Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-30 / 5. szám
IRODALOM Ady Endre Az utolsó hajók Szabad, hű tenger volt a lelkem, Nem érdemeltem, Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt, Mert igazam volt, igazam volt. Szabad volt minden lobogónak S a mentő csónak Tengeremen mindig meglelte partját. Gaz fátumok másként akarják. De két hajó szeli még küzdve, Lesve és űzve Egymást tépett lobogókkal: a fáradt Félelem s a hetyke utálat. De mit utáljak, mitől féljek, És miért éljek? Elsüllyesztem még ezt a két hajómat, Lelkem adom a Titkolónak. A Titkoló, a Sors, az Isten, Ez a sok Nincsen Ne bántsanak: meghalt ez a hű tenger S ásít sós, hideg, unott szemmel. Az eltévedt lovas Vak ügetését hallani Eltévedt, hajdani lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. Holt foltokban imitt-amott Ós sűrűből bozót rekedt meg, Most hirtelen téli mesék Rémei kielevenednek. Itt van a sűrű, a bozót, Itt van a régi, tompa nóta, Mely a süket ködben lapult Vitéz, bús nagyapáink óta. Kísértetes nálunk az Ősz S fogyatkozott számú az ember; S a domn-keritéses síkon Köd-gubában jár a November. Erdővel, náddal pőre sík Benótteti hirtelen, újra Novemberes, ködös magát Múlt századok ködébe bújva. Csupa vérzés, csupa titok, Csupa nyomások, csupa ősök, Csupa erdők és nádasok, Csupa hajdani eszelősök. Hajdani, eltévedt utas Vág neki új hináru útnak, De nincsen fény, nincs lámpa-láng És hírük sincsen a faluknak. Alusznak némán a faluk, Múltat álmodván dideregve S a köd-bozótból kirohan Ordas, bölény s nagymérgü medve. Vak ügetését hallani Hajdani, eltévedt lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. i I » Ir I 1. Ősz volt, s az Ér vidékén záros pajtákba került a szárított dohány. Vörös, illatos dohánylevelek összefűzve, bújva, lapulva, hosszú zsinórokon. Mint nyártól perzselt, elhasznált, szomorú szívek, melyekből a múlt parfümje árad. Ködöltek az éjszakák, s tompa dobbanások érkeztek néha a Nóva-kertek felől. Babonás, titkos és veszedelmes némely magyar vidéken az ősz. Ne kerülj e tájakra őszidőben, meghurcolt, rongy-idegű ember, úri embertársam. Különöseket fogsz érezni, s még meg is bolondulhatsz a ködben. Néha jársz a tarlókon, s mintha kongó, ó, végtelen palotában járnál. Mintha álmodnál, s kódorognál félénken dohos, hideg, labirintusos folyosókon. Csapódnak az ajtók az ismeretlen palotában, s különös, testetlen ütésektől porzik a rémítő csönd. Az éjszaka pedig egy nyugtalan, idegen rekviem, kórussal és árnyakkal. Szerencse, hogy néha- néha búsan vonít messze valahol egy kutya. Vagy a mezőkről, a szabad őszi legelőről megvadult csikók ker- getőző játéka hallik. Sötét van, gyilkos sötét, s az apró faluk alatt megkísértett, szegény ördögök settenkednek. A dohánypajtákból omlik ki a mezőkre a nehéz dohányszag. Szomorú, elszánt, rongyos tolvaj parasztok ereszkednek le a Nóva-kertek felől. Hátul, a Nóva-kertek mögött, az Ér nádasában sompolygó rókák zi- zegtetik a nádat. S a dohánypajták táján idegesen alszik Bodrog, a sárga foltos, vén komondor. 2. Csönd, árnyak, nyirkosság, sötét és nyugtalan éjszaka. Éjfélkor lépéseket hall a Nóva-kertek felől Bodrog. Ismerősen, kedveskedve, halkan fütyül valaki, s meg-megbotlik a levágott dohány kórókban. Az udvar alszik, alszik az ólak környéke, alusznak a ház mellett az apróbb, kényesebb ebek. Csak őt, Bodrogot tartja ébren az ő esztelen nagy jósága. Ő itt van a pajták mellett, elszántan, gyanakvóan, vitézen. Neki nem kell a pajták karikaszínű dohánya. Ő egyszerűen jó, azért, mert tetszett a teremtésnek ilyen nagyon becsületes lényeket formálni. Bodrog ugyanaz a fajta, mint az álmatlan, szent és szomorú életű tudós. Mint a derék, büszke, éhes álmodó poéta. Mint a hűséges legény, aki egy csók reménye nélkül megy tönkre egy rossz asszonyért. Bodrogot nem kényezteti senki, mert aki jó, ahhoz mindenki rossz. Bodrog kietlen életű, félreértett, kevés koncot kapó és mégis javíthatatlan optimista. Gyűlöli a fölforgatást, a lázongást, gyűlöl minden merényletet a földi rend elBodrog len. Bodrogot meg szokta rugdosni a gazdája, s megsimogatják az elgyötört béresek. De Bodrog nem hisz a proletárembemek. Nem tudja, nem akarja megszánni a koldust. Kiirtha- tatlan tisztelettel nézi a nadrágot, amely urat jelent a kis falukban. Ata- vista ösztönnel védi a tulajdont Bodrog. S jaj annak, aki szerinte félrelép, mert Bodrog fanatikus. Csalogatnák őt is néha az ilyen ijesztő s mégis igéző éjszakák. Szép barangolások a sötétben, kedves, dörgölőző nőstények látogatása. De Bodrog nem tán- torodik el, s őrzi a dohánypajtákat a tolvajoktól. 3. Bodrog fölkapta a fejét a kedves, majdnem álomba ringató füttyszóra. De rögtön dühösen vakkant, s átugrik az öles sövényen. Ködben, sötétben is pompásan lát Bodrog. Talán ha álmokra, képzelődésekre kapatja magát, nem látna. Akkor talán megejtené őt az őszi, ködös éjszakák babonás hangulata. De Bodrog távol tartotta mindig leikétől a beteges hangulatokat. Most is tisztán látta Bodrog, hogy nem árnyak iparkodnak a pajta felé. Rongyos, gonosz parasztok jönnek négyen is, bizonyosan lopni. És haraggal és háborogva elordította magát Bodrog. A négy ember elsője mintha ismerős lett volna Bodrognak. Ez az ember suttogva, melegen szólott: Bodrog, Bodrog. Oldalán nagy, szennyes, barna tarisznya, s ígérő kézzel belenyúl. S odadobott Bodrog elé egy pompás kenyérdarabot. Bodrog meghátrált: a hűség és a vágy bírókra keltek benne. Szomorúan rnorgott, s érezte, hogy éhes. S ebben a szomorú morgásban benne volt minden jó lénynek a tragédiája. Haj, enni is kell, hogy jók lehessünk e földön. Haj, néha az árnyak emberi formákban kerülnek elénk. S mi eláruljuk egész életünket egy darab kenyérért. Bodrog éhesen, dacosan, szégyenkezve kapta be a kenyeret. S rettenetesen hörgött nyomban: éles tűk gyilkoltak a torkában, Bodrog fojtottan üvöltött, s tudta, hogy élete betelt. Kissé hazug, kissé nevetséges élet volt ez az élet. De élet volt, s Bodrogot a halál szele váratlanul csapta meg. Ömlött mindig-hű torkából a forró vér. Meg kell hát halni, érezte Bodrog. Az életünk ugyan egy nagy szamárságon épült föl, de legyünk következetesek. És nekirohant rémes üvöltéssel a négy tolvaj parasztnak. Azok menekültek esztelenül a szegények, a rongyosak. 4. Jött a reggel ködösen, alig-alig világosabban, mint az éjszaka. Bodrog csöndesen feküdt, sírt a pajták előtt, összegyűltek a gazda, a háziak, a cselédek, és nézték Bodrogot. Már nyögni is nehezen tudott Bodrog, s törött szemeiben ártatlan, kicsi vádak voltak.- Látjátok, a pajták épek, és én meghalok, úgy kell nekem, miért kaptam mohón a kenyér után. Hiszen ti hozzászoktattatok az éhezéshez. De mindegy, én egy szegény kutya vagyok, akiért nem kár. Már születni is furcsán születtem: becsületes komondoranyámat odaadtátok egy idegen hímnek. Ebből úgyse jöhetett semmi jó, holott én jó voltam. Mit tudom én, hogy a tulajdon lopás-e vagy sem? Én nem engedtem a dohánypajtához a tolvajokat. És ha enni adtatok volna mindig eleget, a régi Bodrog maradnék. De éhes voltam, és torkomon akadt a bűn. így beszélt két szép, becsületes, könnyes szeme Bodrognak. A gazdája pedig megszánta Bodrogot, s egy béressel fejbe üttette. Azután megint jött az alkonyat s az éjjel. Zúgott a rekviem, s röpdöstek az őszi éjszakában az árnyak. Esküszöm, hogy ott röpködött az árnyak között a Bodrog árnya is. 1907 Búvópatak Ha stílszerűek akarnánk lenni, azt írnánk: ő volt az egyetlen magyar költő, aki megjelent tagalogul és bengáliul. Még stílszerübben (amit az őt utánzó fűzfapoétáknak címzett): „Szegények, ha tudnák, hogy ez se nem mulatságos, se nem szükséges.“ Mármint, hogy Adyvá váljanak. S mégis, szükséges, ha nem is mulatságos, hogy Ady Endre legyen nekünk. Magyarázni az okát nem szükséges. Azt talán inkább, miért kellene most egy új Ady, ha lehetne, ha volna olyan kirajzása a szellemnek, mint a századelőn, ami, sajnos, nincs. De talán nem is kellenek új Adyk, elég, ha fellapozzuk időnként, különösen mostanában, amikor a magyarság újra önvesztére tör: „ami magyarság van, az semmiképpen sem hasonlít az iskolai olvasókönyvekben föltálalt magyarsághoz... De szubjektív kínjaim részeg haláltáncában mintha bennem jajveszékelne az egyetlen és utolsó magyar. Mintha ezt is nekem és miattam sírta volna Jeremiás: »A vének megszűntek a kapuból és az ifjak az ő éneklésüktől.« Én az életemben, sorsomban, maholnapi elnémulásomban az én kihalt fajtámnak a példáját sejtem, érzem... Valószínű, hogy a halálos ágyamon is csak egy magyar vezércikk erejéig fogok belelátni a nagy Titokba. De a vezércikkemet akkor is meg fogom írni, hacsak meg tudom írni. Úgy látszik, hogy a magyar embernek még az sem adatott, hogy a fájdalmai csupán magáért fájjanak. “ Hetvenhétben, születésének centenáriumán csaknem elsírtam magam a rengeteg Ady-kép láttán Budapesten. Tele volt vele a város, mint egy csöndes, néma demonstrációval. Mintha feltámadott volna. „Keresem magam közelségét, / A szállaló időt / S a tükröt, a varázsosat, / A megismertetőt. / És megáll az Élet/És tudom, hogy most már semmi sincs, / Senki sem él / És semmi sem igaz. / Keshedt, vén arc vigyorg a tóból / És nem tudom: ki az? / Föltámadtam, jaj, föltámadtam. “ Pedig dehogy. Vagy csak olykor-olykor, ha jólesik zászlóra tűzni. Pedig örökké látjuk őt a ravatalon, nagy ázsiai szemét lehunyva nézi a haláltáncot, s látja, hogyan merül alá Magyarország, hogyan őrül meg Európa, miként aljasul le az Ember. Mert igazam volt!, mert igazam volt!, kiáltaná, ehelyett suttog, vagy csak nyög, betegen: És most jöjjetek, győztesek. S megszólal az az Illyés által emlegetett „különös élességűre fölhangolt húr“ időnként és vissza-vissza térve. Míg el nem pattan. Árkádiában, vagy csinos Európában. ,,, , Kovesdt Karoly Összeállította: Mislay Edit (Méry Gábor fotoreprodukciója) I
