Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-05 / 23. szám
-Tagja akarok lenni ennek a könyvtárnak - mondtam a pultnál. Az üveg mögött egy cvik- keres hivatalnok ült. Gyanakodva mért végig, aztán szó nélkül fogta az ómódi rézcsengettyűt, ami ott volt a keze ügyében az íróasztalán, és csöngetett. Kis idő múlva megjelent egy fiatal hivatalszolga.- Az új olvasók felvétele az igazgató úr hatáskörébe tartozik -jelentette ki a hivatalnok. Nekem úgy tűnt, hogy nem is annyira miattam mondja, hanem a fiú miatt, aki az előbb jött. - Kizárólag ő dönthet, kinek adható ki igazolvány. Vezesd hozzá! Ennek a könyvtárnak a létezéséről már régóta tudok. S csaknem oly régóta szeretnék az olvasója lenni. Azt viszont nem tudnám megmondani, hol, honnan szereztem róla tudomást. Ahogy most visszamenőleg elgondolkozom, úgy tűnik nekem, hogy azért tudtam róla, mert egyszerűen nem lehetett nem lennie. Kis idő múlva már az igazgató dolgozószobájában ültem. Az igazgató kérdőn nézett rám. Éppen szóra nyitotta a száját, amikor nyílt az ajtó és bejött egy fiatalember, bizonyára hivatalszolga, gondoltam, mert hasonlított arra, aki ide kísért. Kötetnyi papír volt a kezében. Az igazgató abban a pillanatban megszűnt tudomást venni rólam. Fogta a kötetet és élvezettel lapozgatni kezdte. Szép nagy betűkkel Goethe neve volt rápingálva. És a 756-os szám.- Végre befejezte - jelentette ki megnyugvással az igazgató, aztán vigyázva átnyújtotta a kötetet a fiúnak és azt mondta: - Vegyék nyilvántartásba és helyezzék letétbe! A fiú bólintott. Aztán az igazgató újra felém fordult, s ahogy a fiú után becsukódott az ajtó, tudtam, hogy ott vagyok, ahol lenni akartam. Hát mégis igaz, gondoltam, és elöntött a forróság. Hát mégis létezik ez a könyvtár.- Szóval ön a könyvtárunk olvasója akar lenni - fordult felém az igazgató, mire engem furcsa félelem fogott el, s talán bántam is már, hogy egyáltalán idejöttem. Zavaromban hallgattam egy ideig. Éreztem, illene, hogy helyeseljek. Legalább szóban. De csak hallgattam.- Örülünk minden egyes jelentkezőnek - szólalt meg újra az igazgató. - De mielőtt kiállítanám az igazolványát, megmutatnám a könyvtárunkat és aztán... - itt elhallgatott egy pillanatra - ...aztán megismertetném a feltételekkel, amelyeket teljesíteni kell, hogy valaki az olvasónkká válhassék. Jöjjön! Felállt, kitárta előttem az ajtót és udvariasan előreengedett. Amint a folyosón találtuk magunkat, elnézést kért, hogy előremegy, mert feltételezi - mondta enyhe iróniával -, hogy nem ismerem ki magam itt. S vitt magával a folyosók szövevényén át, majd megálltunk az egyik ajtó előtt. Az ajtón ez a felirat állt: GOETHE. Nyomban eszembe jutott a nála látott kötet, s ismét azt a megmagyarázhatatlan félelmet éreztem. Az igazgató benyitott a helyiségbe. A polcok tömve voltak könyvekkel. Sejtelmem sem volt, mennyi lehetett a számuk, de több százra rúgott. A kötetek hátlapján aranyozott díszes betűkkel Goethe neve és a kötet száma csillogott. Félve futott át rajtuk a tekintetem, az egyes számtól az utolsóig: 756.- Már besorolták - állapította meg elégedetten az igazgató. Úgy tűnt nekem, mintha csupán azért hozott volna ide, hogy ellenőrizze, teljesítették-e nyomban az utasítását. Ismét erőt vett rajtam a félelem. Eszembe jutott ugyanis, hogy bár Goethe termékeny alkotó volt, csak harminchét kötetnyi művet írt. Az igazgató mintha kaján mosollyal élvezte volna csodálkozásomat és zavaromat. Fogalmam sem volt, mi következik ezután.- Ki érdekli tulajdonképpen? - zökkentett ki zavaromból.- Ján Cerveü - mondtam az első nevet, ami éppen az eszembe jutott. Ő az, aki fiatalon hunyt el, s a halála után jelent meg egyetlen könyve, amit nagyon szerettem. Bizonyára ezért bukkant fel a neve az emlékezetemben.- Cerveü - mosolyodon el az igazgató. - Jó, jöjjön! Egyre nagyobb félelem lett úrrá rajtam, ahogy az igazgató vitt magával a folyosók útvesztőjében. Cerveü, hiszen ő már vagy negyven éve halott, futott át az agyamon hirtelen. Ahogy ballagtunk az ajtók előtt, amelyeken szembeötlően ragyogtak az ismert és ismeretlen nevek, hirtelen megpillantottam Dickens nevét. Megtorpantam. Az igazgató látva tétovázásomat, készségesen kinyitotta az ajtót. A polcok tele könyvekkel. Sikerült megjegyeznem az utolsó kötet számát: 617. Hogy mi volt még ott, szinte nem is érzékeltem, majd újra kiléptünk a folyosóra, s mindjárt egy kisebb helyiségben találtuk magunkat.- Cerveü - emlékeztetett az igazgató. A polcok szinte üresek voltak. Magamban megszámoltam a köteteket. Tizenegy volt.- Aránylag rövid ideje halt meg - szólalt meg az igazgató. - És lassan, felelősségteljesen dolgozik. Mintha mentegetőzni akart volna azért, hogy ebben a helyiségben ilyen kevés kötet található. Levettem az első kötetet: A kék katedrális. Belelapoztam, ahogy már annyiszor. Ugyanaz a kiadás, ami nekem is megvan otthon. Aztán fogtam egy másik kötetet, ha jól emlékszem, a hetediket. Kézirat volt. Elolvastam belőle néhány mondatot: ugyanaz az érzés fogott el, mint A kék katedrális olvasása közben. A félelem mintha elpárolgott volna belőlem és rádöbbentem, hogy ezeket a mondatokat csak Cerveü írhatta le, senki más, s abban is bizonyos voltam, hogy e sorokat még nem olvastam tőle, egyetlenegy elbeszélésében sem szerepelnek, ennek ellenére az övéi. Vigyázva tettem vissza a kötetet a helyére. Magam sem tudom, miként lehetséges, de minden olyan csodaszerű álomban játszódott le. Aztán egyszeriben az igazgató szobájában találtam magam, ismét ott ültem vele szemben. S a könyvtári szemle...? - villant át az agyamon. Lehet, hogy csupán a képzeletemben játéka volt, csak úgy rémlett nekem az egész, s valójában végig itt ültem? Próbáltam magamban megfogalmazni a kérdést. Az igazgató azonban megelőzött és válaszolt mindarra, amit tudni akartam.- írnak. írnak tovább, a végtelenségig. Megvannak hozzá a megfelelő feltételeik, nem gyötri őket éhség, evilági gondok, a meg nem értés, a mellőzés. Nincs más gondjuk, csak az alkotás, csupán azzal kell törődniük, csakis azzal. Ha elkészülnek az új kötettel, besoroljuk a könyvtárba a többihez. Ahogy meg is győződhetett róla, ez a könyvtár szüntelenül gyarapodni fog. Mindenki itt van. Balzac folytatja az Emberi színjátékát, Maupassant ontja az új elbeszélésköteteit, Judith Gautiemek van itt kilenc új regénye Keletről, Ibsen éppen befejezte a kilencvenegyedik darabját, Albin Bagin új esszéivel felveszi a versenyt a világirodalom nagyjaival. Mind itt vannak. Rövid időre elhallgatott, majd folytatta:- Mind, aki csak úgy érzi, írnia kell, egyszer valamennyien ide jutnak, s itt írnak majd tovább. S mi őszintén örülünk minden új olvasónknak. A szeme elhomályosult, szinte beleborzong- tam, oly félelem kerített hatalmába. Magamban elátkoztam még azt a pillanatot is, amikor elhatároztam, hogy beteszem ide a lábam és olvasója leszek ennek a könyvtárnak.- Ami a feltételeket illeti - folytatta tovább az igazgató -, a feltételeket, amelyeket teljesíteni kell... Vártam zavartan, kíváncsian és nyugtalanul, miként folytatja.- Bizonyára megérti, hogy azokat a műveket, amelyeket itt írtak, nem adhatjuk ki. Csak egyetlen példányban léteznek. Oly értékesek, hogy haza nem kölcsönözhetjük. Tehát az első föltétel az: aki rászánja magát, hogy megismerkedik velük, itt kell maradjon olvasni a könyvtárban. Csak így lehetünk biztosak abban, hogy- kísértésbe esvén - nem viszik ki innen. A második föltétel pedig - természetesen - így hangzik: aki itt tanulmányozni akarja ezeket a kéziratokat, tökéletesen ismernie kell azokat a műveket, amelyeket azelőtt írtak, amikor még...- nem mondta, míg éltek, megváltoztatta a gondolatmenetet - mindazt, ami más könyvtárakban megtalálható. Egy pillanatra elhallgatott.- A harmadik föltétel szintén természetes, magától értetődő, hogy sehol sem ejt szót arról, amit itt talált és olvasott. Magáról a könyvtárról persze nyugodtan szólhat, sőt örülünk, ha beszélnek róla, ha egyre több az olvasónk, de aki beleolvas ezekbe a kötetekbe, nem beszélhet sehol sem arról, amit itt látott, tapasztalt. Mert abban az esetben ide már nem talál többé. Ezt mondta az igazgató. És én ezt az utolsó föltételt megszegtem azzal, hogy megírtam ezt az elbeszélést, s ebben elárultam mindazt, ami velem történt. Ezért, és csakis ezért most már nem lelem az utat abban a könyvtárba. Ezért, és csakis ezért vagyok kénytelen a közönséges könyvtárakba járni, s vagyok az olyan ismeretekre utalva, amelyek befejezettek, az olyan művekre, amelyek már beteljesedtek. Lehet, hogy azért is történt mindez, mert nem volt eléggé erős a vágyam megismerni azokat a műveket, amelyek csak abban a könyvtárban olvashatók el. Egyben azonban biztos vagyok: az a könyvtár létezik. Vércse Miklós fordítása könyvtár DÉNES GYÖRGY % látvány én állandóan nézek valamit a szálló felhőt vagy egy oszlopot fényeket árnyakat színeket lopok enyém a kép de föl már nem vidít persze a látványt szemüvegen át mustrálom kemény a szemem az élet az én ezermesterem rámtestált harmadfél dioptriát a szín azért mindeddig szín maradt a körvonalak ha el is mosódtak néha a tárgyak tétován rámszólnak vagy csak úgy lepattognak róluk a szavak? azt sem csodálnám ha a dolgok lelke belén költözne fűtene halálig s érezném hogy belülről világít ami most csak beúszik szemembe Aforizmák Az idő, mondják, nagy tanítómester. Csak az a baj, hogy megöli tanítványait. Hector Berlioz Ha másokról ítéletet mondunk, legtöbbször saját adottságainkat ítéljük meg bennük. Sainte-Beuve Egyet szeretni nagyon kevés, mindenkit szeretni felületes dolog. Kierkegaard Aki mindig csillogni akar, elaljasodik, aki minden hordóra fölmászik, lealacsonyítja magát. Gustave Flaubert Az az ember, aki nem csinál hibát, rendszerint semmit sem csinál. Edward John Phelps Minden érték viszonylagos. Jobb a fiatal cserebogárnak, mint a vén paradicsommadárnak Mark Twain Az olyan ember, aki nem a maga módján gondolkozik, egyáltalán nem is gondolkozik Oscar Wilde Tehetségnek azt nevezzük, aki többet tud, mint amennyit tanult Osvát Ernő Gentleman az olyan úriember, akinek akkor is igaza van, amikor hazudik. Móra Ferenc Nem vagyok bizonyos benne, hogy a matematikus jobban megérti világunkat, mint a költő vagy a misztikus. Talán csak arról van szó, hogy jobban tud összeadni. Arthur Eddington Szkukálek Lajos rajzai IRODALOM 1994. június 5. l/BSÚmBp
