Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-30 / 5. szám
GYERMEKVILÁG y blt egyszer egy város, de az akkora volt, de még az akkoránál is akkorább, hogy kilenc ház is elfért benne. Pedig mind a kilenc háznak fala volt, kapuja is, ablaka is, teteje is, a tetején kémény, a kémények füstje, füstje is olyan, hogy nem lefele szállt, hanem fölfele, fölfele se csak úgy egyenesen, hanem kisze-kuszán, s éppen kia héja, mert a bele fehér volt, de ha úgy kívánták, barna, sose száradt, sose morzsáit, egy szem morzsa ugye, nem sok, annyi se maradt sohasem, a kilenc ember asztalán. Italuk pedig? Hát a boruk olyan, de még a vizük is, ha teletöltötték a poharukat, ha csurig is, mind egy kortyig kiihatták abból a pohárból. Történt mégis, ahogy mondom: a kilenc ember közül az egyik: ZELK ZOLTÁN nyolc se, hogy mekkora a világ, de azt bizony észrevették, hogy amelyik ember reggel elment, még estére sem ért vissza. Ezért aztán másnap, a napkeltét se várva, de még a kakas torkában a kukurikút se, így szólott a másik ember, a kilenc közül a második:- Elindulok én is Egy embert keresni, holnap együtt jövünk vissza. De nem jött sem az első', sem a második ember; mi mást tehetett a harmadik, ő is elindult, ő már nem Egyembert, ‘Kilenc inéir, kilenc szarvas lene ember lakott, eggyel se több, eggyel se kevesebb abban a kilenc házban. Hát annak a kilenc embernek olyan jó dolga volt, egyikük se tudta, milyen az, ha rossz dolga van valakinek. Sült kolbászuk annyi, hogy a világ derekára tekerhették volna, de nem tekerték, megették inkább, el is fogyott volna, ha nem olyan hosszú, amilyen hosszú éppen volt, így hát el se fogyott soha. Kenyerük meg olyan, hogy meg se kellett sütni - kenyér volt az csak úgy magától, siiletlen is pirosra sült, persze csak de nem a második, nem a harmadik, nem a negyedik, nem az ötödik, nem a hatodik, nem a hetedik, nem a nyolcadik, de nem is a kilencedik, hanem az első' gondolt egyet, s elment világot látni. Olyan korán kelt, eló'bb mint a nap, előbb, mint a kakas torkában a kukuri- kú, ilyen korán indult világot látni, hogy estére visszaérjen. Ő se tudta, a többi hanem Kétembert keresni. Mikor aztán a három ember se kü- lön-külön, sem együtt nem jött vissza, keresni őket útra kelt a negyedik, azután az ötödik, aztán a hatodik, és aztán meg a hetedik, még aztán a nyolcadik, végül a kilencedik. Akkor pedig olyan kihalt lett az az akkora város, olyan üres a kilenc ház, mintha ott se lett volna. De minek is lett volna, ha már senki se lakta, minek akkor a fal, minek a kapu, minek a kémény, minek a füst? Mi történt hát akkor? örtént, ahogy mondom: a kilenc ház, de mind a kilenc egyszerre, kilenc erdővé változott. A kilenc erdőnek annyi fája, hogy az se tudná megszámolni, aki számolni tud, mégis mind a kilenc erdőt, azzal a sok fával, kilenc szarvas lakja. De ők ott is maradnak, amíg élnek, egyikük se indul világot látni, se külön-külön, se együtt. Bolondok is volnának világgá menni, amikor olyan jó dolguk van, egyikük se tudja, milyen az, ha rossz dolga van valakinek. Bolond volnék én is, ha megmondanám, pedig tudom, hol van az a kilenc erdő, amelyikben a kilenc szarvas lakik, mert ha megmondanám valakinek, az a valaki megmondaná másik valakinek, az a másik valaki talán éppen a vadásznak, a vadásznak pedig puskája van, a puskában golyó, a golyóban a szarvas halála, ezért nem mondom meg senkinek én, soha. PETŐFI SÁNDOR: Bohócok Megjöttek a bohócok, nevetéstől kócosok, amerre elvonulnak, az ablakok kinyílnak. Elöl megy Csimbirimbi, hasa vagy négyakónyi, mögötte meg Vilinkét cifrázza a tilinkót. Háta mögött Cinóber, tutajnyi nagy cipőben, csinnadratta nótáznak, mindenfélét mókáznak. így mennek a bohócok, nevetéstől kócosok, amerre elvonulnak, az ablakok kinyílnak. Kiss Ilona rajza TÓTH JUDIT: Itthon otthon De furcsa ház az én házam. Kövei, akárhány száz van egyik innét, másik onnét, találd ki,hogy én ki volnék! Benézhetsz az ablakon, át is mászhatsz a falon, innen oda furikázhatsz, nem láttál még ilyen házat. Erre is van ablaka, arra is van ajtaja, sarkig tárva holdnak-napnak elengednek, befogadnak. Innen nézve: itthon, onnan nézve: otthon. Hívtak. Tikk-takk. Jár az óra itt-ott, itt-ott, itt vagy ott itt vagyok ott vagyok itthon, otthon. Játékos ikrek A két víg játékos csaknem teljesen egyforma. Nem? Dehogynem! Tizenhárom apró eltérést mindazonáltal felfedezhet köztük a jó szemű megfigyelő. Neked sikerül? (Legalább 10 eltérést kérünk.) Hopp, bele! BE...YEZ SZA...LP AK...OLAT EL...ZÉS P...LÓ CS...EDET Helyettesítsd be a szótöredékekbe a pontokat egy-egy keresztnévvel, és értelmes szavakat kapsz. A pontok száma nem számít, tehát a név akárhány betűs lehet. MEGFEJTÉS A január 16-ai számunkban közölt feladat megfejtése: a C jelzésű. Nyertesek: Sukola Zsolt, Perbete; Kraj- csovics Angéla, Nyárasd; Rácz Ildikó, Őrös; Kovalkovics Patrik és Gábor, Királyhelmec; Végh Attila, Du- naszerdahely. Összeállította Tallósi Béla A KÁN MEG A VÁNDORÁRUS (Ujgur népmese) Élt egy városszéli házikóban egy földhözragadt szegény ember. Naphosszat a várost járta, cukros diót árult, úgy tengó'dött. Hanem a felesége szép volt, olyan szép, hogy messze földön nem akadt párja. Békességben éltek, jó egyetértésben, ha szűkösen is. De nem sokáig. A kán fullajtárjai egy nap meglátták a szegény ember szépséges szép feleségét. Szaladtak a palotába, vitték a hírt a kánnak:- Fényességes urunk! Van a városban egy gyönyörű teremtés, olyan szép, hogy nem érdemli senki más, csak te! Ha parancsolod, idehozzuk neked. Hogyne parancsolta volna a kán! Szalajtotta a fullajtárjait, s azok vezették is elébe nemsokára a vándorárus szépséges feleségét. Ahogy a kán meglátta, úgy beleszeretett, majd eszét vesztette érte. Hanem az asszony szívét nem tudta megnyerni. Nem szólt az hozzá egy szót se, csak üldögélt, szomorkodott. A kán, hogy megvidítsa, vidám lakomákat csapott, fényes ünnepségeket rendezett, muzsikusokat rendelt a palotába. De semmi sem segített. A szépséges teremtést soha nem látta mosolyogni senki. A szegény vándorárus meg odahaza üldögélt, kesergett, várta a feleségét. Egy nap aztán fogta a ládikáját, telerakta cukros dióval, és ment a palota elé: hátha megláthatja az asszonyt legalább messziről Megállt a palota eló'tt, és elkiáltotta magát:- Diót! Cukros diót vegyenek! Meghallotta odabenn a felesége, kitára az ablakot, és elmosolyodott, mint a fényes nap. Hírül vitték rögtön a kánnak, hogy a szépséges asszony elmosolyodott a szegény vándorárus láttán. A kán nyomban behívatta a palotába.- Add ide a ruhádat, vedd fel az enyémet! - parancsolt rá a kán. Azzal felöltözött az árus hitvány gúnyájába, és kiabálni kezdett:- Diót vegyenek! Cukros diót! Hanem az asszony átlátott a szitán. Megismerte a kánt, persze, nem mutatta. Kikiáltott az őröknek:- Miért engedtétek be ezt a toprongyost? Kergessétek ki a palotából, de még az országból is! Kiabálhatott a kán, hogy ő az ország ura, rá se hederítettek. Teljesítették az asszony parancsát. Az pedig megkereste a kán ruhájába öltözött urát, a trónterembe vezette, mintha ő volna az ország igazi kánja. Nem vette észre a cserét senki. Csak annak örvendeztek, hogy a kánjuk sokkal jobb szívű lett, igazságosabb, és igen szereti a cukros diót. Rab Zsuzsa átdolgozása
