Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-23 / 4. szám
-------------------------------------------------INTERJÚ-----------------------------------------—---------------------—------------------------------------------------------------------------------Be szélgetés Bajnok István pszichiáterrel Méry Gábor felvétele • Sokan azt állítják, hogy az emberi pszichével hivatásszerűen foglalkozók bizonyos idő elteltével maguk sem maradnak érintetlenek mindattól, amit betegeik körében naponta hallanak, látnak.- Tudom, mire céloz. Ami engem ' illet, csak két teljesen normális pszichiátert ismerek: az egyik a volt főnököm, a másik én vagyok. A belgyógyász infarktust kap, a sebész púpos lesz, a fogorvos lúdtalpas, mindenkire hat a szakmája, miért épp a pszichiáter lenne kivétel? Kezdő pszichiáterek gyakran esnek abba a hibába, hogy a köznapi érintkezésben is igyekeznek mindenkit nyomban besorolni, diagnosztizálni. Ezt az embernek a fehér köpennyel együtt a rendelőben kell hagynia, el kell tudnia magában választani a pszichiátert és a magánembert. A rendelőben pszichiáter vagyok, de ha hazamegyek, férj vagyok, apa, nagyapa, jó vagy rossz, egyszóval olyan, mint a legtöbb. Általában azok a pszichiáterek szoktak a leginkább becsavarodni, akiknek nincs olyasmijük, ami őket kellőképpen a realitáshoz kötné: feleségük, gyerekük, házuk, kertjük, valaki vagy valami, akiről-amiről gondoskodniuk kell, el kell tartaniuk, ami lehúzza őket a valóság talajára, s nem engedi, hogy folyton holmi teóriák és tézisek közt a levegőben röpködjenek. Húsz-harminc évi praxis után csak így kerülhető el, hogy egy pszichiáterre ne nyomja rá letörölhetetle- nül a bélyegét a szakmája, ne ránga- tódzzon, hunyorogjon, hebegjen, mint a bohózatokban szereplő kollégái. • Valóban ennyire fontosak az élet anyagi vonatkozásai a lelki épség megőrzése szempontjából?- Feltétlenül. És a hobbik. Én például Csemadok-őrült vagyok. Van, akit a tenisz, van, akit a kertészkedés éltet, engem ez a társadalmi szervezet. • Ön pszichiáterként csak gyerekekkel foglalkozik?- Nemcsak gyerekekkel, felnőttekkel is, mindkét szakvizsgám megvan. Utóbbi minőségemben alkoholisták pszichiátriai kezelését végzem, mintegy lelkiismereti kötelességből. Az lenne a csodálatos, ha csak gyerekekkel kellene foglalkoznom, akkor itt pihenném ki magamat a munkahelyemen. A gyerekeket nagyobb hatásfokkal lehet gyógyítani, mint a felnőtteket, ők könnyebben kezelhetők, irányíthatók, náluk nem kell számolni egy sok problémát okozó tényezővel - a beteg ellenállásával. A pszichiáterhez ugyanis túlnyomórészt nem maguktól jönnek az emberek, ráadásul általában nem a betegség korai, könnyebben kezelhető stádiumában, ezért nehezebb a kezelés, kisebb az eredményesség. Ezzel szemben a gyereknél a megelőzés és a jó pszichiátriai felügyelet látványos eredményeket tud produkálni. • • Úgy tudom, épp a gyerekek kapcsán kezdett foglalkozni a manapság oly gyakran emlegetett bilingvizmus- sal (kétnyelvűséggel).-A dadogó, pislogó, éjjel ágyba vizelő és egyéb tünetekkel kezelt magyar nemzetiségű gyerekeknél felfigyeltem arra, hogy többségük szlovák óvodába, iskolába jár. Nem hagyott nyugton a dolog, jegyezni kezdtem a szülők nemzetiségét és iskolai végzettségét. Érdekes volt számomra az a felismerés, ami statisztikailag is kimutatható, hogy az alacsonyabb végzettségű szülők gyakrabban adják gyermekeiket szlovák iskolába, míg a magasabb végzettségű szülőkre ez nem nagyon jellemző. Az érettségizett, főiskolát végzett szülő tudja, hogy a gyereknek a saját anyanyelvén kell tanulnia, csak így lesz belőle teljes értékű ember. A kevésbé művelt abból indul ki, hogy mivel ő nem vitte semmire, legalább a gyereke vigye többre, és ennek garanciáját a szlovák iskolában látja. Nyelvismeret nélkül bedobja a kicsit a mélyvízbe, segíteni a tanulásnál nem tud neki, a gyerek nem képes megállni a helyét. Lévén más anyanyelvű, a pedagógusok engedékenyebbek vele szemben, nem követelnek tőle any- nyit, mint a többitől, nem úgy motiválják, hogy kisfiam, akkor igyekezz jobban, hanem egy kézlegyintéssel elsiklanak felette. Amikor aztán komolyabb megmérettetésre kerül sor, a gyerek nem felel meg. Miközben ezekkel a gyerekekkel foglalkoztam, sok mindenre magamnak kellett rájönnöm. Arra például, hogy nem a bi- lingvizmusban van a hiba. A bilin- gvizmus kétnyelvű nevelést jelent, s ha ez bizonyos feltételek betartásával történik, sohasem válhat neuroti- záló tényezővé. A hiba a kétnyelvű oktatásban van, abban, ha valaki egy olyan gyereket akar egy másik nyelvre megtanítani, akinél még az anyanyelv nem fixálódott, tehát nincsenek szilárd anyanyelvi alapjai. Ráadásul ezen az idegen nyelven kell teljesen új dolgokat megtanulnia, miközben nincs semmiféle kapaszkodója. Hogyan értheti meg például a matematikát, ha nem ismeri az alapfogalmakat sem azon a nyelven? • • Mikor rögződik véglegesen az anyanyelv, mikor kezdhető egy idegen nyelv tanulása?- Erre vonatkozólag eléggé eltérnek a vélemények. A kiváló cseh szakember, Príhoda szerint a 11 éven aluli gyerekeket az idegen nyelv rendszeres oktatása pszichikailag megterheli, felületessé teszi és károsítja személyiségük kibontakozását. Seeman professzor, egy másik ismert szaktekintély szerint 8—9 éves korban kezdhető az idegen nyelv tanulása. Abban azonban a témával foglalkozók mind megegyeznek, hogy a gyereknek az iskolában az anyanyelvén kell tanulnia. És ezt nemcsak pedagógusok, pszichológusok állítják, hanem például a fiziológus Purkyné is. Különbséget kell tenni a kétnyelvű nevelés és a kétnyelvű oktatás között. A nevelés ugyanis lehet kétnyelvű. Olyan közegben, ahol a szülők különböző anyanyelvűek, és mindegyikük következetesen a maga anyanyelvén szól a gyerekhez, az természetes módon, problémamentesen sajátítja el mindkét nyelvet. Az a fontos, hogy a nyelv, mint eszköz egy bizonyos személyhez kötődjön. Ez a lényeg, és ezt nem ismerik fel sokan. Én ezt a kórlapokba is beírtam, bírálatok is értek emiatt. Beírtam, hogy a családban ki kell alakítani a nyelvi példaképet. Ha magyar nyelv, akkor az anya, ha szlovák, akkor az apa legyen a nyelvi példakép, vagy fordítva, attól függően, ki milyen nemzetiségű. A gyerek ezt automatikusan megszokja és nem okoz neki nehézséget sem az azonnali azonos nyelvű reagálás, sem a váltás. De ha ugyanaz a személy egyszer így, másszor úgy szól hozzá, problémát okoz a kapcsolás: hogyan kérdezett, melyik nyelven válaszoljak? Igaz, hogy csak századmásodpercekről van szó, de éppen ezek a fölöslegesen elvesztegetett szellemi energiák azok, amelyek később neurotikus tünetekhez, éjszakai bevizeléshez, pislogáshoz, dadogáshoz, viselkedési zavarokhoz vezethetnek. Nem beszélve arról, hogy a teljes értékű emberré váláshoz, nemcsak a szellemi, hanem a személyiségi strukturális kibontakozáshoz elengedhetetlen az öntudat. Annak tudata, ki vagyok, hova tartozom, milyen közösségnek vagyok a tagja. Ha ez hiányzik, ha a szilárd hovatartozás érzése nincs meg, nem tudok teljes értékű emberré válni. Mondok egy példát. A rengeteg apa nélkül nevelt gyerekből általában bizonytalan felnőtt lesz. Ha a gyerek nem érzi maga mögött az erős, érte, mellette kiállni kész apát, akitől viselkedési normákat tanulhat, félénk lesz, visz- szahúzódó, esetleg épp a fordítottja,- agresszív, verekedő aszociális elem. Nos, az apa behelyettesíthető a néppel, nemzettel, közösséggel, amelyhez tartozom, amely befogad, erőt ad, tartást, gerincet. A gyerekben a nyelven, az anyanyelven keresztül fejleszthetjük ki a tartást adó szilárd hovatartozás tudatát. • Ismerek városi szülőket, akik csak azért adták szlovák óvodába, iskolába a gyereküket, hogy ne legyenek problémái, ha a lakótelepi szlovák gyerekekkel játszik, nehogy azok kiközösítsék őt a mássága miatt. — Persze, mindent meg lehet indokolni, praxisom során a legelképesz- tőbb teóriákat hallottam a szülőktől arra vonatkozólag, miért nem adják magyar iskolába a gyereküket. Visz- szatérve a lakótelepi esethez: érdekes, hogy a gyermektársadalom, amely rendkívül kritikus, jobban elfogadja azt a gyereket, aki azt mondja, hogy igen, én más vagyok, de veletek akarok játszani, mint azt, aki be akar hódolni. A behódolást, a szerviliz- must a gyerekek éppúgy megvetik, mint a felnőttek. Ami pedig az anyanyelvű oktatást feleslegesnek, lényegtelennek tartó teóriákat illeti, egyik sem állja meg a helyét. Főleg az a legtöbbet hangoztatott nem, miszerint a magyar iskola rontja a gyermek érvényesülési esélyeit. Prágában végeztem az orvosi egyetemet, előttem és utánam magyar fiatalok százai tanultak ugyanott és más főiskolákon, egyetemeken. A cseh nyelv sem jelentett akadályt. Annak idején több olyan Prágában tanuló magyar fiúval ismerkedtem meg, akik szlovák iskolában érettségiztek, és csak a prágai magyar diákok találkahelyén, az Ady Klubban döbbentek rá, mit vesztettek és váltak öntudatos magyarokká. Merem állítani, hogy az anyanyelvű oktatás az egyetlen, amely teljes értékű, öntudatos, gerinces embereket nevel. Később aztán lehet bármennyi idegen nyelvet tanulni. Mert nem a két- vagy többnyelvűség a veszélyes, hanem az, hogy a többnyelvűség kedvéért feláldozzuk saját anyanyelvűnket. Ez nemcsak nyelvi kérdés, ez emberi jellem kérdése. És nem politikai kérdés, mert ez mindenütt a világon így van. Az anyanyelvhez való ragaszkodás nem nacionalizmus. • Minderről meg tudta győzni a problémás gyerekek szüleit is?- Az esetek jóval több, mint a felénél sikerült elérnem, hogy a szülők betartsák a játékszabályokat a kétnyelvű nevelésnél, vagy átírassák a kisiskolást az anyanyelvének megfelelő iskolába. Ez az elemi első osztályaiban könnyebb, mint ötödikben vagy hatodikban, ott már gondot okoz. Épp ezért kell alaposan megfontolni minden szülőnek, milyen iskolába adja a gyerekét. Nagyon sok szorongó, problémás gyereket láttam, akiket úgy könyveltek el, mint butácskák, nehéz felfogásúak, csökkent szellemi képességűek, s amikor átkerültek az anyanyelvű iskolába, valósággal kivirágoztak, közepes, vagy annál is jobb tanulmányi eredményt értek el. Számomra ez minden alkalommal óriási sikerélmény volt, habár eleinte egyesek nem nézték jó szemmel. Voltak bizonyos észrevételek, megjegyzések, két esetben volt hivatalos rákérdezés is, mert beírtak a minisztériumba, hogy én nemzetiségi kérdésként kezelem az eseteket. Nem lett belőle ügy, mivel én minden esetben dokumentálni, szakmailag indokolni tudtam az eljárásomat. 1982- ben az attesztációm témája is a kétnyelvűség és a gyermekek pszichés zavarai közti összefüggés volt. • Emlékszem, több mint három éve néhány szlovák lap élesen támadta önt, amiért, úgymondjárja a falvakat és azt hirdeti, hogy a vegyesházasságokból származó gyerekek alacsonyabb értelmi képességűek.- Ez az egész egy félreértésen alapult. Előadásaim alkalmával mindenütt ugyanazt mondtam el a helytelenül alkalmazott kétnyelvűség lehetséges következményeiről a gyermekre nézve, mint most önnek az előbb. Ezt egyesek véletlenül vagy célzatosan félremagyarázták, s aztán ilyen elferdített formában szerzett róla tudomást a sajtó. Ráadásul egy kolléga, egy komáromi mikrobiológus információja alapján, aki nem is hallotta az előadást. • Milyen nagyapa egy gyermekpszichiáter? Aggódva lesi folyton az unokát?- Á, dehogy! Aggódásra ott vannak a szülők, én csak boldogan élvezem az öt unokát, figyelem, hogy nyiladozik az értelmük, hogyan okosodnak naprólnapra. Mert a nagyszülői státus egészen más, mint a szülői. A kapcsolat sokkal felhőtlenebb és nagyvonalúbb. Igaz, hogy a nagyszülő, ha megunta, hazaviszi az unokát a szülőknek. Persze, azért a nagyszülőnek sem kell az égvilágon mindent megengedni a gyereknek, különösen, ha olyasmiről van szó, amit a szülők tiltanak. A nagyszülő soha ne csorbítsa a szülő tekintélyét. Például a szülő félti a gyerek fogát és tiltja a cukorkázást. Én minden esetben a szülői tekintélyt támogatom és csak sutyiban viszek a kicsiknek egy kis cukorkát. Vojtek Katalin
