Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-23 / 4. szám
nop 1994. január 23. I Elege m van Zalaba Zsuzsa Az előttem járó árnyék a legrosszabb félni ezért hát úgy döntöttem felfogadom és odaadom neki csináljon vele amit akar ordítsak lángok között ordítsak ragyogó fényben tudod miután az ember elkezd vallani és rohadtul rohadtál fájni az angyalok a Király elé viszik és árnyékot kémek eléje Vezessen vezessen hát nélküle úgyis meghalnék ma már tudom: a legrosszabb: nem hinni: a Királyt lovon várni én felfogadtam és odaadtam neki mellémszegódött mankóm lett aki előttem jár: MANKÓÁRNYEKKIRÁL Y- A házasság az égben köttetik. A rossz házasság is. Mégiscsak uram volt...- És a leányod? Hogy is hívták?-Irén. Hát Irén férjhez ment egy közöshadseregbeli kapitányhoz. Wassermann nevű német emberhez. Annak nincs itt a képe. Ábel hümmentett. Eszter megértette:- Jó családból való ember volt - mentegetőzött —, és Irén már akkor elmúlt húszéves. Nem várhattunk tovább, míg eljön az ismeretlenség homályából valami magyar ember. Gondolhatod, hogy csak muszájból adtam németnek. Mennyire szeretett téged, Ábelkám! Emlékszel rá? Egy hétre az után a szomorú eset után egyszer ketten ültünk a kandalló előtt. Ő a porcelán macskával játszadozott s egyszercsak a térdemre könyökölt és rám nézett:- Anyácskám, mért nem jön hozzánk Ábel bácsi? Az asszony mélyen sóhajtott és a fejét rázta.-Mily gyönyörű leánnyá fejlődött: ha láttad volna! De nem hozzám hasonlított, hanem az apjához. A természete is olyan volt: hideg és vakmerő. A kapitányhoz csak bosszúból ment férjhez. Egy hadnagyot szeretett volna, egy bárót. Annak sincs itt a képe. Szép fiú volt, csak kissé hebegett. Hát azt szerette. De valamin aztán összekülönböztek, - mint mink. Csakhogy ők aztán megint megbékültek. De már akkor késő volt. És tudod mi vége lett az én szegény egyetlen leányomnak? A kapitány agyonlőtte. Ábel elhőkölt:- Mért? Eszter azonban lefogta a kezét:-Vári. vári. Nálam is van egy szivarod. S a régimódi körtefa-sublóthoz bicegett. Kivonta a felső fiókot, abban megint egy kis fekete fiókot. A kis fiókból kivett egy kis gyöngyházas japán skatulyát, és a skatulyából meg még egy tenyérnyi selyempapírból egy sárga bőrtárcát. — Ismered? — Nem. — Nézd ezt az ezüst lapot. Sokszor elolvastam az iratát. Sokszor.-Nini! Hát nálad maradt? — Nálam. Benne van egy szivarod is. Lásd éreztem, hogy ezt a szivart még elszívod. Ábel nevetett. Fölnyitotta a tárcát. Egy pöttyös kubaszivart látott benne. A fejét csóválta. Mosolyogva nézett Eszterre. — Hogyan van, - mondotta, — hogy nem kerestél meg engem, mikor a fővárosba visszatértél? Eszter lesütötte a szemét: — Azt hiszed nem kerestelek? Pedig csak látni akartalak, meglátni messziről... Bemenni hozzád nem mertem volna. — Bizonyosan nyáron kerestél. — Nyáron. — Persze, persze. Tavasszal én mindig falun lakom. Hol Verőcén, hol Visegrádon. Ahol éppen lakást kapok. Node ez kedves, hogy mégis találkoztunk! S ahogy az öregasszony mellette ült a karosszékben, rátette a kezét a kezére. Eszter sokáig tartotta a zsebkendőt a szemén.- A báró miatt, - rebegte aztán. - A bárót is agyonlőtte. Közben a szakácsasszony megszélesítette az asztalt és másik terítéket is tett reá. Egy üveg sört és egy üveg bort állított a vizes kancsó mellé. Ebéd közben aztán Ábel beszélte el, hogy neki három fia volt. Mind a hármát fölnevelte húsz-huszonegy éves koráig, s mind a három tudőbajban pusztult el. A feleségét is az ölte meg. Csendes élete volt vele.- Persze, - fakadt ki Eszter. - Teveled csöndes élete lehetett Ahogy ő akarta...- Hát az igaz, hogy kerültem a perpatvart. De igazán mondom Eszter, nem volt rossz asszony. Csak éppen hogy könnyen kifolyt a pénz a kezéből. Nem volt neki elég soha a pénz hónap végéig. Beh jó leves ez. Borsóleves volt, de borsó nem úszkált benne. Eszter mosolygott. Megizlelte a levest.- Szegedi asszony a szakácsom. És mondd Ábel: szeretted, igazán szeretted azt az asszonyt? Ábel egy késhegynyi paprikát vetett a levesbe.- Megszoktam.- De úgy nem szeretted, mint ahogy engem szerettél... leánykoromban? Ábel gondosan kavargatta a paprikát.- Az volt a szerencsém, különben vele is olyan szerencsétlenül jártam volna, mint veled. A sors kegyetlen volt irántam. Mindenkit elragadott tőlem akit szerettem. Mindenkit. Még a kutyám is megdöglött. Ámbár igaz: az később volt. De nem ismerted a kutyámat. Picurka volt a neve.- Nekem még csak kutyám sincsen.- Hász most nekem sincsen. Nem is tartok többé.- Ne is tarts. Utálatos állat. Hallgattak néhány kanálnyit. Aztán Ábel szólalt meg:- Azt mondod: szegedi asszony, iszen ez nem magyar leves.- De húslébe főzte bele a borsót, azért magyar. Jó még a fogad Ábelkám? E szomorúságokkal elegyes beszélgetés közben jóízűen evőge- lődtek-ivogalódtak. Leves után rántott csirkét ettek. Eszter a két combot, mellet Ábel tányérára tette. A salátára bőven csorgatott olajat. Sört és bort is töltött neki. Végül a szakácsasszony négy szelet mogyorótortát vitt be. Látszott, hogy akkor hozták a cukrásztól.- Bocsáss meg, hogy ily gyenge ebédre fogtalak el, - mentegetőzött az asszony, — de lásd nem is álmodtam...- De kérlek, — szólt Ábel, — hiszen ez pompás ebéd! Te azonban alig eszel valamit, Eszterkém. Az öregasszony szeme pillája megrezdült a neve említésére. Mily rég volt az, mikor így hallotta a nevét. A két ura csak Esztert mondott, Eszterkémnek nem hívta senki, csak Ábel. Felkönyökölt az asztalra, és hervadt fehér kezére támasztotta az arcát. Rámélázott Ábelra.- Hol lakói?- Budán, - felelte Ábel a tortát aprózva.- És hogy lakot? Hány szobád van? Ki visel rád gondot?- Csak kettő. Van egy bejáró asszonyom, aki takarít, meg megkeféli a ruhámat.- És miből élsz? Van vagyonod?- Van valamelyes. Nem sok. Öt-hatezer korona. Nem is kell több. Kapok nyugalomdíjat. Azt se költőm el.- Én is úgy vagyok. A második férjem után kapok özvegyi díjat háromezer koronát minden évben. A vagyonom bizony... tudod az átkozott vagyon, az bizony megcsappant. Elkártyázta a katona. De nekem elég ami maradt. Sőt egynéhány száz forintot az árva leányok házának is juttatok minden esztendőben. S könnybe lábadt szemmel folytatta:- A házassági fundusba adom, hogy ahhoz menjenek férjhez, akihez akarnak. Fehér zsebkendőt vett elő a zsebéből, és fölitatta egy mozdulattal a könnyeit. Aztán megnyomott egy csengőgombot az ablakfalban. A cseléd kihordta az edényt és kis csésze feketekávét tett a másik asztalra. Abel kezet csókolt az asszonynak.-Jó ebéd volt kedves, igen jó. De ez igazán különös, hogy... S elővonta a szivartárcáját. Nagy József illusztrációja Eszter megfogta a kezét és szomorú mosolygással bólongatott: — Találkoztunk. Hallgattak egy percig. Aztán a betegségükről beszélgettek. Eszter a reumájáról panaszkodott. Ábel arra jó orvosságot tudott. A mentholbedörzsölés: másnapra elmúlik. Ábel viszont a háta fájásáról panaszkodott. Arra Eszter tudott jó orvosságot: jól meggyúrni a hátat alvás előtt. Közben beesteledett. Ábel az ablakra pillantott. — Nini már este van. Ejnye de itt maradtam. — Hát maradj itt vacsorára is. — De itt is maradnék, hanem estére a kaszinóban, a budai kaszinóban beszámoló ülés lesz. Választmányi tag vagyok. — No jó akkor nem tartóztatlak. Csak még egy kicsit maradj. Negyedórát vagy félórát. És holnap... holnap gyere el megint. Eljössz ugye? Délben. Aztán ha szép napos idő lesz, kocsikáz- zunk ki együtt... — Szíves örömest. De mehetünk tán villamoson is.-Mehetünk kocsin is. Budára, ha neked is kedves... -Budára? - kérdezte Ábel tréfás megijedéssel, - csak nem akarsz tán táncolni? — A Zugligetbe gondoltad? Nem oda. — Azért. Mert én már... az én lábam már nem táncol. -Enyém se. Oda gondoltam, ahol először beszéltünk... Nem tudom áll-e még az a kis villa ott az út mellett? — Bizonyosan. No ez kedves gondolat Eszter. Visszaérezzük magunkat a múltba Eszterkém. — Es ha még ott az a szikla... — Együtt nézzük ismét Eszterkém a nap fölkeltét. Ámbátor... Eszter szomorúan mosolygott: — A nap nyugvását édes Ábelkám. (Vége) Szerkeszti: Mislay Edit Szabó Ottó grafikái
