Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-12 / 24. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévéés rádióműsor 3 j Az egyik szőke, ___a másik |M barna... Beszámolónk a 7. oldalon Fából faragott harmónia írásunk a 8-9. oldalon iJliTíI A megújult Betlér Cikkünk a magazin 5. oldalán pán emlék fűz, de azokat is, akik életük alkonyán még itt vannak közöttünk. Kedvelem az öregeket, az ismeretleneket is. Az élelmiszerbolt pénztárja előtt ügyetlenkedő nénikét, aki riadtan kotorássza kopott bukszájában a kosarában árválkodó tej-kenyér árát. A tavaszi fényben sütkérező öregurakat, akik mindig ugyanakkor ülnek ki ugyanarra a padra, s az arrajáró- kon legeltetik szemüket. Vagy azt a két idős asz- szonyt, akik a mindig zsúfolt pozsonyi trolibuszok egyikében nem átallották magyarul beszélgetni egymással. Lett is haddelhadd! A többség eleinte csak fészkelődni látszott; de elég volt egy olajos körmű férfi goromba megjegyzése, hogy a visszafojott feszültség robbanjon: „Aki öreg, maradna otthon, ott ä aztán annyit járathatja ma- gyárul a száját, ameddig a torka bírja!“ S amikor | egyikük szelíden, hibátlan •t, szlováksággal megszólalt ü („Egy kissé több tiszteletet, kérem.“) - a negyvenes férfi így kontrázott: „Több tiszteletet? A legszívesebben még a nyugdíját is elvenném, hiszen azt a szlovák államtól kapja!“ Talán mondanom sem kell: jómagam voltam az egyetlen, aki a kívülről a TAMBUS SLOVÁKIA felirattal büszkélkedő járműben a két hölgy pártjára állt. En most nemcsak erről akarok beszélni, hanem arról a közönyről, nemtörődömségről, türelmetlenségről is, amellyel manapság az idősekkel bánunk. A középkorúak azért, mert duzzadnak az öntudattól; a fiatalabbak azért, mert nem neveltük őket kellő tiszteletre; a legifjabbak pedig azért, mert a fejtetőre állt világban aligha lehetnek különbek szüleiknél. E gyerekek zömében már elemistákként - de olykor már óvodásokként - el van vetve az önzés, a részvétlenség, az énközpontú szemlélet magva, amiből az élet azután olyan terebélyes fát nevel, aminek árnyéka a mai húszon- meg harmincévesekre fog vetülni, e generáció öregkorában. És akkor talán majd ők is ugyanúgy fognak panaszkodni, mint az az öregúr, aki a minap a postán, sorakozás közben fakadt ki eléggé elkeseredetten: „Csoportosan kószáló fiatalok gyakori szórakozása belekötni magányosan botorkáló öregekbe. A szülőknek nem lehet szólni, hiszen nem ismeri őket az ember. Rendőr sincs a láthatáron, és ha mégis, csak legyint a panaszra, mintha azt gondolná, öregekből úgyis sok van. A fiatalok mindenütt azt hallják, sok az eltartani való nyugdíjas. Sokszor a kutyájukkal kedvesebben bánnak az emberek, mint idős hozzátartozójukkal. Nem lehetne a gyerekeket arra nevelni, hogy tisztelettel bánjanak velünk?“ Lehet, hogy ez a pár mondat sötétebbre festi a helyzetet a valóságosnál. És az is tudvalévő, hogy a világ nem csupán ilyen, hiszen vannak szép számmal nehezen összeférhető, rigolyás, perlekedő, önző idős emberek. Mégis sajnálom, hogy a fenti panaszt egy öregember szájából hallottam. Hogy állunk hát öregjeinkkel? A hozzák tartozókkal és az idegenekkel. MIKLÓSI PÉTER eretem az. öregeket. Be- rJF vallom, szeretetem szub- MJ jektív indíttatású. Eleinte gyerekkori személyes emlékek motiválták, s csupán később terjedt ki általában az öregekre. Családunkban több generáció élt együtt. így hát élénken emlékszem még, hogy valamely sérelmemre vigaszt lelni - vagy éppen a nemszeretem ebéd után nassolni - hozzájuk szöktem. Nagymamám és két nagy- néném szobái a béke szigetei voltak. Ahogy az már a nagyobb családokban lenni szokott: a házi teendőket tudatosan elosztották egymás között. Egyikük főzött, a másikuk bevásárolni járt, a nagymamám pedig távolról sem csak a világ folyásával törődött, hanem a kertben is meg- megállt szemügyre venni kedvenc rózsabokrát, sokat ígérőén fejlődő barackfáját; éjszakánként pedig - olykor heteken át - nyugdíjának kiegészítéseképpen gépelést vállalt. Még nyolcvanévesen is az írógép billentyűinél ült; abban a korban hát, amelyet anyám meg sem ért, így az ő szeme szintén már csak az emlékeimben világít... Száz szónak is egy a vége: szeretem az öregeket. Akikhez már csu-
