Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-06-05 / 23. szám

ORVOSI ÜZENETEK Annak ellenére, hogy egyre többen mernek eljönni a pszichiátriai rendelőbe, s a betegek legnagyobb hányadát a neurotikus tünetek jellemzik, nagyon óvato­sak vagyunk a diagnózis megfogalmazásánál. Még akkor is, hogy a betegek nagy többsége, panaszai felsorolása után, felteszi a kérdést: „Doktor úr, kérem, mondja meg, mi bajom van? Nagyon beteg vagyok?” A kérdés megfogalmazá­sa jellemzi az egész állapotot. A beteg kínzó bizonytalanságban él Nem találja helyét a világban, addig megszokott és megfelelő környezetében, figyelmét egy­re inkább a lelkében dúló érzelmi viharok-zavarok vonják el. Eleinte észre sem veszi, hogy apró változások jelennek meg a viselkedésében, amire megszokott környezete természetesen felfigyel, s pontosan ezek a jelek azok, amelyeket összefüggésükben neurotikus tünetnek nevezünk. E jelzőt azonban sokan nem tudják elfogadni, mert a megbillent érzelmi egyensúly állapotában a környezet fölkeltett figyelmét, olykor elutasítását sértőnek, segíteni akarását tolakodónak vagy - főleg a törvényszerűen megjelenő véleménykülönbségek esetén - nem helyénvalónak, nem megfelelőnek tartják. S ha már eljutottak arra a pontra, hogy rászánták magukat a pszichiátriai rendelő meglátogatására, , jutalom­ból” az orvostól abszolút támogatást, megértést, helyeslést várnak el. Ez aztán további félreértés(ek) forrásává válhat, mert a tökéletes, empatikus megértés ugyan kijár a betegnek, és a sikeres együttműködés egyik előfeltétele, de csele­kedeteinek, viselkedésének kritikádon helyeslése csak zsákutcába vezet, nem a gyógyuláshoz. Érzelmi életünk változásai leggyakrabban a szomorúság-vidámság pólusú tengely körül forognak. Úgy tűnik, életkörülményeink annyira megváltoztak, hogy a forgásból inkább billegő pörgés, aszimmetrikus keringés lett a negatív pólus közelében. Ilyen helyzetben aztán, mikor életünket többnyire negatív ér­zelmek „gazdagítják”, könnyen megtörténhet, hogy a szomorúság - csak úgy észrevétlenül, vagy egy váratlan esemény hatására - a kórosnak értelmezhető mélységekbe zuhan. Ebben az esetben már depresszióról beszélünk. Természe­tesen depresszió is van sokféle. Ilyen esetekben, amikora lélektani magyarázat úgy-ahogy kézenfekvő, csak a reakció mértéke túlzott, neurotikus depresszióról vagy depressziós neurózisról van szó. A tünetek változatosságára és az állás­pontok tisztázatlanságára jellemző, hogy egyes szerzők még e két kórisme kö­zött is különbséget tesznek, de a beteg, és főleg a gyógykezelés szempontjából - mint az az alábbi válogatásból kitűnik - ennek gyakorlati jelentősége nincsen.. 1. levél - „Félelem” jeligére: A lá­nyom 18 éves, mindig életrevaló, ügyes volt. Két éve lassan, hogy a sze­mére kezdett panaszkodni. Először szemüveget írtak fel neki, de nem hasz­nált semmit, és azután kezdődött a kál­váriánk. Az egyik kivizsgálásról a má­sikra küldték, volt már Pozsonyban, Kassán, amilyen vizsgálatokat csak el lehet végezni, azt már mind megcsinál­ták, csak sajnos az eredménnyel nem tudnak mit kezdeni. Állítólag olyan be­tegsége van, amit nem lehet gyógyíta­ni. Ez az, amibe nem tudok bele­törődni, állandóan kiált bennem a kér­dés, MIÉRT? Napokig nem alszom, mindig erre gondolok. Nem tudok megbékélni azzal a gondolattal, hogy egy ilyen fiatal emberhez, aki előtt még ott az egész élet, ilyen kegyetlen lenne a sors. Válasz: A levélből jól érzékelhető, hogyan csúszik át az egyébként telje­sen jogos szomorúság depresszióba. Jelen esetben kétéves fejlődésről be­szélhetünk. Az teljesen természetes, hogy sokkolóan hat egy csapás, ha va­laki a serdülőkor végén, egyszer csak rohamosan kezdi elveszteni a látását. A kezdeti döbbenet és fájdalom időszakát azonban az optimális - a le­hetőségeknek megfelelő optimális - kiút keresése idejének kell felváltania. A betegség legnagyobb mértékben magát a beteget sújtja, ezért környeze­tétől támogatást illik kapnia, nem csak akkor, ha ilyen fiatal. A társadalmi, szülői, anyagi támogatás mellett, a legfontosabbak közé tartozik a megfe­lelő érzelmi támogatás. Nem a sajná­lat, a jól-rosszul álcázott kétségbeesés és .jajveszékelés” kiváltotta légkör, melyben mindig vibrál a feszültség az, amire szüksége van, a megváltozott körülmények és feltételek között le­hetséges maximális érvényesülés kere­sésekor. Persze, az érzelmeknek - mint látjuk - sokszor nehéz parancsol­ni. El lehet őket nyomni, színlelhetjük környezetünk előtt, hogy hidegen hagynak az események, de amíg nem találjuk meg a módját, hogy lereagál­juk őket, teljes erővel dolgoznak ben­nünk. Még rosszabb a helyzet, ha egy megoldatlan, megoldhatatlan problé­ma váltotta ki őket, mert a negatív töl­tés ciklikusan újratelítődik. S ha a szo­morúság depresszióba csap át, rend­szerint már nem elég csak az akarat, a küzdelemben antidepresszívumokra is szükség van. A levélben leírt eset min­taértékű. A depresszióknak tipikus és nagyon gyakori tünete egy bizonyos formájú alvászavar, ezért sem ajánla­tos e tünet megjelenésekor az öngyó­gyítás. Gyógyszerfüggőséghez és a depresszió idültté válásához vezethet. Levélírónk már eljutott arra a pont­ra, amikor pszichiáter konzultációjára van szüksége. Kérem, vetkőzze le gát­lásait, és tegye meg az első lépést. An­nál is inkább, hogy sorai közül valahol az önvádat is érzem kicsengeni, ami már komolyabb tünetnek számít. Fel­tételezem, hogy leányával, a kórisme felállítása után pszichológus is foglal­kozott, esetleg még foglalkozik (élet­mód- és iskolaváltozás, foglalkozás stb.). Beszélje meg vele a leírt tünete­ket, és kérje meg, közvetítsen diszkré­ten egy jó szakembert. 2. levél - „Szomorú fűzfa” jeligé­re: 28 éves vagyok, sok problémával tele. Egy éve kezdődött az egész, ami­kor észrevettem, hogy hull a hajam. Rengeteg kivizsgáláson vettem részt, végül kivették a mandulámat, és a haj­hullásom elmúlt. Aztán gyorsan egy­más után háromszor volt influenzám, úgy éreztem, hogy rosszabbodott a lá­tásom, mintha apró ezüst hópelyhek hullottak volna előttem. Ez azóta el­múlt, de most meg apró, fekete pöttyö­ket látok magam előtt futkározni. A szemorvos és az idegorvos is azt mond­ták, ez az idegeimtől van, mert minden vizsgálat eredménye negatív. így aztán mindenki csak kinevet, hogy kép­zelődöm. Én pedig nagyon félek attól, hogy talán daganat van a fejemben, at­tól van ez az egész. Fejfájásaim nincse­nek, de félek, nem alszom, a sötétben is minden ezekből a pöttyökből áll, és reggelre dagadt és karikás a szemem. Válasz: Az egészségtudat, egészsé­günk „érzése” sokkal fontosabb szere­pet játszik életünkben, mint gondol­nánk, s ha meginog, erősen kínzó neu­rotikus tünetek forrása lehet. Kevés job-ban szenvedő beteggel lehet talál­kozni, mint az önmagát állandóan fi­gyelő, tüneteire állandóan magyaráza­tot kereső neurotikus. Mivel a labora­tóriumi és klinikai vizsgálatok rend­szerint negatívak, vagy egyszerűen nem egyeznek meg a beteg laikus el­képzelésével, állandó lelki feszültség­be kerül, s az lassan felőrli nála a raci­onális gondolkodás és értékelés képes­ségét, és idegileg egyre jobban kimerí­ti őt. Ennek tudható be, hogy ilyen ál­lapotban már a negatív eredmények (leletek) sincsenek rá nyugtató hatás­sal, sőt, újabb kételyek, esetleg gyanú­sítások forrásává válnak. A beteg fejé­ben egyszer csak motoszkálni kezd a gondolat, hogy mi van akkor, ha egé­szen különleges oka van tüneteinek, amire az orvosok sem gondolnak, hi­szen mindig mást vizsgálnak, külön­ben nem volna minden eredmény ne­gatív. Erről a pontról kiindulva aztán idővel a gondolkodás zavarai is kiala­kulhatnak, ami azonban a neurotikus depressziónál már súlyosabb állapot. A gondolkodás legsúlyosabb, és a lai­kusok számára legfeltűnőbb zavarai a téveszmék szoktak lenni. Eszmei tölté­sük a legváltozatosabb lehet, és még szakember számára is nehéz diót je­lenthet a felismerésük, ha betegségre, betegségtünetekre irányulnak. Arany- szabály ilyen esetben a neurotikus be­teg kezelésében, hogy lelkiismeretes vizsgálat(ok) után eldöntjük, van-e vagy nincs valóságalapja a beteg által észlelt tünet(ek)nek, és utána energi­kusan állást foglalunk, megkezdve az antidepresszív kezelést. Minden óra késedelem csak a beteg szenvedéseit súlyosbítja, aki egyre jobban elvész saját ördögi körében. Levélírónk félel­mét az agydaganattól egy gyors fej és agy CT vizsgálat egyértelműen elosz­lathatja, s mielőtt kimerült idegrend­szere új tünetként egy másik félelmet produkálna, el kell kezdeni az elv­szerű, határozott antidepresszív keze­lést. 3. levél - K. B. jeligére: 38 éves va­gyok, és egy éve gyötrődöm, mert sok­szor el-elsz.édülök, s néha úgy érzem, egy-egy pillanatra „elalszom". Az ideggyógyász a szédülésre csak nyuga­tot írt fel. így aztán ott tartok, hogy mostanában már szinte állandóan szé­dülök. Mindig azt érzem, hogy tele van a fejem, remeg a kezem, nyugtalan va­gyok, és az a derű, ami jellemző volt rám, amit olyan sokáig mindenki látott rajtam, eltűnt. A legkisebb mosolyt is erőltetnem kell. Érzem, hogy valami ZAJUK BENNEM. Apatikus lettem minden iránt, amit eddig szerettem, lassan már semmi sem érdekel. Mit csináljak, hogy újra egészségesnek érezzem magam? Válasz: Ahogyan levélírónk leírja tüneteit, az tankönyvbe való. A vege­tatív neurózisokról már többször ír­tam, és azt is említettem, hogy rend­szerint a depresszióknak is van vegeta­tív tünete. Ez csak látszólag bonyolítja az orvos helyzetét, mert a többi tünet értékelésének a segítségével meg tudja különböztetni a tiszta neurózist a dep­ressziótól. Az arra utaló tünetek közül többet is felsorol olvasónk, köztük olyanokat, melyeknek a kórisme felál­lításában döntő, mondhatnám, bizo­nyító szerepük van. A belső nyugta­lanságra, feszültségre, fáradékonyság­ra mindig oda kell figyelnünk. A derű elvesztése, amikor a legkisebb mosoly is óriási erőfeszítésbe kerül, az apátia elhatalmasodása, mind olyan tünet, ami figyelmeztető kell, hogy legyen minden orvos, nem csak a pszichiáter számára. Jelen esetben az is figyelem­reméltó és nyugtalanító, hogy még le­vélírónk sem tudja lélektani okkal megmagyarázni állapotát, ami annál kínzóbb a számára. Ebből arra lehet következtetni, hogy neurotikus dep­resszióra hasonlító állapota csak átme­neti, mintegy előfázisa annak a ko­moly betegségnek, amit endogén dep­ressziónak szoktunk mondani, s ami kezeletlenül akár az életét is veszé­lyeztetheti. Ráadásul a kezeletlen dep­resszió idültté és a gyógyszerekkel szemben ellenállóvá válhat, ezért azt javaslom, mielőbb keresse fel a legkö­zelebbi pszichiátriai rendelőt. 4. levél - „Bátorkeszi” jeligére: Lassan két éve lesz, hogy a nyakára járok a körzeti orvosomnak, akivel már mindent megpróbáltunk, de az állapotom nem akar javulni. Már rég­óta vannak szívdobogásaim, légszom­jam, mellkasi fájdalmaim, fáradtnak érzem magamat és kétségbeejtően gyengének. Még az is kínzó szenve­dést okoz, mikor a családommal kell törődnöm. Alig bírom elviselni az időváltozásokat, a téli sötétséget, és néha páni félelemmel menekülök az emberek elől. Soha nem voltam sírás típus, de az utóbbi időben nem tudom a könnyeimet visszatartani. Pedig csak azt szeretném, hogy újból dol­gozhassak és nevelhessem a kisfiá­mat. Olyan sok ez? Válasz: Egyáltalán nem sok, amennyiben a depresszióját megfe­lelően fogja kezeltetni, és mielőbb alá­veti magát ennek a kezelésnek. A kör­zeti orvosa jól ajánlotta önnek, hogy keresse fel a pszichiátert, kár, hogy nem volt önhöz erélyesebb már két év­vel ezelőtt. Sok szenvedéstől menekült volna meg, nem látta volna olyan kilá­tástalannak a helyzetét. Figyeljünk meg egy új tünetet, a magányba való bezárkózást, és a semminek nem enge­delmeskedő, rendszeresen megjelenő sírást. Ha konzultál a pszichiáterrel, gyógyszereket fog kapni az antidep- resszívumok csoportjából. Járóbeteg­nek rendszerint tabletta formájában adjuk, s jobbnál jobb gyógyszerek kö­zött van választási lehetőségünk. Mindegyiknek van azonban egy közös vonása. A kívánt antidepresszív hatást csak hosszabb távú szedés után tudjuk elérni, s ez aláássa a beteg türelmét, akaratát, annál is inkább, mert a dep­resszió tüneteiben benne van az önbi­zalomhiány, a kishitűség, a sötét szem­üvegen át való látásmód. A kezelésről az előző válaszokban minden lényege­set elmondtam. Pszichiáternek kell irá­nyítania, elégséges ideig kell szednie a gyógyszert, ami nem cserélhető min­den héten valami másra. Ismert tény, hogy a depressziók nagy részénél összefüggés van a tünetek mélysége és az éjszakai-nappali ritmus között. Ezért van az, hogy levélírónk hangu­latváltozásai összefüggnek a sötétség­gel, amit alig bír elviselni, sőt kimon­dottan szenved tőle. 5. levél - „Szeretet?” jeligére: Há­romgyerekes családapa vagyok, és úgy érzem, minden összekuszálódott körü­löttem. Úgy érzem, eddig példás csalá­di életet éltünk, a gyerekek már ser­dülőkorban vannak. Mióta azonban a feleségem elvesztette a munkahelyét (ennek lassan már egy éve), otthon is megromlott a családi légkör. Eleinte vigasztaltam a párom, s megegyeztünk abban is, mit tudunk és fogunk a to­vábbiakban tenni. Kicsit nem is bán­tam, hogy otthon marad, legalább megpihen a második műszaktól, gon­doltam. Ennek ellenére egyre fárad­tabb, nem győzi még azt a házi munkát sem, amit azelőtt a munkába járás mellett is elvégzett. Sajnos, a termé­szete is megváltozott, állandóan zsém­bes, mindenkit megmar, s úgy tűnik, ezért az utóbbi időben mintha már mindenki menekülne itthonról. Van se­gítség? Mit tegyek? Válasz: Próbálja meg elérni, hogy a felesége mielőbb kísérje el önt a ren­delőbe. Gyakran megtörténik, hogy egy váratlan esemény, ami teljesen fel­borítja az eddig kialakult életmódot, egy fokozatosan kialakuló depressziót is kivált. Mint említettem, a depresszió fő tünete a szomorúság, ami akár totá­lis életuntságba is torkollhat. A bete­gek letörtek, gondterheltek, s a rossz lelki állapothoz testi fájdalmak, izom­gyengeség és kóros fáradtságérzet is társul. Bár eleinte képes eleget tenni munkahelyi és otthoni kötelezettségei­nek, már nem leli örömét bennük, le- hangolónak érzi saját teljesítményét is, és idővel itt is csődöt mond. Az esetek egy részében tipikusan követelődzővé válik. Mintha saját magának bizony­gatná, mennyire fontos is személyisé­ge. A környezetét addig nyúzza, sze­kálja rigolyaszerű követeléseinek a teljesítéséért, amíg azok lassan kerülni kezdik, később egyenesen menekülnek előle. Ezt viszont nem érti, nem érti, miért is nem szeretik őt, annak ellené­re, hogy tudja, milyen gyötrelmesen viselkedik. Egyenesen kiköveteli a szeretetet, ami persze, ilyen körülmé­nyek között, ritkán lehet őszinte. S nemritkán még azzal is „bünteti” kör­nyezetét, hogy a szeretet megnyilvá­nulásait is tüntetőleg visszautasítja. A megoldás az antidepresszív kezelés mielőbbi megkezdése, mert a szétzilált családi kapcsolatokat, még sikeres ke­zelés esetén is, nehéz újrakötni. 6. levél - „Beteg vagyok?” jeligé­re: Kérem segítsen, mert attól félek, el­vesztem a családom. Van egy megértő, nagyon aranyos férjem, aki minden gondolatomat lesi, ennek ellenére én nagyon igazságtalan vagyok hozzá. Nem tehetek róla, de elönt a forróság, vagy a hideg ráz, ha csak rágondolok, hogy más nőhöz köze legyen. Tudom, hogy erre nem is gondol, de nem tehe­tek róla, még a gondolat is elviselhe­tetlen számomra. Ha megyünk együtt az utcán, és egy nő jön velünk szembe, követelem, hogy fordítsa el a fejét, de még az újságosbódé felé sem nézhet, ahol rengeteg meztelenkedést látni. Ha nézzük a tévét és olyan jelenet követke­zik, magától felajánlja, hogy addig há­tat fordít a képernyőnek, én mondom, hogy nem szükséges, aztán jelenetet rendezek neki, hogy most biztosan ab­ba éli bele magát, hogy azzal a nővel van. Egész éjszakákat sírok, mert fé­lek, hogy egyszer elmegy tőlem, de másnap újra és újra cirkuszotok. Mi­lyen betegségem van? Válasz: A beteges féltékenység több formája ismert mind a szakiroda- lomban, mind a széles közvélemény előtt, de ennyire felfokozott tünetekkel találkozni ritkaságszámba megy. Le­vélírónk félelme nem alaptalan, mert közismert, hogy a féltékeny ember tönkreteszi vagy a partnerét, vagy a kapcsolatáét. Ennyire alárendelt sze­repet, mint levélírónk férje, egy férfi csak akkor vállal, ha fülig szerelmes, vagy ha teljesen leküzdhetetlen ki­sebbségi komplexusokban szenved. De még akkor is betelhet egyszer a po­hár... Bár a beteges féltékenység mö­gött leggyakrabban éretlen, kiegyensú­lyozatlan, vagy sérült személyiséget találunk, és inkább a személyiségzavar tüneteként fogjuk fel, sokszor megta­láljuk a neurotikus depresszió tüneteit is. Ebből a szempontból mindig gya­nús, ha valaki sokat sír, ha egész éjsza­kákat nem alszik. Levélírónk érzi, hogy elérkezett a szakadék szélére, s azt is tudja, önerőből nem képes meg­oldani helyzetét. A feltáró vizsgálaton kívül, biztos vagyok benne, hogy csa­ládterápiára is szükség van, ezért ké­rem, jöjjön el férjével a rendelőmbe. Rovatvezető: dr. Pálházy Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom