Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-23 / 4. szám
PUBLICISZTIKA Tüske „Akinek kenyerét eszem...“ Hivatalos körökben nemrég azzal is eldicsekedtek: ha a kormányszervekben nem is találhatunk egyetlen magyar nemzetiségű felelős tisztségviselőt sem, ám a minisztériumokban szép számban dolgoznak magyarok! Épp egy ilyen szakelőadóval akadt dolgom. Szándékosan őt hívtam fel abban a hiszemben, ha az anyanyelvűnkön szólok hozzá, talán megértőbb lesz velem szemben. A bemutatkozás után azért tapintatosan rákérdeztem:- Beszélhetünk magyarul is? — Természetesen — felelte készségesen. - A kolléganőm is érti a magyar szót... En viszont értettem kijelentésének célzatosságát: a kolléganője tanúként bizonyíthatja, hogy nem másíthatom meg egyetlen szavát sem! — Két hasonló dologról: egy-egy gutái és párkányi ügyről lenne szó - kezdtem a mondókámba, s igyekeztem röviden felvázolni az esetet. Nem mondhattam végig, mert magas hangon trillázva a szavamba vágott:- Stűrovo és Kolárovo városára is érvényes a minisztérium rendeleté! ... Még néhányszor megismételte e két város nevét. Csallóközi létére egyszer sem botlott meg a nyelve. Számára csak Stúrovo és Kolárovo létezik! Ha a falnak füle van, vagy poloska a kagylóban, a kolléganőn kívül azok is hadd bizonyítsák: Hűségesen szolgálom, akinek kenyerét eszem! Lehangoltan tettem le a kagylót. Nem protekciót kerestem nála, hanem felvilágosítást az így is, úgy is értelmezhető rendelet magyarázatára — amely eszerint csakis úgy értelmezhető, ahogyan a minisztérium elgondolta, punktum! Ehhez kell tartania magát Kolárovónak és Stúrovónak is! Kimondta, ami kikívánkozott belőle. Én pedig végleg megértettem: egy szókimondó, a nemzetiségére büszke magyart nem is tűrnének meg, felelős poszton, egyetlen minisztériumban sem... Strasbourg elővárosa A Duna mentén húzódik a szlovák főváros egyik legforgalmasabb útvonala. Ide is elvezettem a keleti országrészből jött vendégemet. Az eredetileg Hotel Dunaj elnevezéssel épült, nagy szállodánál igen elcsodálkozott, hiszen most Danube a neve.- Szóval a tévé kedd esténként innen közvetíti a kormány rendszeres sajtócsevelyét... - állapítja meg nagy szakértelemmel a vendégem. - És a szlovákok nem tiltakoznak a francia elnevezés miatt? Az ő Dunájuk hogy lehet Danube?... Az impozáns szálloda Duna-parti oldalán szinte eláll ismerősöm lélegzete. Cigarettára gyújtva, percekig nézegeti a vendégcsalogató táblát: Presbourg restaurant... A nagybetűs felirat alatt ott a pirinyóra zsugorított fordítás is: restaurant bratislava. Az autóval közlekedők csak a nagy betűket láthatják: PRESBOURG.- Ez az öles tábla nem vonja el az autóvezetők figyelmét? - teszi fel újabb kérdését bodrogközi vendégem. - Hofbauer miniszter úr ezt miért nem távolíttatja el?- Mert Pozsony van a táblán...- Persze, persze, Meciar úr csak a főváros magyar nevének használatát tiltja: Bratislava nem lehet Pozsony! Használatos viszont a város neve németül is! A Prior közelében láttuk a szintén elég nagy kávéházi feliratot: PRESSBURG...- A szlovákok is hosszú ideig Pres- porknak hívták a várost...- Es a magyarok évszázadokon keresztül Pozsonynak! Ismerem a történelmet. Az egyik Árpád-kori várispánról nevezték el Pozsonynak, ebből lett a krónikákban szereplő latin Posonium elnevezés is. De a maiak erről már hallani sem akarnak. S hogy lesz most, amikor azt javasolták, fordítsuk le a magunk nyelvére a szlovák helységneveket? Hogy is hangzana hát Bratislava? Szerintem ugyanis ez két szó: Brat i slava, vagyis sláva. Testvér és dicsőség. Városnévként: Testvérdicsőség? Tetszene nekik? - hadarja elkeseredésében, és újra a PRESBOURG feliratra mutat: - Ezt nem azért tűrik meg, mert a kormányzat Bratislavát Strasbourg elővárosának, Európa végvárának tekinti? Mert a mi Bodrogközünk után már csak Ukrajna következik, és Kijev még nem indult el Strasbourg felé... A francia névvel büszkélkedő Danube Szálló közelében ott a Szent Márton dóm. Ez is történelmi emlékhely. 1541 után, 1848-ig, Pozsony nemcsak a magyar királyok koronázóvárosa, hanem a magyar ország- gyűlés és a kormányhivatal székhelye is volt. Barátom külön lefényképezi a nyolcvanöt méter magas templomtornyot is. Tetején három mázsa súlyú, aranyozott királyi korona csillog annak emlékére, hogy '1563-1835 között tizenegy király és nyolc királyné fejére itt tették fel a magyar koronát. A vendégem magával hozta az útikönyvét is; és hogy ne tévedjen az években, fellapozza:- Igen, itt van! Ráth Mátyás 1780- ban alapította meg Pozsonyban az első magyar nyelvű újságot, a Magyar Hírmondót. Ezzel Pozsony, mint sok másban is, megelőzte Pest-Budát. Mátyás király 1465-ben létesítette itt Közép-Európa egyik első egyetemét, az Academia Istropolitanát... A történelem él. Azt nem hamisíthatják meg! - mondja meghatódva. - A nyugatiak kedvéért teletűzdelhetik a várost Presbourg és Pressburg táblákkal, de a mi szemünkben ez a város Pozsony marad! Még akkor is az Árpád-kori várispán nevét fogjuk éltetni, ha törvényen kívül helyeznek bennünket, mint azt a mindenkit lehengerelni akaró Meciar úr helyezte kilátásba számunkra. Meglátjuk, Strasbourg kit tekint majd európainak ... (petrőci) Pórázon (Tóthpál Gyula felvétele) Kutyuskám, hátat fordítasz a gazdádnak? Az emberektől megszoktam, de hát te is? Pedig mennyire bíztam az állati hűségben... Mennyire igyekeztem a kedvedben járni! A legjobb falatokat is megosztom veled. Olyan sorod van, hogy sokan megirigyelhetnék. Te meg sóvárogva bámulod a kóbor társaidat. Ne hidd, hogy nekik jobb dolguk van. Nézd, mennyire koszosak, milyen tépett a szőrük. Velük ki törődik? Nincs senkijük. Se gazdájuk, se otthonuk. Ha valaki mégis megszánja őket, maradékot vet oda nekik. Szorít a póráz? Szeretnél szabadulni tőle? Bárgyú állat! Hisz a javadat szolgálja. Mit gondolsz, mi történne, ha eloldanám? Egy ideig felszabadultan társakat keresnél, sajátos módon meg-megjelölnél minden fatörzset, oszlopot, így adva tudtunkra, hogy te is itt vagy. Mit gondolsz, örülnének neked? Aligha. Hiszen a szegényes koncon veled is osztozkodniuk kellene. Ágrólszakadt társaid, akik most irigylik a sorsodat, könyörtelenül beléd marnának. Az idegen emberek elűznének, nem lenne aki a pártodra állna. A mi sorsunk közös, barátocskám. Furcsa, de ez a póráz tart össze bennünket. Ahogy minket - embereket is valami láthatatlan póráz láncol egymáshoz, ezernyi szállal. Hűség, odaadás, barátság mind-mind múlandó. A póráz marad. Néha-néha a mi pórázunkon is jókorát rántanak, ha szabadulni próbálunk. Ha jó kutyus leszel, hosszabbra cserélem a szíjadat, hogy szabadabbnak érezd magad. így teszik ezt velünk - emberekkel is... zs. 1. rEQ<y víz Ez sem lehet más, mint a nézőpontok különbözősége ... Amióta visszaszerezte az ötvenes években beközösített öt hektárját, azaz törvényes módon igazolni tudja, hogy valamely helyeken a határban az egybeszántott táblákból mennyi a tulajdona, józan ésszel megmagyarázhatatlan reménység tölti el. Mindez érthető ugyan, de a tények tagadják a reménykedés értelmét. Lélekben ugyan öt hektár földet a sajátjának tart, s gyengébb óráiban a tavaszodásba fordult határt is bejárja, hogy megnézze, amit anyai és apai jusson magáénak mondhat, a valóságban azonban semmi sem változott. Történt ugyanis, hogy a szövetkezet egykori vezetése úgy mentette át magát a kollektív rablógazdálkodás idejéből a mások földtulajdonának kirablása idejébe, hogy rászedte a földtulajdonosokat: alakítsanak részvénytársaságot, mert ez lesz az egyedül üdvözítő gazdálkodási forma. Mint mindenben, ebben is van igazság, az önmagukat és a hatalmukat átmentő vezetők számára mindenképpen. Nekik ugyanis ebben az új gazdasági társaságban sem földtulajdonuk, sem egykori ingatlanokban megtestesülő tőkerészük nincs. Kigondolták hát a varázslatot, amellyel tőkerészt varázsolhattak maguknak a semmiből. Tudván tudják saját köreikről, hogy többségük alkalmazotti jogviszony alapján szerzett tagságot a kommunista uralom alatt elorzott földeken gazdálkodó szövetkezetben. Kitaláltak hát egy matematikai képletet, amelynek alapján tőkésíthették a semmit. Vagyis: a sok éven át szorgalmasan veszteséget termelő szövetkezet részvényeiből ők is ugyanolyan arányban részesedtek, mint a földtulajdonosok. Sőt, a képlet szerint a tagsági jogviszony nagyobb tőkerészt eredményezett, mint a föld- tulajdon. így állott elő az a helyzet, amelyben a többségükben örökösként föllépő földtulajdonosok kisebbségben vannak az alkalmazottként — a ledolgozott éveiket tőkésíteni tudókkal szemben. Történik hát, hogy az öt hektár szántón megtermelhető érték részvényesi jutalékaként a tavalyi esztendő alapján százötven kiló búzát hoztak házához. Most aztán ül a dikóvá vedlett díványon, s mintha ujjain számolgatná, belenyugvón örvendezik a mások szerint alamizsnánál is kevesebb búzának. Aszályos esztendő múlt el, nehéz terheket róttak ki a mezőgazdaságra, éppen ezért érzi úgy, hogy neki örülnie kell a kevésnek is. Örömében talán már azt is elfelejtette, amikor a fennhéjázóan nyegle szövetkezeti elnök a már nevesített földtulajdonára hivatkozó öregember kérését elutasította. Nem akart volna ő mást, csak azt, hogy ne kelljen a szövetkezetben dolgozó romáktól száz koronáért két-három ár háztáji földet bérelnie. Történt ugyanis, hogy sem a rendszer- változás előtt, sem utána nem kaphatott háztáji földet, mert nem volt tagja a földjét elorzó szövetkezetnek. Aztán az egyre inkább elszegényedő romák garázdálkodása miatt teljesen fölösleges erőfeszítéssé lett mindenfajta háztáji föld megművelése. Azok ugyanis manapság csak azt nem lopják el a szövetkezetéről — pardon - részvénytársaságéról, amit nem termesztettek. Ilyen helyzetben találva magát, az öregember még reménykedik: mégiscsak lesz kevéske haszna annak, amin évek óta mások gazdagodnak. Azt azért telente, a dikó szélén üldögélve is tudja, hiszen ki-kimegy a határba tavasszal, nyáron és ősszel, s ha nagy havak nem esnek, még télen is, hogy mi történik a földjeiken. A sajátján és a másén. A hat faluból mintegy hétszáz földtulajdonú részvényes társa van. Ha ők igazán belegondoltak volna, hogy ez a rész- vénytársaságosdi játék minden tetszetőssége ellenére is igencsak kockázatos vállalkozás, s amíg létezik, csak az alkalmazotti jogviszonyból elővarázsolt részvények tulajdonosai járnak jól. Mert alkalmazottként kötelezően megkapják a bérüket és egyéb bérjellegű juttatásokat. Ha még marad valami, a jutalékokból is részesednek. Arról bizonyítékok hiányában nem szabadna szólnom, hogy akik tehetik, megvámolják a részvénytársaság vagyonát. Arról ugyanis mende mondákat lehet hallani, hogy némelykor öt-hat kismalac is vándorútra kel, de arról már nem szól a fáma, hogy valakit is büntetőjogi felelősségre vontak volna efféle tolvajlások miatt. Melyik vezető mi fölött huny szemet, az elsősorban az ő erkölcsösségétől illetve erkölcstelenségétől függ. Azt tartja ugyanis a szocializmusnak gúnyolt társadalomban kialakult modem néphit, hogy ahol a vezetők nagyban lopnak, ott a kicsit észre sem veszik. Hogy aztán az ilyetén ebek harmincadjára kerülő földművelő részvénytársaság eladósodása után az egyetlen tartós értéket, a földet viszik majd el a bankok, arról egyre kevesebb szó esik. Ä dikó szélén politizáló és gazdálkodó öregember talán el sem hiszi, hogy mindenekelőtt az ő földje jelenti a mindenkori állami és nem állami hitelek garanciáját. Egyszerű szóval: viszi a bank a földjeiket, ha legalább a kamatokat nem tudja fizetni a részvénytársaság. A bajt nem ez a kockázat jelenti, hanem az a hazugsághalmaz, amivel ezeket a törpe-földtulajdonosokat behálózták. Azt ugyanis senki sem bizonyítja be, hogy a más tájról elszármazott egykori szövetkezeti elnök — a mostani részvénytársaság igazgatója — igazából mit kockáztat. Földjét, ami ebben a csalárd játékban az egyetlen értéket képviselhetné, aligha, mivel ezen a tájon nincs neki. A részvényei meg igazából bagót se érnek, mert egy ügyesen kigondolt matematikai képlet alapján konkretizálták. Ebben a nyilvánvaló csalásban még attól sem riadtak vissza, hogy részvényeket kínáljanak megvételre azoknak, akiknek van tizenötezer koronájuk a valójában a felhasznált számítógéppapír értékét sem érő részvényjegyekért. Arra igencsak kíváncsi lennék, kik vettek ebből a részvényből. Kiknek voltak fölösleges ezreseik az asztalfiókban, hogy megajándékozzák a részvénytársaság alkalmazottait néhány további esztendővel a mások földjén folytatott rablógazdálkodáshoz. Ezek tények, amelyek jogi vonatkozásban mindenképpen védelmezhetőek, hiszen papíron nem történt jogsérelem. Minden tökéletes volt, mindent előre demokratikusan eldöntötték, csakhát mindezt éppen a földtulajdonosok és gyerekeik jövőjét kockáztatva. Szemérmetlenül még azt is számításba vették, hogy a föld- tulajdonosok többsége megfáradt öregember, gyerekeik meg aligha akarják majd a külön- külön megélhetést nem adó földdarabkákat megművelni. Aki nem hajlott a csábító szóra, bizony igen hamar megkapta a nyegle választ: Vigye a földjét, ahová akarja! Illetve hát vihette, amit kegyelemből valahol kimértek volna neki. Most aztán az történik, hogy az öregember reménykedik: jövőre is elhozzák neki a százötven kiló búzát, amit ha akar, másfél mázsának tekint. Ami az arrafelé oly gyakori aszályos esztendőkben megtermett hektárhozamoknak is csupán a tizenhatodét teszi ki. Életében nem először csapták már be ily csalárd módon, talán ezért is reménykedik az emberi tisztességben. Már ha a tolvajtól kapott alamizsna a tolvaj erkölcsösségét bizonyítaná. Százötven kiló búza
