Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-06-05 / 23. szám

Elért mindent, amit balett-táncos elérhet. Harmincnyolc évébe több talán nem is férne. Előb sebésznek készül, majd színésznek, aztán mégis úgy dönt: inkább táncos lesz. Órák és hetek, hóna­pok és évek a rúd mellett. Budapesten kezd, Leningrádban végez. A legszorgalmasabb, a legtehetségesebb növendékek egyike itt is, ott is. Operaházi tagságának első' éve 1977. Azóta szünet nélkül táncol. Spartacust, Crassust, Júdást, Mercutiót, Mandarint, Obe- ront, Fából faragott királyfit, Karenint - világszínvonalon. A nyolcvanas évek második felében Dortmund és Bonn vezető' szó­listája, majd New Yorkban és Washingtonban lép közönség elé. Közben filmszerepet kap Az eltüsszentett birodalomban, musical­szerepet a Macskákban. 1992 őszétől a Magyar Állami Operaház balettigazgatója, aki tanít a táncművészeti főiskolán, prózai sze­repet játszik John Willard rémdrámájában, West Side Storyt ko- reografál Békéscsabán, s Otheilót, a velencei mórt táncolja - pá­lyája utolsó felvonásaként Szakály Györggyel - a csúcson • Mi számít csúcsnak ezen a pályán? Mi az, ami után már nincs tovább? Eltán­colni a balettirodalom legszebb szerepe­it, vagy elismerő szavakat kapni például a New York Times kritikusától? Mert ön­nek ez is, az is megadatott.- Én azt hiszem, mindenki előtt más a csúcs. Vannak emberek, akiknek a Gellért-hegy megmászása is hallatlan erőfeszítés, mások a Himaláját hódítják meg két-három évente. Vágya, célja, el­képzelése a leggyengébb táncosnak is lehet, a sok gyakorlásért, önsanyargatá­sért, lemondásért ő is elégtételre vár, és ha feljut a csúcsra, amelyet kijelölt ma­gának, az jóleső megelégedettséggel tölti el. A kérdés már csak az, hogy mekkora elvárásai voltak önmagával szemben. • Tehát?- Nincs tehát. Hadd ne mondjam meg, nekem melyik hegycsúcs volt a cél. • Akkor csak annyit: szédül, ha lenéz?- Nem szédülök, mert nem nézek le soha. Felfelé nézzen az ember, ne lefelé. Vagy szedelőzködnöm kellene már? Hát- raarcot vágni és indulni szépen? Tisztá­ban vagyok a képességeimmel, pontosan tudom, mi az, amire tíz évvel ezelőtt még nem lettem volna képes, mint ahogy azt is látom, mi az, ami már nem nekem való. Halkan, finoman nem egy le­hetőségről lemondtam már. Azzal adtam vissza mindet, hogy ezt a szerepet nem szeretném eltáncolni, itt vannak mások, fiatalabbak, akik alkalmasabbak rá. És ez sem okozott nálam semmiféle belső fe­szültséget vagy rossz érzést. Az évek múlását tudomásul kell venni. Én úgy gondolom, jobb, ha tisztán lát az ember. Reálisan mérje fel a képességeit. Ne azon mélázzon, hogy de szép volt, ami­kor két-három évvel ezelőtt itt vagy ott, ezt vagy azt a szerepet táncolta... ami el­múlt, az elmúlt, azzal nem kell foglalkoz­ni, figyeljünk inkább a mára, s főleg a holnapra. Harmincnyolc évesen ezen a pályán már nem felfelé megy az ember, de ha elért egy bizonyos szintet, rangot, azt tartam akaija. És én úgy érzem, sokkal többet kaptam az élettől, mint amennyit valaha is reméltem. • Tehát fent van a csúcson és napo­zik?- Nem napozom, egyáltalán nem. Na­gyon keményen dolgozom, hogy őrizhes­sem a pozíciómat. És most nem arra gon­dolok, hogy ez is pozíció, igazgatói szék­ben ülni. A művészi nívómról, a művészi kiteljesedésemről beszélek, hogy sikerült megőriznem azt a tudást, azt a hitet, azt a szeretetet, amelyet a szakmám iránt ér­zek. Ez talán a legfontosabb számomra. Ami pedig az előző megjegyzésemet ille­ti, hogy az élet eddig is bőkezű volt hoz­zám... igen, a kihagyott lehetőségek he­lyett is mindig kaptam valamit. Tanítha­tok, egy egész társulatot irányíthatok, prózai színészként is megnyilvánulhatok, és amire egyáltalán nem számítottam: olyan feleséget rendelt mellém a sors, amilyenre csak álmaimban mertem gon­dolni. Tehát nincs okom elégedetlenked­ni, mert sikerült az életem. Még csak üresjáratokról sem szólhatok, mert a nap minden órájában foglalt vagyok. • Ez akkor a csúcs? A napi huszon­négy órás elfoglaltság?- Igen, ez is lehet a csúcs. Meg más is. • Nurejev is feljutott a csúcsra?- Feljutott és mit ért elé vele, meddig élvezhette? • Muhamedov, Barisnyikov vagy Va- sziljev a csúcson vannak?- Kihez vagy mihez képest? Minden viszonylagos. Vasziljevnek lehet hogy fáj a bütyke és már minden előadás alatt kínokat érez. Mindenki mást tekint csúcsnak. Lehet, hogy Muhamedov arra vágyik, hogy ő legyen a Royal Ballet igazgatója. Vagy Barisnyikov... látszólag mindent megkapott az élettől. Itt egy gyerek, ott egy gyerek, a szakmáját is ügyesen csinálta egy ideig... most minde­ne sajog és új együttest alakított, mert ki­rúgták az American Ballet Theatertől. Lehet, hogy ő ezt hatalmas nagy kudarc­ként könyvelte el. Nem tudom. Az ő éle­tében talán ez volt a csúcs. Én nem vágy­tam arra soha, hogy az Amerikai Balett­színház igazgatója legyek. • Miért nem?- Azért, mert én itt érzem jól magam, Budapesten. Azért, mert semmi, de semmi közöm az amerikai kultúrához, az amerikai életvitelhez, az amerikai emberekhez. • Érzelmi alap kell ehhez is?- Nálam mindenképpen. Ha most azt mondanák, hogy holnaptól a bécsi Sta­atsoper balettigazgatója leszek, azt hiszi, repesnék a boldogságtól? Egyáltalán. Pedig Bécs aztán itt van a közelben. Jö- hetnék-mehetnék hetente többször is. De mi húzzon engem Bécsbe? Ki lehet ott fontos nekem? Senki. Itt viszont majd­nem mindenkit gyerekkora óta ismerek és engem is ismernek. Nem kell udvarol­nom senkinek. Kimondhatom nyíltan a lesújtó véleményem is. Mi az, hogy csúcs? Zavarban vagyok. Szeretnék frap­páns választ adni, de mondom, minden pályának más a csúcsa. • Nem érez egyfajta belső feszültséget, amikor huszonéves táncosok egész sora áll az ajtaja előtt?- S hogy őket kell ,jól tartanom”? • Igen.- Ugyan! Én is álltam hasonló sorban. Ebbe bele kell nyugodni. Pontosabban: erre fel kell készülni. És fel is készül rá az ember. Gyönyörű pálya a miénk, de kegyetlenebb sincs nála. Ez ér véget a leghamarabb, s ebbe már tizennyolc éve­sen bele kell törődni. Egy színész addig játszik, amíg mozogni tud és fog az agya, egy táncossal viszont más a helyzet. Az ő pályája egyik napról a másikra ér véget. Én sem fogok már sokáig táncolni, egy­szerűen azért nem, mert táncoltam ele­get. Németországban például, amellett, hogy közben itthon is felléptem, hat év alatt tizenkét szerepet. És eljutottam Finnországba, Görögországba, Izraelbe, Egyiptomba és Ausztráliába is. Jó volt, igazán kellemes érzés, de egyikből sem csináltam nagy hűhót. Amikor ott szere­peltem, épp hogy csak fellélegeztem, hogy Jézusom, itt vagyok, eljutottam ide is, de egy hét múlva már nem is beszél­tem róla. Hazajöttem, és az élet ment szépen tovább, a maga útján. Ha más­hogy fogtam volna fel ezeket a dolgokat, ma biztos, hogy érzem azt a fajta belső feszültséget, amelyet előbb említett, de nem, én könnyű szívvel abba tudom hagyni az aktív táncolást. Nekem min­dent megadott a pálya, hozzám igazán kegyes volt. Arra is csak most, gyakorlat közben jöttem rá, hogy én vagyok az Operaház legidősebb aktív táncosa. • Recsegett és ropogott?- Nem volt vészes. Csak épp a legne­hezebb elem közben, egy előadás előtti próbán döbbentem rá, hogy mindenkinél idősebb vagyok, aki ott volt. Akkor majd leestem a lábamról, de öt percnél tovább ez sem foglalkoztatott. A velencei mór próbáit ugyanis már azzal az elhatározás­sal kezdtem el, hogy ez lesz az utolsó szerepem. Hogy újabb feladatot nem vál­lalok már. Van még néhány szerep, ame­lyet megőriztem... Oberon, Zuboly, Man­darin, Karenin, a Mindhalálig tánc fősze­repe... ezeket még én is eltáncolhatom, de Mercutióról már lemondok, átadom egy fiatal kollégának, aki biztos, hogy nem fog szégyent vallani vele. • Amikor Spartacust táncolta a New York-i Metropolitanben, nem érzett olyat, hogy „ez most a csúcs"?- Aznap este valóban azt jelentette, két percig nem is tudtam, mi jöhet ez­után. Seregi László, a darab koreográfusa is ott ült a nézőtéren, és amikor az előadás végén bejött hozzám az öltözőbe, annyit mondott csupán: „Apukám, nincs tovább. Ennél többet már nem várhatsz a pályától.” És tényleg, mire számíthatok még? Elutaztunk New Yorkból Washing'- tonba, ahol a Kennedy Centerben léptem fel, és másnap kezemben volt a New York Times kritikája... hazajöttem és azt mondtam: isteni volt. Imádom Amerikát, de egyetlen pillanatig sem érzek nosztal­giát iránta. Leningrádban is fantasztikus két évet töltöttem, s oda sem vágyom vissza. Elmúlt, megyünk tovább. Én mindig előre néztem. Nem azon töpreng­tem, hogy mennyi, amit elértem, hanem azon, hogy mi az, amit még elérhetek. A tanításról sem gondoltam, hogy ekkora sikerélmény lesz. Eszembe sem jutott, hogy én majd ennek ennyire örülni fo­gok. Mert rettenetesen örülök. Nagyon jó érzés látni, hogy fejlődnek, tanulnak, csi­szolódnak a növendékeim, hogy nem a pincéből kell majd előrángatnom felké­születlen embereket, hanem ügyes, tehet­séges táncosokra oszthatok ki minden egyes szerepet. Bécsben például, vagy New Yorkban ezt is máshogy élném meg. • New Yorkban viszont, ha kint ma­radt volna, ugyanannyi fény övezné, mint Barisnyikov ot.- Meg sem fordult a fejemben, hogy kint maradjak. A balettintézet elvégzése után igen. Akkor, egyszer, igen. Kezem­ben is volt már a szerződés, egy távoli nagy ország nem akármilyen ajánlata. Aztán mégsem mentem. Átgondoltam százszor, ezerszer a dolgot, de a végén mindig ugyanott kötöttem ki. Hogy én ott úgysem fogom jól érezni magam. Hi­ába kapok meg mindent, a pénz és a szó- lótáncosi szerződés nagyon kevés, ha a családom, a szüleim távol vannak tőlem. Ma már könnyebben teremtek kapcsola­tot, mint annak idején, lazábban mozgok a világban, de húszéves koromban min­den egyes új kapcsolat kialakítása iszo­nyú sok energiámba került. Én nem tud­tam csak úgy felszabadultan csevegni, nyitni, barátkozni, nálam hosszú időbe telt, míg elfogadtam valakit és a köze­lembe engedtem. És az Operaházban is azt tanácsolták, hogy maradjak, mert egy-két éven belül a legelsők közt fog­nak számítani rám, és karriert itt nálunk is befuthat az ember. A balettmeste­remtől is ezt hallottam, és igaza lett. • Végül mégiscsak elment, Németor­szágba.- Elmentem, de gyakran hazajöttem. Egy-két hónapnál tovább nem voltam kint soha. Volt olyan év, hogy itthon nem is táncoltam új szerepet, mert hat­nyolc hétig egyhúzomban nem tudtam itt lenni, de a repertoáron levő darabokban akkor is láthatott a közönség. Ennek per­sze az volt az ára, hogy egyik nap a Macskákban táncoltam, másik nap az Operaházban, harmadik nap Tajvanon, aztán megint Bonnban, majd Berlinben. Bele is fáradtam a hat év alatt, meguntam a repülést meg a bőröndöket is. És akkor ismerkedtem meg Krisztinával, a felesé­gemmel, s azt mondtam: nem kell ez a cigányélet, elég volt, befejeztem. • Vámos Györgynek, a Németország­ban élő magyar koreográfusnak mekkora szerepe volt abban, hogy Dortmundba szerződött?- Nagy. Nagyon nagy. Megnézett a Rómeó és Júliában, és a következő fel­adatot már kint, az ő alkotásában kaptam. • Mercutio, gondolom, első perctől fogva „szívügye" volt.- Csak a tizedik perctől fogva, mert Seregi László eredetileg nem nekem szánta a szerepet. Azután, hogy eltáncol­tam, szeretett benne és elégedett volt ve­lem, s bár külföldön is többször bemutat­tuk a darabot és mindenütt sikerünk volt, a hiúságomon azért mégiscsak nyomot hagyott, hogy másvalakit látott maga előtt, amikor Mercutióra gondolt. Ha szabad így fogalmaznom: én már akkor jelentős szólistája voltam az Operaház­nak, és nagy feltűnést keltett volna, ha kimaradok a darabból. Sereginél egyéb­ként korábban is táncoltam már. Nem én voltam a favoritja, de hívott, foglalkozta­tott. • Othellóját nézve ugyanazt éreztem, mint évekkel ezelőtt Mercutio láttán: nincs az a belső hang, amelyet ne tudna gesztusokba, mozdulatokba önteni. Mint­ha nemcsak táncolna, hanem beszélne is a színpadon.- Erre nagyon büszke vagyok, mert a premier előtt a feleségem is ugyanezt mondta. Akkor azt hittem, ez csak azért lehet így, mert ismeijük egymást, érti a jelzéseimet, de ha másvalakitől is ezt hallom, akkor ez nagy dicséret, köszö­nöm. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy megérte kínlódni, gyötörni magam. Mert pályára kerülni, elkezdeni a balett- intézetet nagyon izgalmas volt, a befeje­zéshez azonban dac és kitartás kellett. A napi gyakorlatok kínkeserve, a balett­mesterek örökös elégedetlensége gyak­ran a kedvemet szegte. Ha órákon át mást sem hall az ember, csak azt, hogy nem jó, mondom, hogy nem jó, még mindig nem, még egyszer, újra, maga­sabbra, még jobban, attól könnyen ideg­beteg lehet. Évekig semmilyen sikerél­mény, kézzelfogható eredmény, csak a balettrúd és a dresszúra, de az első szín­padra lépéstől minden megváltozik. Em­lékszem arra a napra is, amikor letettem a színészi pályáról. Már balettnövendék voltam, és még mindig úgy éreztem, nyitva van előttem egy másik kapu is, csak döntenem kell gyorsan, hogy me­gyek vagy maradok. Aztán volt egy válo­gatás, filmszerepre. Verset kellett mon­dani és én, akinek ez korábban sosem okozott gondot, nem tudtam eggyéválni a szavakkal. Egyetlen sort sem voltam ké­pes elmondani gesztikulálás nélkül. • Most viszont egy Ady-verset is el tudna már táncolni.- Volt már szó erről is. Tánc és vers kombinációjáról. Vámos László pedig még messzebbre ment a minap. Odajött hozzám egy Othelló-előadás után és na­gyon kedvesen úgy gratulált, hogy „Mondd, az én rendezésemben is elvál­lalnád ezt a szerepet? Igaz, hogy opera lesz, de a magas cé helyett a magas bével is megelégszem.” Ha prózai előadásról lenne szó, talán bele is mennék, de éne­kelni, azt nem. Az már sok lenne. A Já­tékszínben viszont élvezem a játékot. Molnár Gál Péter, a darab fordítója és dramaturgja súghatott Balázsovits Lajos­aié/., hogy hívjanak meg A macska és a kanári egyik szerepére, hiszen ő már ko­rábban is biztatott, hogy ezt a műfajt is meg kellene próbálnom. És most ott le­hetek Gábor Miklós mellett. Ha csak végszavaznom kellene neki, már akkor is boldog lenék. Tudom, hogy ettől nem rendül meg, én viszont büszke vagyok, hogy görcsök nélkül tudok játszani vele. Önbizalom kellett ehhez is, mint sok minden máshoz a balett-táncosi pályán. Önbizalom, hit és szerencse. Én semmit sem kaptam ajándékba az élettől. Minde­nért, amit elértem, keményen megoldo- goztam. New Yorkban, amikor a Sparta­cust táncoltam, állva tapsolt a közönség. Nyíregyházán viszont, ahol a Macskák­kal vendégszerepeltünk, más a szokás, mégis felállt ezerszáz ember. New York­ban meglepődtem, Nyíregyházán megha­tódtam. Ugye, ért engem? Szabó G. László (Oláh Csaba felvétele) Hangtalan szavak

Next

/
Oldalképek
Tartalom