Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-02 / 1. szám
GÁBAN írjén. Két éve nem találkoztunk, én akkor negy- iltam. Hosszú hajam miatt egészen addig fiúnak íz utcán. Lenyiratkoztam és egyik napról a másik- rekkorból öregkorba léptem. i élményekhez köti? n, nem sokkal azután, hogy először szeretkeztem et kaptam. Akkoriban már írtam is, rajzoltam is papírlapot széttéptem, vagy elégettem. A képeim- ogy nagyszerűek, pedig ha biztattak volna, biztos, ;yetlen napra sem. Később, amikor már egészen nyképezést, kijött hozzám a rendőrség, és elkoboz- nat. Feljelentettek. Méghozzá a barátnőm szülei, agy szakítsunk. Aktokat fotózni az ötvenes évek ordították a rendőrök. El is ment a kedvem az el, míg folytatni tudtam. Azóta másféle vádak is idenféle züllött állatnak, fiatalkorúak megrontójá- gni, hogy orgiákat tartok a műtermemben, meg kereszt alatt. Én, aki zsidó vagyok, és ha horogként jön rám... Szörnyűek tudnak lenni az emberek. ;zthetetlen kézjegye hogyan alakult ki? A színekre, •kekre, a miliőre gondolok. dménye minden. Volt egy kis szobám mállott fallal, függönnyel, az ágyon sötét, apró mintás takaróval, i évig gyárban dolgoztam, este villanyfénynél tud- megoldás nem létezett számomra, a kellékek pedig ;. Időtlenséget olyannyira, hogy amikor rámtörtek álták a képeimet, azt mondhattam: ezeket nem én íz apám, még a század elején. És elhitték. Mai ikra, koszorúkra, ruhadarabokra azt mondják, rojt festőiségében hiszek, ami maga a romantika. lagyobb mozgatóerő? i erotika. Ez minden emberben ott van. Még ha or is. i a képein. Pajzán játék résztvevője lehet egy nő, gy egy férfi, akit nővé változtat. gyakran felcserélődnek. Ezt is élvezem. Sarah pél- kül mutat. óén a kopaszra nyírt nő arcát borotválja. Ennek rténéte? /vei ezelőtt egy barátnőm azt mondta, tisztelete egész testét. És meg is tette. Lefényképezni még- ert annyira azért nem vonzott. Mások a hajukat ilt olyan ismerősöm is, aki csak a szeméremdomb- ső, aki vállalkozott egy ilyen komplett sztriptízre, n filmjéről, a Diktátorról jutott eszembe. Negyven- iz a jelenet, amelyre azóta is pontosan emlékszem, m a haját kezdi el nyírni a nőnek, hanem habot tesz zében is a borotva. A nő meg döbbenten nézi és bír megszólalni. ternben megjelent nemrég a világ öt leghíresebb cseh a. Kommentálja pár szóval ezeket a neveket. Kezdt, sok-sok lemondás. sz, rendkívüli tehetség. l, az ő munkái semmit sem mondanak számomra. >em önmagámmal szemben van. Néha úgy érzem, rengeteg él a földön, csak én lettem híres, engem Tökéletes képet nem is tudok csinálni soha. Olyat, igen, de tökéleteset nem. Arra csak az Isten kéSzabó G. László Eszerint - csak a legendából idézve - „a meggyötörtek vigasza, az elnyomottak támasza, árvák megkönyörü- lője, gyöngék gyöngéd gyámszülője“ volt László. Mindezek a jegyek egy jámbor szent személyiségének tulajdonságai. Igaz, hogy a legendától eltérően a krónikában László nem tesz csodákat, de azért több vonatkozásban - nyilván a legenda hatására - csodás képességekkel rendelkezik. Égi látomásai vannak: mennyei víziók ezek, melyeket szent emberhez méltó csodálatos érzékkel fejt meg és magyaráz el olyan földi halandóknak, akik a jelenségeket az égiek rendeléséből eleve nem is láthatták meg, vagy ha észlelték is azokat, csodás voltukat nem ismerthették fel. Ilyen látomást örökített meg a váci egyház alapításának a mondája. A krónika szerint Géza és László Vác környékén tartózkodtak, hogy egy - korábban felajánlott - templom felépítéséhez a megfelelő helyet kijelöljék. Az elbeszélés így folytatódik: „És amíg ott álltak Vác közelében, ...megjelent nekik egy hímszarvas, amelynek agancsai égő gyertyákkal voltak tele, futni kezdett előttük az erdő felé, s azon a helyen vetette meg lábait, ahol most a monostor van. Amikor a vitézek rányilaztak, a Dunába vetette magát, és többé nem látták őt. Ezt látva így szólt Szent László: »Bizony nem szarvas, hanem Isten angyala volt.« Mire Géza király ezt mondta »Mondd meg nekem, édes • testvérem, mit akartak jelenteni az égő gyertyák, amiket a szarvas agancsain lehetett látni?« Szent László válaszolt: »Nem agancsok, hanem szárnyak, nem égő gyertyák, hanem fényes tollak voltak azok, lábait pedig azért vetette meg ott, hogy megmutassa azt a helyet, ahol - s nem másutt - fel kell építenünk Szűz Mária egyházát.«“ A krónikában László Isten kiválasztottjaként - egyébként így nevezi őt a legenda - élvezi az égiek gondoskodó, bajt elhárító védelmét is. Erről tanúskodik párbaja Salamonnal Pozsony alatt, ahol ellenfele megfutamodott előle. Meglepett katonáinak így magyarázkodott Salamon: „tudjátok meg, emberek elől nem menekültem volna el, de ez nem ember, hanem tüzes karddal védelmezik őt“ (mármint az angyalok). László hatalomra kerüléséről a legenda a következőt mondja: „az Istentől választott fejedelem... a főemberek s egész Magyarország egyetértésével, anélkül, hogy hatalomra vagy rangra tört volna, anélkül, hogy akármilyen világi vagyonra vágyakozott volna, átvette az ország kormányzását.“ László tehát eszerint nem vágyakozott, nem tört a királyi trónra, csupán engedelmeskedett az ország népe kívánságának. Ugyanez található a krónikában is, csak még egyértelműbben fogalmazva meg. Eszerint Lászlót „a nemesek sokasága...“ álha- tatos kérésekkel rákényszerítette az ország kormányzásának átvételére“; más helyütt pedig azt állítja a krónikás, hogy „a magyarok“ akarata ellenére választották királlyá Lászlót“. Azonos véleményt nyilvánít a legenda és a krónika László megkoronázásának kérdéséről is. Az előbbi arról szól, hogy László „nem igyekezett sem felkenetni, sem királlyá koronáztatni magát: a királyi jelvényeket tisztelettel maga előtt vitetve nem azért töltötte be a királyi méltóság feladatát, hogy első legyen, hanem hogy hasznos legyen“. Azaz, László nem törekedett magát királlyá koronáztatni. A krónikaszerző ismét világosabban fogalmaz: „soha nem tett fejére koronát, mivel inkább égi koronára vágyott, semmint földire. És az élő király koronáját, hogy törvényesen megkoronázzák, nem akarta birtokolni, az állván szándékában, hogy ha tartós béke lehetne köztük, akkor az országot visszaadná Salamonnak.“ László törvényhozásáról ugyancsak egyformán nyilatkozik a legenda írója és a krónikás. Az első szerint „az igazság szigorát az irgalom szelídségével mérsékelte“, a második pedig azt állítja, hogy a király „minden ítéletében a törvények szigorúságát mérsékelve mindig az irgalom szelídségét gyakorolta“. Végül nem kétséges: a szentté avatás ténye, a szent király formálódó kultusza s a legenda egyaránt hatással volt a krónikás tollára azon a helyen is, ahol a Képes Krónika arról ír, hogy francia, angol és német földről érkezett követek felkérték Lászlót: a szent sír felszabadítására indítandó keresztes háborúnak legyen a vezére. Hiszen a középkori felfogás szerint mi lett volna méltóbb egy szent királyhoz, mint keresztes had élére állni. A bökkenő csupán az, hogy az első szent háborút a pápa csak László halála után hirdette meg. Ez az utóbbi mozzanat is arra int, hogy a legenda és a krónika tudósításait nagy óvatossággal kell kezelni, s László uralkodásának, személyiségének, egész valós képének megrajzolásához szükségszerűen fel kell használni egyrészt azokat a hazai kútfőket, amelyeket a vallásos hevület nem színezett át, másrészt pedig értékelni kell az egykorú vagy időben közel álló külföldi források adatait is. Úgy véljük: a tények nem igazolják a legenda és a krónika azon állítását, miszerint László nem vágyott a hatalomra, s csak kényszernek engedve lett király. Nem tételezhető ez fel arról a Lászlóról, aki óriási erőfeszítések árán segítette hatalomra Gézát a törvényes királlyal, Salamonnal szemben, nagyrészt éppen azért, hogy azután ő maga birtokba vehesse a dukátust. Az 1077 táján, tehát or- száglása legelején hozott törvényei olyan uralkodónak mutatják Lászlót, aki szilárdan ül trónján, és égi dolgok helyett nagyon is földi ügyekkel, a halandó tolvajok és rablók üldözésével, kegyetlen megbüntetésével foglalkozott. Az bizonyos, hogy uralkodása első éveiben a törvényesen megkoronázott Salamonnal szemben ellenkirálynak kell őt tekinteni. László a hatalomra jutását követően legfontosabb feladatának a Salamon-kérdés megoldását tekintette. Először tárgyalni kezdett riválisával, majd fegyveresen lépett fel ellene, de így sem tudta felszámolni Salamon uralmát az ország nyugati végein. 1081-ben újból alkudozásokba bocsátkozott ellenfelével, és ekkor sikerült a feszítő kérdést László számára igen kedvező formában rendezni. Salamon lemondott a királyságról, s a koronát, amely eddig nála volt, átadta Lászlónak. Salamon kényszerű lemondása következtében László megszűnt ellenkirály lenni, s ettől kezdve ő volt az ország egyedüli törvényes uralkodója. Ez volt az igazi László, aki igen elszántan és határozottan tört a legfőbb hatalomra, s egyáltalán nem az jelentette számára a fő gondot, hogy Salamonnak visszaadja a királyságot, hanem az, hogy miképpen ragadhatja el azt teljesen tőle. Törekvését siker koronázta. Lászlónak a hatalomhoz való viszonyát az is jellemezheti, hogy királyként senkivel sem kívánt osztozni az uralmon s az országon: országlása alatt a korábbi hercegség intézménye nem létezett. De vajon mi a helyzet László megkoronázásának kérdésében? Az ugyanis nem vitatható, hogy - a legenda és a krónika híradásától eltérően - László megkoronázott király volt. Ezt bizonyítja többek között az, hogy pénzein és viaszpecsétjén koronás fővel ábrázolják. Külön vizsgálandó viszont, hogy mikor és mivel koronázták meg őt. Van olyan vélemény, hogy a hatalom átvételekor még nem került sor László megkoronázására, mert a felségjelvény Salamon tulajdonában volt. Eszerint Lászlót végül is csak 1081-ben koronázták meg, amikor Salamontól a koronát megkapta. Bizonyos megfontolások alapján egy másik nézet mégis valószínűbbnek tűnik. I. Lászlótól tízféle pénzveret maradt ránk, azaz kétévenként bocsátott ki új pénzt, közülük tehát legalább két érme - amely koronázva ábrázolja őt -1081 előtti időre datálható. Vagyis Lászlót már 1081 előtt megkoronázták. Ezt igazolja VII. Gergely 1079. március 21-i levele, amelyben a pápa Lászlót a magyarok királyának nevezi. E cím ebben az időben a pápától csak megkoronázott uralkodónak járt ki. Az 1077 körüli törvényének bevezetőjében a „Magyarország legkegyelmesebb királya“ címmel illetik itthon is Lászlót. Feltételezésünk szerint a megválasztás után nem sokkal - még 1077- ben - Lászlót a Géza-féle görög dia- démmal koronázták meg. Egyrészt az a tény. hogy a görög korona az egyik koronaküldő európai nagyhatalomtól származott, másrészt pedig az, hogy ez a diadém már ténylegesen uralkodó király - Géza - fejét díszíttette, nagyon is alkalmassá tette arra, hogy az új király számára is a hatalom reprezentatív jelvénye legyen. Valószínű, hogy Lászlót 1081-ben másodszor is megkoronázták, mégpedig a Salamontól visszakapott régebbi koronával. László határozott és keménykezű uralkodó volt. Ezt egyértelműen igazolja törvényhozása. Az „a kegyes király“, aki a legenda és a krónika állítása szerint ítéleteiben mérsékelte a törvények szigorúságát, a valóságban drákói szigort alkalmazott a bűnösökkel szemben. Az új, feudális társadalom alapját és lényegét a korábbi, ősközösségi formációhoz képest a magántulajdon jelentette. Éppen ezért a magántulajdon védelmében a király következetes könyörtelenséggel lépett fel. A „vérrel írott“ törvények kegyetlenül büntették a tolvajokat, a rablókat és pártfogóikat. A pannonhalmi határozatok, amelyeket László uralkodásának legelején fogadtak el, kimondják: a tolvajt, ha egy tyúk értékén felüli lopásban bűnösnek találják, „akasszák fel, és egész vagyonát kobozzák el“. A tolvaj megbüntetése érdekében figyelmen kívül hagyták a templomi menedékjogot, és könyörtelen bosszút álltak a tolvaj családján is. A törvény ugyanis a következőképpen rendelkezett: „A lopáson ért szabadnak, ha a templomba menekült és onnan kivezetvén megvakították, fiai és leányai, ha tízévesek vagy annál fiatalabb korúak, szabadságban maradjanak, ha pedig tíz évnél idősebbek, vessék őket szolgaságba, és minden vagyonukat vegyék el.“ A lopott jószág adásvételének megakadályozására úgy intézkedtek, hogy ha lopott holmit vásáron kívül adtak el, akkor „mindnyájan vesszenek el, mind a vevő, mind az eladó, mind a tanúk“. A feudális rend megszilárdítását szolgálták azok a törvények, amelyek bizonyos állami (igazságszolgáltatási) intézmények működését, a hitélet elmélyítését és az egyházszervezet tevékenységét segítették elő. Az egyházi kérdésekkel foglalkozott az 1092-ben - a király elnökletével - ülésező szabolcsi zsinati gyűlés. A zsinati határozatok intézkedtek egyebek mellett a tönkrement templomok újjáépítéséről, az egyházi tized fizetésének módjairól, a vallási ünnepek megtartásáról és a kötelező templomba járásról. Utóbbival kapcsolatban a törvénycikkely úgy rendelkezett, hogy „ha valaki vasárnapokon vagy nagyobb ünnepeken nem megy el az ő kerületének egyházába, verésekkel javítsák meg“. (Folytatjuk) Valóságos mondakör alakult ki Salamon, Géza és László cserhalmi (kerlési) győzelméről ftgja
