Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-06 / 6. szám
110901I(Off 1 yy4- TeDruar 0. INT ERJÚ Beszélgetés Takács Józseffel, az Amerika Hangja egykori programtanácsadójával Két éve beszélgettem először Takács Józseffel, az Amerika Hangja magyar szerkesztőségének korábbi programtanácsadójával. Politikai okok miatt hagyta el Magyarországot ötvenhatban, és szülőfalujában, Vágfarkasdon is csak az 1989-es fordulat után járt újra, akárcsak gimnáziumi városában, Érsekújváron. A nálunk zajló politikai változásokat „hivatalból“ kísérte figyelemmel. Két éve ugyan felmerült már Szlovákia kiválása - amiről Takács József akkor így vélekedett: „ostoba öngyilkosság volna. Ha az elszakadást követően ránéznek a térképre, és tételezzük fel, hogy elkövetik ezt az ostobaságot, elszakadnak a csehektől, akkor Szlovákiának, mint önálló gazdasági egységnek, nincs jövője. Ez csak akkor lehetséges, ha ez az ordító kisebbség rákényszeríti akaratát — Szégyellem magam... sokkal előbb kellett volna rájönnöm — és nemcsak nekem -, hogy negyvenöt év igen hosszú idő... Nem áll rendelkezésre az a tiszta emberanyag, amire szükség lenne a váltáshoz. Ha a totalitárius rendszer mondjuk 15 évig tart, akkor az az ember, aki húszéves korában került bele ebbe a moslékba, azt az időt el tudja valahogy spórolni az életéből és kerülő utakon tisztán tartja magát, de negyvenöt éven keresztül ezt nem lehet csinálni. Ezek a társadalmak sok tekintetben betegek és a betegség oka nemcsak a totalitárius rendszer! Ehhez a fasizmust is hozzávehetjük- a majd százéves kimaradás főleg a szellemi folyamatok lelassulását, illetve torzulását okoztá. A szabad társadalmakban élő újságíró, színész vagy bárki minden információhoz hozzájuthatott az első világháború óta. Ettől voltak itt maguk elzárva- s ezért nem fejlődhettek ezek a társadalmak olyan mértékben, mint a nyugati társadalmak. • Csodára vártunk és segítségre.- Az Egyesült Államok anyagilag kimerült. Minden tekintetben kimerült. Ez a hidegháborúnak nevezett absztrakció Amerikát éppúgy meg- rokkantotta, mint a Szovjetuniót, csakhogy Amerika tartaléka százszor akkora, mint a Szovjetunióé, és még ki fogja bírni egy ideig. Az adóssága csillagászati és állandóan növekszik. Ennyi adóssággal egyetlen társadalom sem tud fennmaradni. Tehát a következő tíz-tizenöt évben tenni kell valamit. Ezek a belső problémák annyira lekötik a politikai élet erejét, hogy szinte képtelen összpontosítani az érdemleges külpolitikára. Amit ma az amerikai politika csinál, az szó- cséplés, nincs mögötte töltés. Ott van Bosznia. Hogy Európa közepén a fa- sizálódás ilyen méreteket öltsön, milliókat gyilkoljon, tegyen hontalanná- ez elképesztő! • Nem is várható el, hogy a Nyugat a volt szocialista országokat támogassa. — Dehogynem. A Nyugat részéről az elvárások gyalázatosán magasak és a segítség ehhez képest gyalázatosán kicsi. Annak idején trilliókat töltöttek fegyverkezésre, mert azt mondták, erre szükség van. De ezek a népek kaparták ki nekik a gesztenyét! A szovjet birodalom összeomlása azért gyorsult fel, mert volt ötvenhat és volt hatvannyolc. Ötvenhat világrengető lépés a történelemben, s a magyarok ezt nem tudják, még mindig rengeteg körülötte a ködösítés, a torzítás... A magamfajta ember kényelmetlen helyzetben van, mert mivel nem voltam itt, van 37 év ingyen tisztaságom, és ez egy csomó helyzeti előnyt ad nekem. • Amikor legutóbb beszélgettünk, azt tervezte, hogy a pozsonyi magyar adás szerkesztői talán kimehetnének tapasztalatcserére az Amerika Hangjához. Mi valósult meg ebből?- Semmi, mert nyugdíjba mentem. De ha még mindig programtarlácsadó lennék az Amerika Hangjánál, igyekeznék megmagyarázni, hogy Amerika nem Dallas és nem Colombo, azt az értéket próbálnám bemutatni, ami nem szivárgott át ide. Az amerikai kultúra még mindig fejlődésben van, a többségre, s akkor létrejön egy újfasiszta diktatórikus államrend. (...) Elborzadtam, amikor olvastam, hogy tízezrek ünnepelték Hlinka születésnapját meg Tisót. Olyan ez, mintha a magyarok Szálasit kezdenék éltetni, vagy a németek Hitlert. “ A kettéválás megtörtént... Takács József mostani beszélgetésünkkor (a közelmúltban ő is részt vett az Érsekújvárott rendezett történészkonferencián) töredelmesen bevallotta: nem hitte, hogy bekövetkezik a szakadás. Azt meg még úgyse, hogy kivel fizetünk, ha ezresekkel fizetünk... Két éve azt mondta Takács József: Csehszlovákia külön szívügye az amerikai népnek. Most viszont azt: az amerikaiak nem értik, mi történik nálunk. • Nem számolható fel?- Ez hosszú ideig velünk lesz. Az elmúlt két évben a nagy vezető amerikai vállalatok tízezres nagyságrendben bocsátottak el munkaerőt. Nem azért, mert gazdasági visszaesés van — vagy nemcsak azért —, hanem azért is, mert az új technológiák bevezetésével az emberek feleslegessé váltak. Amerika az utóbbi 60—100 évben a laboratóriuma volt annak, hogy a nyugati civilizáció milyen fejlődésen ment át. Most is rajta lehet látni, amit majd maguk 20-25 év múlva megkapnak. • Ha nálunk volna újságíró, mire hívná fel az emberek figyelmét?- Hogy ébredjenek tudatára annak, elzárt kis körben bolyongani nem vezet sehová, tehát nézzenek kívülre, a szlovákok is, a magyarok is, a többiek is. A csehek az egyetlenek, akik ezt megteszik, tudják, mi történik a világban s ez a politikáju- korf is meglátszik. • A nálunk zajló eseményeket figyelemmel kíséri. Mit tippel, melyik párt fog győzni a legközelebbi választásokon?- Nem tudom. Itt nagy változásnak kell történnie. Nem értem például, hogy a szociáldemokrata párt, amelynek itt olyan nagy hagyományai vannak, miért olyan gyenge. A kereszténydemokratáknak is erősebbnek kellene lenniök. Aztán nem értem a magyar politikában ezt a négyfelé húzást. Nem tudom, miért nem tudják létrehozni legalább azt a fedőszervet, amit a romániai magyarok létrehoztak. Az itt levő politikai erőt nem lehet felaprózni. Ezek, amik elképesztenek engem. Volt bennem egy nagy adag buta idealista felfogás, hogy amikor majd szabadabb légkör veszi körül az embereket, akkor a politikában színre lépők nagy hányada szolgálni akarja a társadalmat, nem pedig kiszipolyozni. • Harminchét éve ment el - mégsem felejtett el magyarul.- A magyar nyelvre kellett koncentrálnom - s nekem az angol mindig is idegen nyelv maradt. Néhány éve a Nobel-díjas Wigner Jenővel készítettem interjút, aki akkor már harmincvalahány éve nem élt Magyarországon, de megdöbbentően szépen, választékosán beszélt magyarul. Megkérdeztem tőle, hogy professzor úr, mi az oka? Azt mondta, fiam, az éjjeliszekrényemen ott van Arany János és Ady Endre, és minden este olvasok belőlük. • Takács József mit olvas esténként?- Én is olvasok magyar könyveket, de sok angolt is, mert érdekel a szociálpolitika és a politikai fejlődés globális problémája, s ahhoz, hogy az ember szinten tartsa a tájékozottságát, idegen nyelven is kell olvasni. De az utóbbi időben sokkal többet olvasok magyarul, mert sok mindent kiadnak. Érdekel, hogyan tálalják. Amit olvasok, sokszor elkeserít, de azért reményt is látok. Vidéken járva megfigyeltem, hogy van egyfajta pezsdü- lés. A kisvállalkozásokra gondolok. Tíz éven belül rá fogják kényszeríteni a politikai életre a változtatást, mert ők fogják adni a pénzt. Kopasz-Kiedrowska Csilla Kis Péter felvétele az ország fiatal, kétszáz éves, és kultúrák nem fejlődnek ki ilyen rövid idő alatt. Az amerikai kultúrát hosszú ideig európai domináció jellemezte, s ennek eltorzulásai jelentkeztek - ez jött be amerikai néven —, amióta a televízió eluralkodott. Sajnos, az amerikaiak nagy mértékben infanti- zálódtak, és ez a kultúrszemét, ami ide beözönlik, itt is ugyanezt fogja elérni. Az az ember, aki a primitív játékokon, akcióprogramokon hosszú ideig szórakozni tud, egy hatéves gyerek szellemi nívóján fog gondolkodni. Ez nem azt jelenti, hogy Amerikában nincs gondolkodó réteg, de sajnos, a nagy tömegek elfordultak a politikai élettől. Rengetegen elmaradnak az urnáktól. Az utóbbi elnököket a szavazásra jogosultaknak már csak az 55—60 százaléka választotta, és ez nagyon szomorú kép. A népképviseleti demokrácia csak addig működik, amíg a nép részt vesz benne. • Azt hittem, hazaköltözik, ha nyugdíjba megy. — Nem, de gyakrabban fogok hazajárni. Két fiam van, az egyik húszéves, a másik huszonkettő, az ő gyökereik ott vannak. • Említette, hogy cikksorozatot szándékozik írni. Amerikai lapnak?- Magyar lapnak. Azt már rég feladtam, hogy az amerikaiakat rá lehet ébreszteni ennek a területnek a fontosságára. Ez az én életemben nem fog menni. Amit segíteni tudok, az az, hogy a rádiónál töltött majd harminc év alatt magasról néztem a világot — az ittenit is, közben ide voltam kötve azzal, hogy ide készítettem programot. Ez sok mindent adott, amit most hasznosíthatok. Hónapok óta azon gondolkodom, hogy ez a régió majd húsz évre ki volt kapcsolva a nyugati szellemi fejlődési folyamatokból, s hogy ez mennyire érezhető a magatartásukon, a politikusok magatartásán, a sajtón. Ha belelapoz a politikai zsargonba, látja, hogy nem történt előrelépés... Az egyik tragédia, hogy a sajtó itt is, Magyarországon is és Amerikában is a mesemondó szerepét vállalta. Hitegeti önmagát és a nézőit, hallgatóit, olvasóit, hogy ez a gazdasági válság gyorsan felszámolható. Anna Frankról - ötven év után „Levelemben tudatom Önnel, hogy Anna és Margót meghaltak a Bergen-Belsen-i táborban“ - írta 1946-ban Janny Brandes Brilleslijper, Otto Franknak, a lányok édesapjának. Aztán ez a hetvennyolc éves, Amszterdamban élő asszony, aki Anna Frank halálának egyetlen élő szemtanúja, majdnem ötven évig hallgatott a történtekről. Annyi idő után most először, többek között a délszláv események kapcsán érezte úgy, hogy nem hallgathat tovább. A Gente riporterének mondta el fájdalmas kálváriáját. Elbeszélését 1944-gyel kezdi, amikor is augusztus 4-én Annát letartóztatták és deportálták.- Annát, illetve a Frank családot az amszterdami központi pályaudvaron láttam először. A németek ide hurcolták azokat, akiket aznap tartóztattak le. Felfigyeltem rájuk: apa, anya és a két lány. A teljes Frank család. Megdöbbentett, mert nem nagyon hallottunk olyan esetről, hogy egyszerre vittek volna el egy egész családot. Általában külön-külön tartóztatták le a családtagokat.- Önt miért vitték el?- Valaki feljelentett, hogy segítem a zsidókat. Először felraktak bennünket a westerburgi gyűjtőtáborba induló vonatra. Néhány fülkével távolabb ült a Frank család. Nem voltak csomagjaik. Azt a kevéske holmit, amit sikerült összeszedniük, miután rájuk tört a Gestapo, kis kupacokba rakták maguk mellé. A táborban a nácik az S barakkba tereltek bennünket, a büntető osztagba. Le kellett vetkőznünk, és nagy S betűvel jelöltek meg bennünket. Marhavagonban- Hogy teltek a napok Westerburgban?- Bár nem bántak velünk olyan embertelenül, mint később Auschwitzban és Bergen-Belsenben, mégis rettegésben éltünk. Itt még rendesen tisztálkodhattunk, és a ruháinkat is kimoshattuk. A férfiakat és az asszonyokat munkára kényszerítették. Néhányunknak, mint Annának és nekem is, kimerült elemekből kellett kiszednünk a lignitet. Fárasztó és nehéz volt egy szál kalapáccsal és csavarhúzóval szétszedni az elemeket. Ráadásul olyan munka volt ez, amely káros az egészségre. Annán az elsők között jelentkeztek a mérgezés tünetei: köhögött és gyakran érezte rosszul magát. Westerburgban sok időt töltöttem a családdal. Edith, Anna édesanyja, nagyon kedves teremtés volt és szolgálatkész. Képes volt négy ember helyett dolgozni, csak hogy segítsen a másikon. Anna beszédes volt. Sokat mesélt arról, hogy csaknem két évig rejtőzködtek egy padlásszobában. Gyakran emlegette az apját, akitől később elszakították, s akit nagyon szeretett. De többször beszélt szívbéli barátjáról, egy bizonyos Péterről, aki, az elbeszéléseiből ítélve, az első szerelme volt. Aztán augusztus végén megtudtuk, hogy a következő napok valamelyikén Auschwitzba visznek bennünket. Ez volt az utolsó szállítmányok egyike, vagy talán a legutolsó, amelyet a németek Auschwitzba irányítottak. Szeptember 3-án hajnalban rettegett őreink névsorolvasást tartottak egy marhavagonokból álló szerelvény előtt.- Tudták, mi vár önökre Auschwitzban?- Igen, tudtuk, mert titokban hallgattuk az angol rádió adásait. Tudtunk a haláltáborokról. A vasúti kocsikon, ablakok helyett, kicsike rések voltak csak. Negyvennyolc órát utaztunk, állva, szorosan egymás mellett, hogy mozdulni is alig lehetett. Én ugyanabba a vagonba kerültem, amelyikbe a Frank család.- Mi történt aztán?- Azon az éjszakán, amikor megérkeztünk Auschwitzba, a Hollandiából ide deportált foglyok felét, vagy ezret hajtottak gázkamrába. A levegőben éreztük az ösz- szetéveszthetetlen szagot... a halál szagát, de mindenki megpróbálta valahogy elhessegetni a gondolatot. A Frank családdal egyre ritkábban találkoztam. Annát itt szakították el végleg az apjától, akit a férfitáborba helyeztek. Édesanyjukat se látták többé, mert a két testvért néhány héttel később továbbvitték Bergen-Bel- senbe. Edith Frank nem élte túl a traumát, hogy elszakították a szeretteitől, és teljesen magára maradt. Meghalt Auschwitzban. Annát és Margotot feltették egy Celle felé irányított szerelvényre. Ugyanez a sors várt énrám is. Kéthónapos auschwitzi gyötrelem után úgy gondoltam, hogy ennél már semmi sem lehet szörnyűbb. De kálváriánk még nem ért véget. Hosszú agónia-A túlélésért vívott küzdelemben az emberek egyre erőszakosabbak lettek. Falatba kenyérért képesek voltak hajba kapni. De azért a szolidaritás ott volt még sokunkban. A szeretetet még ilyen körülmények között se tudták kiölni belőlünk. Különösen Annából nem. Megérkezésünket követően gyerekeket hoztak a táborba. Anna, aki maga is nagyon fiatal volt még, anyáskodó szeretettel közelített a kicsikhez.- Miről beszélt Anna az utolsó hetekben?-Nem nagyon volt idő a beszédre. A félelem különösen hat az emberre: megmagyarázhatatlanul, abszurd módon viselkedik bizonyos helyzetekben. Énekeltünk és tréfálkoztunk, miközben éhen- pusztult társainkat, barátainkat temettük. Csak esténként beszélgettünk. Ábrándoztunk, hogy egyszer vége lesz a szenvedésnek, és szabadok leszünk. Tervezgettünk. Anna néha arról beszélt, hogy híres írónő szeretne lenni.- Ön ápolónőként dolgozott a táborban.- így van. A nővéremmel együtt. Titokban gyógyszereket loptunk, hogy segítsünk azokon, akiken tudunk. Égy nap Anna sírva mondta, hogy Margót rosszul van, nagyon legyengítette a tífusz. Kérte, hogy segítsek. De ’45 januárjában áthelyeztek egy másik osztaghoz, túlságosan távolra kerültem Annáék barakkjától. Egyre nehezebben tudtam kapcsolatot tartani velük, mert ha az őrszem észrevett valakit a barakkok között, figyelmeztetés nélkül rálőtt. Mégsem hagytam magára a két lányt, akikhez akkor már mély barátság kötött. Hamarosan Anna is megbetegedett. Reszketett a hidegtől, mert még a ruháit is letépte magáról, hogy megszabaduljon a tetvektől, s ruhátlan teste nem bírt felmelegedni a pokróc alatt. Próbáltam őt meggyőzni, hogy öltözzön fel, de ő nem törődött magával, csak Margót érdekelte. Néhány nap múlva sikerült újra meglátogatnom őt. Az ajtóhoz közeli ágyon feküdt. S mivel az ajtót gyakran nyitva hagyták, s Anna akkor már felállni sem tudott, németül könyör- gött: „Csukják be az ajtót, csukják be az ajtót!“ Nem sokkal később, az utolsó vagy az utolsó előtti márciusi napon ismét elmentem hozzá. Margót a hideg kőpadlón feküdt. Halott volt. Anna is haldoklott. Három nappal később, amikor újra eljutottam a barakkba, nem találtam őt. Azt mondták, Anna nincs többé. Két héttel később megérkeztek az angol csapatok, és felszabadították a tábort. Mi, akiknek sikerült túlélnünk a borzalmakat, szabadok voltunk. Soha nem felejtem el Anna nyílt és ártatlan, tekintetét. Az, amit átéltem, mély sebet hagyott a telkemen. A gyermekeimnek köszönhetem, hogy nem zavarodtam bele az emlékekbe, és megtaláltam újra az élet értelmét. Feldolgozta: (tallósi) „Éreztük a halál szagát“
