Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-23 / 4. szám
RIPORT Filmforgatáson Jiíí Menzelnél Még állnak a régi hangárok, szögesdrótok mögött sorakoznak Milovke határában. Repülőtér volt itt vagy húsz évig, „a testvéri Szovjet Hadsereg ideiglenes katonai támaszpontja". Moszkvából jöttek, s Moszkvába mentek a gépek, rendszeres járatok hozták-vitték az ide helyezetteket és az odarendelte- ket. Akit a parancs Milovicébe szólított, az a beosztásánál lógva vagy a kaszárnyában, vagy a város szélén felépített tiszti negyedben lakott. Ma üresek e házak Törött ablakaikon bever az eső, szobáiban sarkakat bérel a szél. A helybeliek őrölnek is, bánkódnak is. Fellélegeztek, mert szovjet katonából még csak mutatóban sem maradt itt egy sem, de mert minden jóban van valami rossz: a munkahelyüket is elveszítették sokan. Milovice közelében, a Podébrady felé vezető főút mellett, a finoman emelkedő dombok mögött nemrég ismét orosz vezényszavak pattogtak Magas rangú katonatisztek ugráltattak fáradt tískatonákat. Laktanya helyett azonban egy hamisítatlan szovjet falucska bújt meg a természet ölét. Szelő, ahogy az orosz mondja. Faházakkal, pravoszláv templommal, postával, zöld-fehérre meszelt kolhozépülettel, homlokzatán sarlóval és kalapáccsal, oszlopfőin vörös csillagokkal, buzdító jelmondatokkal. A nép, a nép, Sztálin atyuska népe fel is készül alaposan a télre. Betakarít, elraktároz, amit csak bír. Gyümölcsöt, szárított gombát, piros paprikát, jószágának szénát, répát, kukoricát Tyúkok, kecskék, tehenek hallatják hangjukat szüntelen, a szérűk mellett indulásra kész szekerek, a kerítéseken színes cserépedények, a villanypóznák körében halastó, kicsi kis falúddal. És persze a baj forrása: egy félreállitott katonai repülőgép, amelyet őrizni kell. Valahol a kertek alatt, nehogy galibát okozzon. Ezért a sok vörös fejű százados, ezért a nagy felbolydulás. Jifí Menzel új filmje, a Csonkin miatt, amely Vlagyimir Vojnovics regénye és Zdenék Svérák forgatókönyve alapján kószát a londoni Portobeüo Pictures anyagi támogatásával. A falu, úgy, ahogy van, az első szögtől az utolsó gerendáig: ötmillió korona. Két hónapig épült, s vagy ötven ács, kőműves és festő dolgozott rajta. Amikor az utolsó pajta is elkészült, a kellékesek és a berendezők léptek színre. Tíznapos munkájuk után lakottakká váltak a szobák, működőképessé a hivatali helyiségek, a templomot egy pap is elfogadta volna, az ólakban jóízűen lakmároztak az állatok.- Csak a faházakhoz szükséges eredeti anyagok beszerzése okozott gondot. A régi, több évtizedes tartó- és tetőelemek előteremtése. Észak-Csehországban, az Óriás-hegységben bontottunk szét jó néhány épségben álló, fenyőtörzsekből épült erdei viskót, hogy a filmbeli orosz falu házai pontosan olyanok legyenek, mint Oroszországban - mondja Milan Bycek építészmérnök. - A tavat szinte órák alatt létrehoztuk, a kerteket már hetekkel a forgatás megkezdése előtt beültettük. Jifí Menzel már a terveim, s később a makett láttán is elégedett volt, de amikor először járta körbe a házakat, emlékszem, azzal jött hozzám, hogy a legszívesebben mindenütt forgatna, mert akármerre néz is, mindent hitelesnek, illúziót keltőnek talál. Az illúziót egyébként maga a helyszín is elősegíti: körös-körül rétek, nyírfaligetek, borókaerdők vannak, a horizont olyan tökéletes, hogy még csak egy távoli toronyház vagy egy gyárkémény sem rontja a képet. Hogy milyen sors vár majd a felépített falura? Én bízom az angol producerben. Ha mindent lebontana, és visszaállíttatna eredeti állapotába, semmit sem nyerne. Ha viszont érintetlenül megőrzi és nyugati forgatócsoportoknak adja bérbe a falut, akkor az építés költségei gyorsan megtérülnek. Majd kiderül, hogyan dönt. A falu mindenesetre életképes. Életrevaló Ivan Csonkin közlegény is, a történet hőse. Első látásra ugyan maflának és alamuszinak tűnik, az ember márSzerelem születik már hajlamos azt hinni róla: tízig se tud elszámolni, aztán a legképtelenebb helyzetek során bebizonyosodik: ügyes, talpraesett, megbízható fiú, aki átlát a szitán. Alacsony termete és sajátos nézetei miatt szokatlan feladattal bízzák meg a seregben. Ahelyett, hogy kiképzésben részesülne, lovakat gondoz. Semmi politika, semmi célbalövés. Vezény- és parancsszavak helyett csutakolás, itatás és etetés. Az új megbízás, a nagy feladat váratlanul éri: egy eldugott kis orosz faluba küldik - repülőgépet őrizni. Oroszország, 1941 nyara. Fegyverrel a vállán, batyujában egy napra való élelemmel Ivan Csonkin közlegény ott áll a meghibásodott, inkább kiselejtezésre, mint további használatra váró katonai repülőgép mellett. A kényszerleszállást végrehajtott zöld színű szárnyas talán már sosem fog felemelkedni, a parancsról azonban egyetlen pillanatra sem szabad megfeledkezni. A gépet őrizni kell. Reggeltől estig, estétől reggelig, amíg csak el nem szállítják. Közben a falu mindennapi életét éli. A kolhoztagok dolgoznak, elnökük hatalmas sikereket hazudik, a megszállott mi- csurinista egyfolytában kísérletezik, Csonkin számára azonban másvalaki fontos. Nyura, a postáslány. Krumplit kapál a kertben, amikor a fiú szemet vet rá. Fiatal, pirospozsgás, nagy darab lány, másfél fejjel magasabb Csonkinnál, de kit érdekel? Szíve van. Eteti, itatja, s még ágyába is engedi a katonát. Szeretik és segítik egymást. A repülőgép már Nyura kertjében parkol, Csonkin meg ültet, állatokat legeltet. A szomszédok pedig irigykednek és félnek. Hiába látják főzni, (Portobello Pictures—Josef ftezác felvétele) varrni a fiút, szent meggyőződéssel kémnek hiszik. Legfőképp a kolhozelnök tart tőle, aki hamis kimutatásokkal küszködik, és házipálinkát rejteget irodai páncélszekrényében. Idegen elem, el kell távolítani, buzdítja kebelbarátait, s előbb a járási székhelyre küldi el „furcsa észrevételeit“, majd Moszkvába, hogy ott is tudjanak róla. A háború még messze van, de a faluban már káosz uralkodik. Mint egy megriadt csorda, úgy áll a nép az elnök irodája előtt, és utasításra vár. Közben Csonkin és Nyura a repülőgépet álcázzák, és történjen bármi, ők szeretik egymást. Nem állhat közéjük még a szándékosan félrevezetett titkosrendőrség sem; Csonkin, az elhivatott, kötelességtudó katona nem adja meg magát még az ördögnek sem. A parancsot teljesíteni kell, a repülőt fegyverrel védi. Nyura segítségével földre is kényszeríti az egész, ellene kivezényelt rendőri csapatot. Most már a különleges hadosztályt kell bevetni, döntenek az illetékesek, de a helyszínen, némi robbantgatás után kiderül: büntetés helyett nem akármilyen kitüntetést érdemel a közlegény, az ügyet pedig a lehető leggyorsabban el kell tussolni. Vlagyimir Vojnovics, a szerb származású orosz író 1933-ban született Türkménia fővárosában, Ashabadban. Már 1961-ben megjelent realista műve, a Becsületes akarok lenni sem nyerte el az akkori idők kultúrpolitikai vezérkarának tetszését, hiszen a „szűzföldromantika“ még javában dívott azokban az években. Ivan Csonkin közlegény élete és szokatlan kalandja című alkotását harminc évvel ezelőtt kezdte el írni, de mert forgatókönyv nem lehetett belőle, a regény formáját választotta. 1977-ben készült el a könyv, legelőször Franciaországban jelent meg orosz nyelven, s csak jóval utána, 1988-ban kezdte el folytatásokban közölni a moszkvai Junoszty. Addig szóba sem jöhetett, hogy egyetlen sor is napvilágot lásson a regényből, elvégre „a szovjet hadsereg meggyalázásáról szól“ - állapította meg a fentről irányított kritika. 1980-ban Voj- novicsot száműzték hazájából, egy évvel később pedig a brezsnyevi dekrétum megfosztotta szovjet állampolgárságától. 1990-ben utazhatott először haza, állandó lakhelye azonban ma is Münchenben van. Kitűnő regényének köszönhetően tiszteletbeli tagjává választotta a Bajor Művészeti Akadémia és az amerikai Mark Twain Társaság, s felvették a nemzetközi Pen-klubba. A Csonkin második részét már Németországban fejezte be az író, s most készül a regény harmadik kötete is, amelyben Amerikából repül haza látogatóba az egykori közlegény és csak ámul és bámul, nem akar hinni a szemének, mi zajlik most Moszkvában. Elsőként Eldar Rjazanov, a jó nevű orosz rendező pályázott a regény megfilmesítésére, elképzeléseihez azonban egyetlen rubelt sem kapott. Az elutasítás természetesen nem neki, hanem magának a műnek szólt. Ne lássa meg a világ a hős szovjet hadsereg eddig jól leplezett másik arcát. Nem kell a mítoszt, a dicsfényt szertefoszlatni, gondolták azok, akiké a döntés joga volt. Jirí Menzel először öt évvel ezelőtt, egy angol producertől hallott a könyvről. De hiába győzködte őt Eric Abraham, Menzel nem akart cseh színészekkel Oroszországban forgatni. Látta az osztrákok Svejkjét és azt mondta: a Csonkint csak orosz rendező viheti filmre. Az angol producer azonban nem tágított. Két évvel ezelőtt találkozott Zdenék Svérákkal, Menzel forgatókönyvírójával (Magány az erdőszélen, Az én kis falum), és megkérte őt: „igazítsa át“ a regényt, majd tegye le a kész anyagot rendező barátja asztalára. A forgatókönyv végül is néhány fejezettel rövidebb lett, mint a regény, Vojnovics abszurd humora, költői melankóliája azonban nem tűnt el a sorok közül. Menzel elolvasta a könyvet, s amikor az angol producer rátelefonált, már csak részletkérdéseket kellett tisztázniuk. Hogy a stábnak nem kell Oroszországba utaznia, mert a forgatásra Prága mellett kerül sor. Hogy a falut csehek fogják felépíteni. Hogy a szerepekre, egyetlen kivételtől eltekintve, orosz színészeket szerződtetnek. Hogy a szövegét mindenki oroszul, és nem angolul fogja mondani. Hogy a film operatőre Menzel régi munkatársa, Jaromír Sofr lesz. Eric Abraham mindenre igent mondott. Kezdődhetett a színészválogatás és a „falutervezés“. Csonkin szerepét a moszkvai Színház- művészeti Főiskola növendéke, Gennagyij Nazarov kapta. Filmbeli repülőgépe közelében ülünk egy jókora gerendarakáson. A zömök, kerek arcú, huszonhat éves fiú kopott katonai egyenruhában lógatja lábát.- Kezembe nyomtak egy telefonszámot a főiskolán, hogy hívjam fel a Moszfilmet, jön majd egy cseh rendező, aki vidám történetbe illő, alacsony színészt keres. Odatelefonálok, azt mondják, ezen és ezen a napon jelenjek meg, kapok egy rövidke szöveget, aztán próbafelvétel, s ha szerencsém lesz, akkor... Ha szerencsém lesz, ez maradt meg bennem. Sok reményt azonban nem fűztem a dologhoz. A próbafelvétel azonban jól sikerült. Olyannyira, hogy másnap behívtak még egy jelenetre. És azt követően szólt Menzel, hogy szeretné, ha én játszanám a szerepet. Én már akkor ismertem a könyvet. Egy évvel korábban olvastam, és emlékszem, rengeteget nevettem rajta. Amikor szóltam a csoporttársaimnak és a mesteremnek, Mark Zaharovnak, hogy én leszek Csonkin, mindenkitől azt hallottam: jól választott Menzel. És otthon is ezzel fogadtak. Nem győztek álmélkodni, hogy „micsoda szeme van ennek a cseh rendezőnek!“. Vojnovics már a kész filmből is látott részleteket. Nem szólt semmit, csak mosolygott rám. Én a Svejket is olvastam tízévesen, azon is jókat szórakoztam. Svejk és Csonkin testvérek lehetnének, annyira hasonlítanak egymásra, Csonkinban azonban több a jóság, mint Svejkben. Naivabb is, őszintébb is egy kicsit. És persze megbízhatóbb. Svejk biztosan otthagyná a repülőgépet, Csonkin teljesíti a rá bízott feladatot. Hogy mi vár rám a forgatás után? Folytatom az iskolát. Vizsgaelőadásokra készülünk. Sztanyisz- lavszkij azt mondta: a mi pályánkhoz harminc százalék tehetség és hetven százalék szerencse kell. Én eddig csak színpadon játszottam, ez az első filmszerepem, de hogy szerencsét hoz-e, az majd később derül ki. Menzellel dolgozni mindenképpen nagy élmény a színésznek. Láttam a Szigorúan ellenőrzött vonatokat és Az én kis falumat. Nagyszerű filmek. Kuncogtam is, szomorkodtam is közben. Megfogott mindkét történet. Remélem, a Csonkin ugyanilyen film lesz. Édes is, fanyar is. Nyurát, a közlegény kedvesét Zoja Burjakova alakítja. Tízéves korában ő játszotta Szását, a kajla, nagy darab, szőke bakfist Alekszandr Proskin filmjében, az Ötvenhárom hideg nyaraban. Akit Berija banditái akarnak „felfalni“ valahol északon, egy tengerparti kis faluban.- Menzel arra kért, olyannak mutassam Nyurát, amilyen én vagyok. Egyszerű, odaadó, ragaszkodó teremtésnek, aki előtt a szerelem szent dolog. A próbafelvételen sem akarta, hogy más legyek. Tudtam, éreztem, hogy mit vár tőlem, egyszer már elkerült engem ez a figura. Négy évvel ezelőtt ott álltam Rjazanov előtt, de akkor még sokkal fiatalabbnak látszottam, így másvalakit választott a rendező. Rengeteget bánkódtam, amikor közölték velem, hgoy nem én kaptam meg a szerepet, de ilyen az élet... most mégiscsak az enyém lett. Ogyesszában, a Fekete-tenger partján nőttem fel, onnan kerültem Szentpétervárra, és ott vagyok most az Ifjúsági Színház tagja, de hogy ekkora utat fogok megtenni Nyuráig, azt sosem gondoltam volna. Mindegy. Boldog vagyok. Jó emberekkel jó filmet csinálni, ráadásul olyan környezetben, ahol igazán otthon érezhe- tem magam... szemtelenség lenne még többet kívánni. Negyven orosz színész között az egyetlen „hazai“: Marián Labuda. Menzel mesélte két felvétel között: olyat, mint ő, orosz „kiadásban“ még csak hasonlót sem talált volna. így aztán nem maradt más megoldás: Labuda lett Csonkin felettese - a szlovák színész nagy örömére. Szövegét természetesen ő is oroszul mondja a filmben, méghozzá olyannyira tökéletesen, hogy szinkronizálni sem kell őt.- Öreg vagyok már, minek dolgozom, jobb lenne pihenni végre - morgolódik Menzel. - Ha nem kapnék olyan sok pénzt ezért a filmért, el sem vállaltam volna. Elég volt már. Igazán elég. Fáradt, nagyon fáradt, látni rajta. És borostás. És görbén megy. Ferdén tartja a fejét. És nem is mindig hallani, mit beszél. És mégis zseniális. Szabó G. László Jiri Menzel, Jaromír Sofr és Zoja Burjakova a forgatás szünetében I I I I 1 I J
