gyöngyöt termeltek Neki! Schmiedt Erzsébet rajongója a költészetnek, gyakran szavalt életében; most a lánya lép nyomdokaiba. Nem véletlenül választhatta ki ezt a verset, s nem csak azért, mert Mécs László középiskolai tanulmányait a kassai premontrei gimnáziumban végezte, majd egy ideig itt is tanított, másfél évtizeden át pedig a közeli királyhelmeci rendi plébánia papja volt. S hömpölyögnek immár a vádló sorok: A gyöngyöt gyűjti, mintha most se tudná, hogy mit csinál a háborús vihargyár, amely a szörnyű könny- és vértengerből vörös felhőket párologtat... Hazataláló percekben kivel is perlekedünk. Kihez szólni így, hogy: Uram, látom, beszélsz s nem értelek! Mert ez nem a szótlanság üzenete. Az áthajlana. Ez meg keresőben indulna valamerre: találkozni a felfoghatatlannal. Szép csendben megbeszélni közös dolgainkat. Bezárulni akar a számadás igazságtétele. Már itthon, Újvidéken lapozom fel Gál Sándor verseskötetét. S lám, A néma isten egyik versszaka: Voltam otthonodban lakoztál bennem ültél asztalomnál a főhelyen átkoztalak és szerettelek de ami volt ez már nem legyen Ott még: ívlámpák dermedt-sárga fénye az intemátus körül. Egyre hidegebb légörvények érkeznek. Holnap korán reggel indulunk tovább. Idővel Schmiedt Erzsébetnek majd írni kellene. Gál Sándornak szintén. Fatima meg talán már Londonban van. Sinkovits Péter Múlandóság Omladozó vakolat. Mint megany- nyi nyitott seb az ódon falon. Akár a céltalanul várakozó asz- szony alkonyodó életének kopott kulisszája is lehetne. De ki ez a falat támasztó, botjára támaszkodó magányos asz- szony? Bözsi néni? Kati mama? Körötte zsong-bong az élet. Ő csak áll kitartóan. A szüntelen mozgásban ő a szilárd pont. Egyetlen biztos támasza a bot, amellyel az elgyengült, papucsba bújtatott, fázós lábak megosztják az évek súlyától mind nehezebb test terhét. Egyfelől még verőfény, de a napfénytől elrejtett oldalon lassan sötétülő árnyék kúszik, a fénnyel dacolva. Az asszony tekintete az árnyék irányába réved. Sok napsugarat már amúgy se remélhet. Mozdulatlanul, mint jó katona a vártán, őrzi emlékei burokba zárt titkait. Körülötte emberek sietnek. Soha senki meg nem szólítja. Mintha csak a holt fal lehullott omladékának darabja lenne. Nem kérdezi senki, vár-e valakit? Egyáltalán, tartozik-e valakihez?... Élő szoborként támaszkodik a nap melegétől langyos, biztonságot nyújtó kőtömbhöz, amelyről időnként újabb vakolat hullik alá, jelezve az idő feltartóztathatatlan múlását. És emlékeztetve Madách örök érvényű sorára: Örök levés s enyészet az élet... Állj meg, rohanó fiatal! Vess egy pillantást erre az élő szoborra! Valaha őt is forró vágyak űzték, izzó érzelmek hajtották. Akárcsak most téged. Ne feledd, egyszer majd te is egyedül, magadra maradva állsz ifjúságod féltve őrzött emlékeivel. Háttal a napnak, az elmúlás árnyéka felé révedő tekintettel... Tóthpál Gyula felvétele CE Q<y VÍZ Amerika most már mindörökre a mesék földje marad. Kezdődött azzal, hogy kisgyerekként tanúja volt apja levelezésének, amit egy Kanadába szakadt falubeli földbirtokossal folytatott, egy zsebkendőnyi parcella megvásárlása dolgában. Kamaszkora magányos óráiban mint megannyi titkos levelet, kotorta elő apja viaszpecsétek nyomát viselő fadobozából a Kanadából jött válaszleveleket. S olyankor bölények vágtattak végig a konyhaasztalon, nyomukban Cooper indiánjai, meg Vadölő, akinek erődtől erődig cserkészett leveleit vélte látni a különleges levelekben. Bő egy évtizeddel később egy barátja emigrált Amerikába, akinek eléggé soha nem becsülhető érdemei vannak abban, hogy pályája úgy ívelt és ível, ahogyan kevés szegény sorsú falusi fiúnak. Olyan dolog ez, amilyenről legfeljebb a magyar irodalom népi íróinak műveiben olvashat az ember. Mert mostanság mintha szégyellni való lenne a származás, ami dolog részben lelki okokkal magyarázható. A letűnt rendszer mítoszt eszkábált a paraszti és munkásszármazás köré. Csak azért, hogy jobban megalázza a polgárt, akinek kultúráját, életvitelét károsnak bélyegezte. Holott igazából a származásuk alapján kirostáltak és a rostán fennmaradtak igen hamar egymásra találtak. Mert szülessen bár az ember fia falusi házban vagy városi villában, ha törekvő tudásvágya hajtja, mindkét irányból ugyanoda ér tudása fonalát fonogatva. Amikor ez az Amerikába emigrált barátja elindította saját útján, majd szabadságvágyától hajtva elment, még nem hitte - nem is hihette - a mostanság ismert állapotokat. Utazási irodák tucatjai kínálják turistaárakon az érdekesebbnél érdekesebb amerikai, illetve egyesült államokbeli utazásokat ... Majd történt, hogy találkozott az emberi élet egyik legnagyobb erőket felszabadító csodájával: egy csallóközi faluban egy tanítónő a néptáncoktatással olyan lelki közösséget teremtett, amihez fogható nem volt még e tájakon. Tanító és tanítványok - keresztényi fogantatása van a szavaknak, s akkor ennek a spirituális közegére érzett rá, minden egyes találkozás alkalmával. Történt volt az a fővárosban, Gömörben, vagy a Jókai Napok és a folklórfesztiválok alkalmával. A gyengéd forradalom szellemi barrikádjá- nak másik oldalán igencsak erőszakosak voltak a pártállam ottani szekértolói. Aligha véletlenül szemelték ki a változásokat akarók közül éppen ezt a tanítónőt. Jól tudták, hiszen ideológiai bizottságukkal naponként szembeszállt, hogy csak őt kell ellehetetleníteniük, csak őt kell megrágalmazniuk, alaptalanul megvádolniuk. Mindehhez segítőtársakat is találtak, az akkor még igencsak aktív és eleven férgekként viselkedő járási vezetők személyében. Rövid néhány hónap leforgása alatt sorozatosan pénzügyi, államhatósági, köztük ügyészségi vizsgálatokat zúdítottak a néptáncegyüttes vezetőjének a nyakába. Ezek semmilyen tartalmi dologra mutató visszaélést sem tártak fel, de még csak lényeges dolgokat érintő formai kifogásokat sem tudtak emelni. Mindez elég volt ahhoz, hogy a szülők, vagyis a falu apraja-nagyja, két pártra szakadjon, amely szakadás vonala szinte pontosan azonos volt a rokoni és baráti kapcsolatokra alapozott régi hatalom hívei alkotta helyi érdekszövetség húzta sánccal. Kiosztotta hát az éppen helyhatósági választásokra készülődő hatalom az ígéreteit: vállalkozásokra, kertekre, földekre, érdemtelen jussra és koncra. Eredményesen végezte dolgát, olyannyira, hogy némely újságírókat is megfenyegettek: be ne tegyék lábukat a faluba, különben ellátják a bajukat. Tehetett-e mást ez a tanítónő, mint mentette, ami menthető, s tudásával elindult a nagy Amerikába. Igaz, ehhez hozzátartozik egy másik szomorú történet, amelynek tragikus végkifejlete siettette döntését. Pedig akkor már tanári állást kapott a főiskolán, ahol leendő magyar pedagógusoknak adhatta volna át mindazt, amit tud... Bátyja évekkel korábban emigrált Amerikába, s a rendszerváltás után igyekezett hazalátogatni. Prágából elindulva, szinte már Pozsony előtt, egy részeg államvédelmis autójával ütközött, s feleségével együtt szörnyethaltak. Akkor még talán élt benne a szándék: elintézi az örökösödési ügyeket, s egy-két év elteltével visszatér az Államokból. Telnek az évek, s talán egyre erőtlenebb a szándék. Néhány hónapja még üzent barátaival. Az indiánromantikából rég kinőtt fiúnak küldött egy-két apróságot. Azóta semmi. Igaz, a válasz is várat magára. Szemérmességből, nehogy tolakodásnak vegye? Amerikába szakadtakkal nem lehet levelezni. Mit is írna nekik. Hiányoznak? Ezzel csak lelkűket szomorítaná. Örül a sikereiknek? Anziksz a szülőföldről Mintha távozásukat nyugtázná. Otthoni dolgokról írjon? Az igaz szó csak maradásra ösztönözné őket. Szépítse meg a rútat? Önmagával kerülne konfliktusba. írjon itteni vagy ottani időjárásról? Az ilyen mértékű elbutulásra még várnia kell. - Most akkor mi van, fiúk? - jut eszébe egyik tanára szemrehányással teli kérdése, amikor éppen megbolondították a gravitációs erő mérésére szolgáló gravimétert, s a rugós műszer nem tudta eldönteni, hogy a patkómágnes vagy a Föld vonzóereje-e a nagyobb. Ez most is a kérdés. Mert a szülőföld vonzása örök és megszün- tethetetlen. Amerika működhet patkómágnesként, de a lélek természetes erőkhöz vonzódik, s elég Amerika néhány pillanatnyi távolodása ettől a spirituális gravimétertől, máris kileng a szülőföld irányába. Küldjön neki anzikszokat a szülőföldről? Micsoda blaszfémia lenne ez, ha leveleket azért nem ír, mert sem az igazság, sem a hazugság nem segíti a folyamatok visszájára való fordulását? Senkinél. Sem barátainál, sem őnála. - Most akkor mi van, fiú? - teszi fel magának a kérdést. Nem tudja, mi van. Állapotok vannak, amelyek lehetetlenné teszik a létezést. Amerika hontalan szabadságában ugyanúgy, mint a szülőföld szabadságtalan honában. Ott a visszatérés vágya, itt a távozás vágya őrli fel az embert. Mert hazudik az, ki letagadja: rossz itt élni. Mert nem mond igazat, ki elhallgatja: rossz ott élni. Amerika most már mindörökre a mesék földje marad?
