Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-29 / 22. szám
EMBERSÉGET, HELYTÁLLÁST, ÖNAZONOSSÁGTUDATOT Komáromban, a Tiszti Pavilon frissen felújított dísztermében 1994. május 15-én első ízben tartották meg a Szlovákiai Magyarok Emléknapját. Az ünnepség keretében először adták át a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 14 magyar nemzetiségű, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés parlamenti képviselői által alapított PRO PROBITA- TE-A HELYTÁLLÁSÉRT díjat, éspedig in memóriám: Esterházy Jánosnak. A kitüntetést a mártírhalált szenvedett politikus lánya: gróf Esterházy Alice vette át. Az ünnepségen megjelent Boros Jenő, a Magyar Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, Entz Géza címzetes államtitkár, a budapesti Határon Túli Magyarok Hivatalának vezetője, Halz József, a Rákóczi Szövetség elnöke, Gerhard főherceg, Habsburg Ottó unokaöccse és személyes megbízottja, Bauer Győző, a Csemadok elnöke, Pásztor István, Komárom polgármestere, valamint a szlovákiai magyar pártok és mozgalmak vezetői. A díjátadáson elhangzott felszólalásokból Csáky Pálnak az emléknapot indokló beszédét és Esterházy Alice-nak a jelent is érintő gondolatokkal elegy köszönetnyilvánítását közöljük. Csáky Pál: Jogegyenlőséget, biztonságot ... A múlt év végén képviselőtársaimmal elgondolkodtunk afölött, mi módon tudnánk emelni a magyarság Szlovákiában élő részének öntudatát. Érezzük ugyanis, hogy milyen feszítő kettősségben él népünk. Egyrészt felemeli fejét, újra és újra meghatározni igyekszik önmagát, emlékműveket emel, emléktáblákat készít, keresi gyökereit, megünnepli községeink alapításának évfordulóit, ha nehezen is, de iskolákat alapít, regionális önkormányzatot és gazdasági szerveződéseket hoz létre, megpróbál értelmesen, szabadon, valós közösségként fellépni, igyekszik szabadulni görcseitől - én minderre óvatosan bár, de azt mondom: népünk újabb reformkorát éli itt, a szülőföldjén. Legalábbis nagyon határozott jelei vannak egy ilyen igénynek. Másrészt viszont látnunk kell bénító belső szétziláltságunkat. Itt van bennünk kitörölhetetlenül, bénító bolsevista felhangjával az elmúlt 40 év. Sokan közülünk elvesztették hitüket a jövőnkben, a gyermekeiket szlovák iskolába íratják, eldobják nemzetiségüket, megtagadják anyanyelvűket. Számos községünk belső összetartó ereje eltűnt, a közösség szétzilálódott, a magyar csoportosulások - önös érdekektől vezérelve - egymás ellen fordultak ahelyett, hogy közösségünk gondjait próbálnák megoldani. Itt van bennünk a provincializmus, a kishitűség, itt vannak a belénk tört tüskék, a lelki görcsök, a bizalmatlanság. És itt van a fejünk fölött az egyre erősödő gazdasági és szociális nyomás. Itt, a Szlovákiai Magyarság Emléknapján azt a kérdést kell feltennünk magunknak: melyik úton akarunk továbbmenni? A kisstílűség, a provincializmus, a szétziláltság, netán az önfeladás vagy a lelki gátlások újratápláláFotó: archívum sának útján - vagy megpróbálunk felülemelkedni mindezen és megtalálni a magunk Széchenyi István-i útjait. Pontosabban: nem szembeállítani önmagunkban a saját, forrólelkűen lázadó kossuthi részünket, illetve az átgondoltan, visszafogottan építkezni akaró széchenyis énünket, hanem okosan ötvözni azt. A valós történelmi tapasztalatok alapján véljük fölismerni, hogy az egyik a másik nélkül kudarcra ítéltetett. Lelkesedésre, belső tartásra, öntudatra s kiállásra ugyanis éppúgy szükségünk van, mint átgondolt és konkrét lépésekre; a helyi, regionális és országos szintű cselekvésre, magyarán: tettekre. Mindezt csak együtt, egységesen lehet hatékonyan tennünk. Nem az uniformizálódásról, nem a másság tagadásáról beszélek, hanem a hatékony közös fellépésről. A fő irányt illetően kell döntenünk, s aki azután netán vétene a többség ellen, önmagát zárná ki sorainkból! Remélem nincs, nem is lesz ilyen. Ez nem luxus, ez önpusztító lépés lenne. Látnunk kell azt is, hogy egész Kelet-Közép-Európában óriási a tét: a felemelkedés vagy a balkanizálódás. S ne áltassa magát senki: a felelősség mindannyiunk vállát terheli. Tevékenységünk s igyekezeteink fő vonalát éppen itt, Komáromban határoztuk meg 1994. január 8-án. Az alkotmányos jogállásunkkal kapcsolatos elképzeléseinket már tavaly sikerült megfogalmaznunk. Az idén két fontos dokumentum elkészítése előtt állunk: az egyik az oktatásügyi koncepció, a másik pedig a regionális politizálásunk koncepciója. Az idő rohan, s ha nem tartunk lépést vele, lemaradunk. Fut az út a lábunk alatt, s ha nem lépünk a kor parancsa szerint - újra és újra előre -, elbukhatunk. Mindannyiunknak tudatosítanunk kell, hogy ami tegnap elég volt, ma már kevés; ami ma netán nagyszerűnek tűnik, holnapra idejét múlttá válhat. Nekünk olyan magyar közösséget kell létrehoznunk, amely nemzetközi összehasonlításban is megállja helyét; amelynek nem kell félnie a közelgő 21. század kihívásaitól. Ez ügyben rengeteg munka vár mindannyiunkra. Segítőkész kezekre van tehát szükség, tudásra, akarásra, erőre és helytállásra. Képviselőtársaim nevében is ezt kérem a mai napon, ezt kérem minden jóakaratú szlovákiai magyartól. Közös jövőnk, jövőbeni felemelkedésünk érdekében. Természetesen, nem elég a szavaknál maradni. Ezért az idei esztendő elején, az MKDM-nek és az Együttélésnek a szlovák parlamentben szolgálatot teljesítő 14 képviselője úgy döntött, hogy létrehozza a Pro probitate - a Helytállásért Alapítványt, amely a szlovákiai magyarság jövőképének kialakulását, a felemelkedését célzó tevékenységet fogja támogatni, s ez irányban kezdeményezőleg kíván fellépni. Az alapítvány alaptőkéjét a képviselők adták össze képviselői illetményük egy részéből. Az alapítvány természetesen nyitott minden segíteni szándékozó számára, s előre is megköszönünk minden támogatást. Az alapítvány mindenekelőtt konkrét regionális gazdaságpolitikai, kulturális koncepciók kidolgozását szeretné kezdeményezni és megvalósítani. Kezdeményezni fogjuk a szlovákiai magyarság központi emlékhelyének kialakítását 1996-ig. Ebben a társadalmi és kulturális szervezetek támogatására s együttműködésére is számíthatunk. Érzékeljük, hogy ez a kezdeményezés csupán egy kis szelete lehet a szükséges széles körű aktivitásnak; e ponton viszont figyelmeztetni szeretnék arra, hogy a politikát nem szabad abszolutizálnunk, nem szabad csak a politikától várnunk minden gondunk megoldását. A politika csupán egyik eleme a kívánatos széles körű társadalmi önszerveződésnek - jó esetben betetőzi azt. Magát a széles körű társadalmi önszerveződést azonban nem helyettesítheti. Az alapítvány tevékenységének fontos része lesz, hogy a kuratóriuma minden évben odaítélje az arra legérdemesebb szlovákiai magyarnak a Pro probitate - a Helytállásért díjat. Erre május 15-én, a Szlovákiai Magyarság Emléknapján fog sor kerülni, azon a napon, amelyet a humánum, a megbékélés, a tolerancia, a jövőbe tekintés napjává szeretnénk tenni. A dátum kiválasztásával Esterházy János 1942- ben történt nemes tettéhez nyúlunk vissza, ezt szeretnénk felmutatni példaként a jövő számára is. Mi 1942-ben sem szavaztunk meg diszkriminatív törvényeket és szilárd elhatározásunk, hogy a szlovákiai magyarság - és annak politikai reprezentációja - soha nem is fog hozzájárulni egyetlen intoleráns, antidemokratikus, másokat korlátozni vagy megbélyegezni akaró igyekezethez. Ugyanakkor tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy a szlovákiai magyarsággal szemben sem engedhető meg egyetlen sovén, a szabadságunkat elnyomni, korlátozni igyekvő intézkedés sem. Mi szabad emberként, felnőtt módon, bárminő szolgalelkűségtől és infantilizmustól mentesen fogunk partnereink magatartására reagálni. Békességben, barátságban, megértésben akarunk élni mindenkivel, de elvárjuk ugyanezt önmagunkkal szemben is! Mi korrekt partnerei vagyunk mindenkinek, aki békejobbot nyújt felénk; de nagyon kemény ellenfelei leszünk mindazoknak, akik benün- ket a jogainkban, cselekvési terünkben korlátozni akarnak. Nagyon remélem hát, hogy itt egy újabb, fontos lépést tettünk közösséggé szerveződésünk útjain. Itt újból fellobbant egy láng; kérem, őrizzék a fényét, a melegét. Vigyék magukkal innen annak hitét, hogy egységesek leszünk; hogy ennek ügyében határozottan tenni is tudunk. A szlovákiai magyarságot így nem veszélyek fenyegetik, hanem a megerősödés és a felemelkedés várja. Adja Isten, hogy így legyen! Fotó: archívum Esterházy Alice: A követendő bátorság ... Nemrég egy megható élményben volt részem, 140 magyar zarándok jött el Rómába a Felvidékről, Pozsonyból, Szénéről, a Csallóközből egészen Kassáig. Amint egy emberként énekeltek és imádkoztak a Szent Péter Bazilikában, ahol Esterházy János emlékére volt a mise felajánlva, apám szavai jutottak eszembe: Nincs jobb magyar, mint a felvidéki magyar! - Aranymisés papjuk Esterházy Jánost méltatva a következőket mondta: „Esterházy János öntudatosan vállalta a mártíriumot. Az élet sok szenvedést rak a vállunkra, ne csak azt a keresztet viseljük, amit az élet rótt ránk, hanem tegyünk úgy, mint ő, aki saját akaratából vette fel a keresztjét és tudatosan viselte. - Ez tette Ester- házyt naggyá, nem a grófi rangja, hiszen Isten előtt mind egyenlők vagyunk.” Látom, hogy a fiatal magyar vezetők követik példáját, s felvették magyarságuk keresztjét, hogy népükön segítsenek. Ez a bátorság a követendő, nem a megalkuvás az önös előny fejében, nem a mea-culpázás, az ezeréves magyar elnyomásért. Csak félművelt emberek hiszik el ezt a mesét, mert ha tényleg elnyomás lett volna, nem beszélne itt már senki szlovákul. A szegényebb osztályok nemzetiségi megkülönböztetés nélkül voltak nehéz sorsra ítélve, s aki ezt nem vallja be, struccpolitikát követ és a népeink között való együttélést nehezíti. Mi, akik ebben az országban éltünk és élünk, nagyon nehéz időkön mentünk át, és manapság már gazdasági jóvátételről is szó van. De mi sokkal többet vesztettünk az anyagiaknál, nekünk a becsületünkön, a jó nevünkön esett csorba. Ez a legnagyobb veszteségünk, s ezt kell helyrehozni, ezért kell a magyarokat megkövetni. Ők ugyanúgy nem voltak bűnösök másságuk miatt, mint ahogy a zsidók sem voltak. A történelmi igazság nevében itt egy bosszúból elkövetett ítéletért kell bocsánatot kérni. Szinte már hallom, hogy egyesek tiltakoznak, mondván, hogy a visszacsatolt területeken a szlovákokat is meghurcolták. Ezek olvassák el Ester- házynak a magyar kormányhoz intézett tiltakozó leveleit, nézzék meg a magyar kormány intézkedéseit a túlkapások ellen. Aki magyar részről kihágást követett el, azt megbüntették. Önkényes tettek voltak, nem kormányrendeletek. De térjünk vissza a jelenbe: miután a fasizmus és Csehszlovákia szétverésének vádja - amiért Esterházyt 1947-ben halálra ítélték - tárgytalanná vált, hiszen még Izrael is köszönőlevelet írt Esterházy bátor magatartásáért, nos egyes szlovák, magukat történésznek mondó egyének, Esterházyt most hazaárulással vádolják! De milyen haza az, ahol színtiszta magyar területeket idegen katonaság foglalt el, és a hatóságok mindent megtettek, hogy magyarságától megfosszák az itt élő népet? Milyen haza az, amelyről az antant hatalmak megbízottja, lord Runciman ezt a jelentést küldte 1938-ban Angliába: „Küldetésem végén sem láttam semmiféle szándékot a cseh kormány részéről, hogy a sérelmeket elfogadhatóan orvosolni akarnák. ” Hol tudott a magyar lakosság védelmet találni az első Szlovák Köztársaságban - csak az Egyesült Magyar Pártban, amely érdekvédelmi közösség és nem politikai párt volt, s amit még mindig fasisztának ítélnek a szlovák történészek. Milyen haza volt az, ahol Saho Mach azzal véd- hette magát a bíróság előtt, hogy azért deportálta a zsidókat, mert azok magyarok voltak és ezért börtönbüntetést kapott, Esterházyt viszont, aki a zsidókat védte, halálra ítélték? Milyen haza az, ahol még a kommunista uralom alatt Duray több mint egy évet ült magyarságáért - és ugyanaz a bíró ítélkezzen ma a demokratikus Szlovákiában Esterházy János felett? Ki a vétkes - az a haza, amely nem volt magyar polgárai igaz hazája, vagy a bátrak, akik e haza ellen tiltakoztak? Ennek ellenére Esterházy soha nem tett semmi olyat, ami a szlovák állam ellen irányult volna. Sose kértem volna Esterházy János rehabilitálását, ha tudtam volna, hogy itt még mindenki ugyanazon a széken ül. Ha tudtam volna, hogy másfél év óta még azt sem mondták ki, hogy az 1947-es perlefolytatás jogtalan volt, mert Esterházy nem volt jelen, hogy védekezzen. Ehhez BeneSnek csak pár hétre volt szüksége, nem másfél évre. Ő visszakérte Esterházyt Moszkvától, s megígérte Esterházy Lujzának a perújrafelvételt. Sosem kértem volna Esterházy János rehabilitálását, ha tudtam volna, hogy Szlovákiában a sajtószabadság abból áll, hogy a legpiszkosabb rágalmakkal szennyezzék apám emlékét. És hogy egy szót sem hoznak le az én válaszaimból, amelyekben én Esterházy írásaiból vett idézetekkel bizonyítom a vádak abszurditását. Sosem kértem volna Esterházy rehabilitálását, ha tudtam volna, hogy az itt magukat történésznek és újságíróknak nevező egyének még azt is képesek bebizonyítani, hogy Ábel ölte meg Káint! A szólásszabadság nem szinonim a hazugsággal. Azok a történészek és újságírók, akik hazugsággal korbácsolják fel a szlovák nép érzelmeit a magyar ellen, az igazi hazaárulók, nem Esterházy, aki a szlovákokat szerette és magyarjait védte! Ő már életét adta népéért - a mostani történészek még a becsületét is meg akarják gyalázni? Olyan történész, mint Ka- menec, aki azt állítja, hogy Esterházy csak alibiz- musból szavazott a zsidódeportálás ellen a náci hatalom csúcspontján, 1942-ben, csak saját maga fölött mond ítéletet. Bár sok ilyen alibista lett volna, de ami ezeknek a történészeknek megemészthetetlen, hogy csak egy volt, és az magyar volt! Lillehammerben a téli olimpiai versenyeken egy olasz síelőnő két aranyérmes győzelemmel aratta a legnagyobb sikert. Amikor megkérdezték, milyen idegen nyelvet beszél anyanyelvén kívül, azt válaszolta, az olaszt. Ó német ajkú dél-tiroli volt, a győzelmet Olaszországnak vívta ki, egész Olaszország tomboló örömmel ünnepelte. Én felajánlottam a szlovák kormánynak a szlovák igazságügyminisztemek írt levelemben, hogy tekintsék Esterházy 1942-es morális olimpiai győzelmét közös győzelemnek, hisz Esterházy Szlovákia állampolgára volt. Itt az idő, hogy az itt élő embereket ne anyanyelvűk, hanem érdemeik szerint ítéljék meg. Kinyújtom a kezemet baráti kézfogásra az új szlovák kormány felé abban a reményben, hogy végre igazságot szolgáltatnak és rehabilitálják apámat. Tiszteletem és nagyrabecsülésem azoké, akik nap nap után küzdenek magyar népünk jogaiért. Bízom abban, hogy van egy pártfogójuk odafent, aki új erőt ad nekik, ha elcsüggednek és kieszközli, hogy erőfeszítésüket végre eredmény koronázza. Pár nappal ezelőtt Pozsonyban egy kis üzletben egy öreg emléktányért találtam „Éljen a haza!” felírással. Isten segítségét kérem, hogy a szívünkben élő haza a földrajzi haza fogalmával végre egy nevezőre kerüljön! EMLÉKNAP 1994. május 29. l/BSámap
