Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-26 / 26. szám
Másodikos elemista voltam. Egy szép őszi délutánon Pleva bácsi a derekára hurkolt vastag kötélen vonszolta az iskolába úgyszintén másodikos fiát, mivel az bizony önként soha nem talált oda. Pedig az iskolakötelezettséget törvény írta elő. Én fel is néztem vadóc osztálytársamra, aki bátran szembeszegült a szüleivel, a tanítójával, no és a törvénnyel is... Nem tudom miért, de ez a történet jutott eszembe, amikor évekkel később a címben említett Jánoska elbeszélte zsidó temetővel kapcsolatos históriáját. A kettőnek csupán annyi köze van egymáshoz, hogy épp Pleva bácsi volt ama temető őre, ahol a nem mindennapi esemény lejátszódott. De hát mindent szép sorjában. Jánoska, akit Ipolyságon csak így hívtak, nem volt helyi őslakos. Még csak környékbeli se. Erdélyből származott. Apró, fekete bajsza, szúrós, sötét tekintete, barna arcbőre pedig balkáni vonásokat sejtetett. A háborúból menekülve a szovjet hadsereg oldalán harcoló román csapatoktól szakadt le, az egyenruhát civilre cserélve, Ipolyságtól még túl hosszúnak találta az utat Berlinig... Gondolta: a háború sorsa már úgyis eldőlt. A második világháború fergeteges népvándorlásának porszemnyi szereplője volt ő, aki aligha vágyott hőstettekre; ő inkább szerényen meghúzódva, a háttérből szemlélte az eseményeket. Idegen volt, de a város azért befogadta őt, mint sok más idegent is a háború alatt és után, akadt számára asszony is, majd később élettárs, aki megosztotta vele sorsát s ágyát, ahol nagyobb biztonságban érezte magát, mint az annyi veszélyt rejtő hadak útján. Igaz, a rossz nyelvek azonban így sem hallgattak: miért is nem ment haza Jánoska a veszély elmúltával? Hisz feleséget, gyerekeket hagyott otthon. Talán csak nem valami bűn terheli a lelkét, és itt bújik meg, ahová nem ér el a román igazságszolgáltatás keze? E titkát soha nem sikerült kiderítenem. Nagy vétke (ha volt egyáltalán) nem lehetett, mert a későbbi évek folyamán mégis hazalátogatott, amire a bűn érzetével aligha vállalkozott volna. Feltehetően a háború csak kiszakította őt abból a környezetből, ahonnan amúgyis szívesen szabadult volna. Jánoska az Ipoly utcában lakott, ahol az én szüleim is. Gyakran eljárt hozzánk. Itt találkoztam vele a vakáció, majd később a nyári szabadságok idején. Sokat beszélgettünk, s végül annyira összemelegedtünk, hogy a kertünk alatt folydogáló Ipolyba, esténként és nagy titokban, együtt raktuk le éjjelre a harcsára leselkedő fenékhorgokat. Míg csalinak a hármas horogra igazítottuk a harcsa kedvenc falatját: a lótetűt, és a zsinórt ravaszul álcázva kikötöttük a parti gyökerekhez, sok mindenről szó esett. Így lettünk cinkostársak. Márpedig akik közösen merészkednek a tilosba, azok között valahogy a bizalom is elmélyül. Cinkosok és bizalom? Furcsa, de így van! Egy éjszakába forduló, fülledt nyári estén árulta el évek óta féltve őrzött titkát. Talán dicsekvésből, de lehet, hogy csak kikívánkozott belőle, mint bűnösből a gyónás, mert a dolog akkor már hosszú ideje nyomta a lelkiismeretét. A második világháború után vajmi kevesen tértek haza a városból a haláltáborokba hurcolt zsidók közül. Aki meg is menekült a náci sas karmaiból, az jobbnak vélte hátat fordítani a szülőföldnek, a zsidógyűlölettől fertőzött Európának. Zsidók alig maradtak a városkában. Pedig a világégés előtt többnyire zsidó kereskedők és vállalkozók uralták a gazdasági élet terepét. És a hazatértek? Ök megtört emberek voltak, végtelen gyászukkal a hozzátartozóik miatt. E szomorú túlélők egyike szólította meg Jánoskát: „Jó ember, lenne egy kis munka a maga számára.” Jánoska megörült a lehetőségnek. „Ha el tudom végezni...” „Nem nagy dolog. Néhány ládát kellene elásni a temetőnkben. De magán kívül más ne tudjon róla!” Jánoska megrettent. Ládákat elásni...a temetőben... És más ne tudjon róla. Titokzatos ügy! Csak nem kincseket rejtenek a ládák? S miért épp őrá bízzák a nagy titkot? Hallott ő már olyan esetekről, amikor az efféle megbízatást teljesítőket, munkájuk végeztével, eltették láb alól, nehogy kikotyoghassák a titkot, akár akaratlanul is. „Megijedt?” - folytatta elmosolyodva a megbízó. „Semmi olyat nem kívánok magától, amiért félnie kellene. Kimondottan vallási ügy.” „De én nem is vagyok zsidó...” „Nem tesz semmit.” A férfi elmondta neki, amit az egész világ úgyis tudott. Hogy a németek szappant főztek a haláltáborokban elhamvasztott zsidók zsírjából. A megmenekült zsidók ezt a német gyártmányú szappant kegyeletből felvásárolták, hogy legalább ennyit helyezhessenek örök nyugalomra hittársaik földi maradványaiból. „Jól megfizetjük. Vállalja?” Így már más. Tiszta ügy, nem is nehéz munka. Meg a pénz se megvetendő.- Vállaltam, de nagyon megbántam - vallja be nagy sóhajtástól kísérve, sok év után. A ládákat, a sötét beálltával, kihordta a temetőbe; és a megjelölt helyen hozzálátott a jókora gödör kiásásához. Jánoska azonban babonás ember volt. A temető éjszakai csendjében a legkisebb nesz is robajnak tűnt. És az éjfél is közelgett, amikor állítólag megnyílnak a sírok, s kilépnek belőlük az ott porladók lelkei... A legszívesebben megfutamodott volna. Szerencsére, vitt magával egy kis lélekbátorítót. Jót húzott hát az otthon titokban főzött pálinkából, ami némileg feloldotta félelmét. Azzal vi- gasztalgatta magát, hogy eddig sohasem hallott zsidó kísértetekről, így tán nincsenek is. Ebben azért nem volt egészen biztos, így a kiásott gödörbe is nagyon óvatosan helyezte be a ládákat, nehogy véletlenül szétessenek, hiszen mit tudhatja azt egy babonás ember, hogy nem szabadulhatnak-e a szappanba olvasztott lelkek, s éppenséggel nem rajta állnak-e bosszút... Így temette el Jánoska a zsidók utolsó földi maradványait. Nem éppen szertartásosan, de munkája végeztével, búcsúzóul azért keresztet vetett, így is védekezve a túlvilági erők hatalma ellen. Csak úgy magában kérlelte a maga Istenét, adjon az ott nyugvóknak örök nyugodalmat, ha más felekezetűek is. Eddig minden rendjén is lett volna. Csupán napok múlva kezdett töprengeni azon, mekkora szamárságot követett el. Miért kellett neki azt a sok szappant annyi félelem közepette elásnia, mikor az akkoriban nagyon is keresett portéka volt. Egy kis pénz üthette volna a markát... És a pénz kis ördöge befészkelte magát az agyába. Ott duruzsolt szünet nélkül. Soha senki nem tudná meg, ha csak üres ládákat ásott volna el! És a holtak földi maradványainak igazán mindegy, hogy az elásott ládában porladnak-e, vagy habbá változva történik velük ugyanaz a fizikai átváltozás... A kis ördög csak nem tágított a leikéből. És Jánoska egy éjszaka újra ott volt a temetőben!- El tudja képzelni, mit éltem ott át? Ismerve félénk természetét, bizony el tudtam képzelni. De a pénz csábítása félelménél is nagyobb volt. A lelkiismeret is hiába háborgott. Kiásta a ládákat, kiürítette őket, majd földdel megtöltve ismét elhantolta azokat, nehogy a hantok súlya alatt behorpadjanak, és a jelképes sírhalom feltűnő süllyedése legyen az árulója.- Hát a szappannal mi lett?- Akkor nagy keletje volt. Persze, nem a városban, csak a környező falvakban mertem árulni, nehogy a megbízóm fülébe jusson a dolog. Hiszi vagy nem, de a szappan máig kísért az álmaimban... Az Ipoly-parti beszélgetés óta eltelt már néhány évtized. A terjeszkedő város a holtak apró birodalmát is elhódította. Igaz, minek is lenne itt két zsidó temető, ha a városban már alig él zsidó... És a kanyargó Ipoly is csak emlék. Mára patak nagyságú csatorna maradt belőle, amelynek sekélyke vize lassan már az apró halaknak se elegendő, nemhogy az óriásharcsáknak. Az Ipoly, a szüleim, illetve a Jánoska háza szintén a múlté, e házsort rég lerombolták. Hát Jánoska? Vele mi történt? Legutóbb éjjeliőrként dolgozott az Ipoly-híd melletti benzinlerakatban. Akkor kaptam róla az utolsó elszomorító hírt. Egy reggel, amikor a váltás megérkezett, Jánost sehol sem találták. Csak hű farkaskutyája őrködött árván, gazda nélkül... Hosszabb keresés után bukkantak rá az üres ciszternában. Belemászott a szerencsétlen, hogy kimeregesse magának az alján maradt benzint. Ez bizony nem tartozott az őr feladatai közé... Hiába, aki egyszer megízleli a tiltott gyümölcsöt, csak-csak újra beleharap - minden kínálkozó alkalommal. Akkoriban azt is rebesgették, hogy a ciszterna felső nyílásának fedelét Csukva találták. Igaz-e, nem jártam utána. Ha viszont így volt, kérdés, véletlenül, magától csapódott le, vagy valaki rázárta-e?! Ismerve Jánoska babonás természetét, ha túlélhette volna saját halálát, bizonyára a szappanba olvasztott zsidó lelkek bosszújára gyanakodott volna... Zsilka László (Archív felvétel) ...mondom az ócska rongymacinak, és kilépünk a diákotthon ajtaján a júniusi hajnalba. Nagy Uvegszemedben megcsillan a reggeli napsugár, az enyémben a könnyek. Hát elmentek... - még egyszer mindketten visszanézünk, nagy fejed megbillen a kezemben, mintha még egy utolsó pillantást kívánnál vetni volt otthonodra. Vajon hová kerülök? Milyen sors vár rám? - szorong a maciszív... Vajon mi lesz velük? - szorong az emberszív!... Mert mindenkinek megvan a maga sorsa. Még a Macinak is. És még mennyire hányatott! Ugyan honnan is kerültél ide? Ki lehetett az első gazdád? Elnézlek: sose lehettél szép, még új korodban sem. Nagy fej, két hatalmas fekete gombszem, kiöltött piros nyelv - ez gúnyos, cinikus kifejezést kölcsönöz fejednek. De azért van benned valami konok elszántság is. A 4. b osztály színjátszó csoportja a „Ki mit tud” rimaszombati elődöntőjéről hozott magával. Valaki a színpadon felejtett - kellék voltál egy színjátékban. Lement a függöny és te ott maradtál. Ismerős kép, valamennyiünket ott felejtettek már színfalak, szufiták mögött, ha vége lett egy- egy előadásnak, amelyben csak kellékek voltunk. Zajos és jókedvű fiútársaság kíséretében érkeztél meg Losoncra. Kaptál egy koszos sálat, amit szintén elhagyott valaki. És új nevet is: a Teofd nevet mondták. Kedvenc lettél! A diákotthon 5. emeletének kedvence. Jártál szobáról szobára, kézből kézbe. Jólesett a simogatásuk, de olykor ki kellett bírnod egy-egy nap őrjöngéseit is. Ilyenkor ütlegeltek, dobáltak. Voltál asztalon, ágyon, ágy alatt, szemétkosárban, voltál dühösen behajítva egy ajtó nélküli szekrény félrecsúszott polcára. Esténként néha megesett, hogy levittek a földszintre, és egy zuhanyozónak csúfolt helyiségben vártad, amíg a gazdik letusolnak. Bizony, ez néha soká tartott, mert ha éppen volt meleg víz, a gazdik nagyon ráértek. Te csak ültél egy széknek semmiképpen sem nevezhető tákolmányon, beletörődve sorsodba. Egyedül csak az bántott, hogy nagy gombszemeidről nem tudtad letörölni a ráfröcskölt víz- cseppeket. Így telt hát az életed, kezdted is már megszokni. Alkalmazkodtál, mint mindannyian, az élet dühkitöréseihez. Egyszer aztán sztár is lettél. Az egyik szétzilált szoba legtisztább asztalára helyeztek, és nagy alázattal eléd járultak: „Teo segíts, Teo szoríts, tudod Teo, mi mindig szerettünk, de az a holnap, az az átkozott holnap...” Úristen, mi ez? Semmi különös, csak eljöttek az érettségik napjai. A gazdik reggelente kiöltözve távoztak. Mindenki még egy kabalacsókot is nyomott satnya fejbúbodra, aztán csend, kibírhatatlan csend volt egész nap. De eljött az este, és ilyenkor - ezeken a napokon - repültél a bábeli hangzavar elképesztő zűrzavarában. Kézből kézbe, itt egy csók, itt egy fejbeverés, majd a plafon adta pofon, utána nagy huppanás, és arra eszméltél, hogy egy újsághalom kellős közepén vagy, az 5. emelet folyosójának végében, egy törött kilincs és egy szétnyúzott papucs társaságában. Ez volt az itt eltöltött utolsó éjszakád! Aztán hajnalban, úgy fél négy tájban kiemeltek csendéletedből. Ketten még megcirógattak és azt mondták: Gyere, Teo! Gyere le a már jól ismert portára, és itt váratlanul az éjszakai nevelőnő kezébe kerültél: Nevelőnő, ez a magáé, vigyázzon rá! Te fellélegeztél, én pedig megsimogatva ütött-kopott fejed, magamhoz szorítottalak. És szerettelek. Gárdonyi írja valahol: „A szívnek szeretnie kell, ha rongy, ha fadarab”. Tieid Etelka Kedves Olvasóink, ha úgy érzik, hogy életük, sorsuk fordulatokban hasonlóan gazdag, esetleg mások számára is tanulságos lehet, kérjük, jelentkezzenek szerkesztőségünkben vagy írjanak nekünk. Címünk: VASÁRNAP szerkesztősége, Pri- binova 25, 819 15 Bratislava. A borítékra írják rá a jeligét: EMBERI SORSOK.
