Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-29 / 22. szám
Szembesítés és szembesülés MIKLÓSI PÉTER INTERJÚKÖTETÉRŐL Mécs László és osztálytársa, Polnisch Ferenc a jászói tavon csónakázás közben 1918-ban MÚLTUNK KÖTELEZ A MÉLTÓ FOLYTATÁSRA Hagyományőrző Egyesek legalábbis furcsállhatják, miért éppen közvetlen munkatársa ír Miklósi Péter most megjelent interjúkötetéről (Huroktánc, Madách kiadó), holott nálunk, sajnos, jórészt ennek az ellenkezője az igaz. Vagyis még kollégák, barátok is elég gyakran megfeledkeznek arról, hogy akár csak a recenzió szintjén méltassák az új szlovákiai magyar műveket, amelyek emiatt olykor bizony érdemtelenül gyér visszhangot váltanak ki. Nyilván nem szükséges hosszasabban fejtegetni, mennyire káros gyakorlat ez, s milyen rosszul sáfárkodunk szellemi értékeinkkel. A fentieket végiggondolva két ok miatt ültem az írógéphez. Az egyik az, hogy az új könyv az elsők között ott kapjon visszajelzést, ahol a kötetbe gyűjtött harminchat interjú eredetileg megjelent, vagyis a Vasárnap hasábjain. A másik indok ennél sokkal lényegesebb: Miklósi Péter e kötetével mindenképpen műfajt teremtett hazai publicisztikánkban és könyvkiadásunkban, ugyanis politikai témájú interjúkötet évtizedek óta nem jelent meg hazai földrajzi és szellemi tájainkon, sőt, ha emlékezetem nem csal, hasonló kiadvány az elmúlt hét és fél évtizedben nálunk nem is látott napvilágot. Egyrészt nyilván a letűnt rendszerben nem nagyon akadt politikus, aki tudott vagy mert volna a hivatalos szólamoknál érdekesebben és tartalmasabban nyilatkozni, másrészt újságíró sem nagyon akadt az ilyesféle szellemi kalandra. Mert izgalmas kalandozás ez, amire Miklósi Péter kötetével meghívja az olvasóját. Olyan politikai, közéleti tartományokat és témákat járunk be, amelyek jórészt valamennyiünk számára ismertek, habár a kötetet végigolvasva döbbenünk rá, hogy mégsem egészen azok. Ismertek, hiszen egy- egy frappáns interjúra még elevenen emlékszünk, s ráadásul a beszélgetések alapján kirajzolódó, nem egy esetben drámai politikai események részesei voltunk mindannyian. Itt és nemrég omlott össze a kommunista rezsim, a szemünk láttára robbantak be az évtizedek óta szőnyeg alá söpört nemzeti és a nemzetiségi gondok Közép-Kelet- Európába, tanúi voltunk annak, amikor szlovák és cseh politikusok kiengedik a szellemet a palackból, amelynek eredményeként vagy következményeként megszűnt egy ország és kettő lett helyette, új helyzetet teremtve szlovákiai magyarságunk számára. Mindezek az események itt morajlanak bennünk, e kötetben mégis új dimenziót kapnak. Többek között időtávlatot. PolitikuMadách sokkal és más közéleti személyiségekkel szembesülünk, miközben szembesíthetjük őket korábbi nyilatkozataikkal és mai tetteikkel, ezzel együtt pedig saját véleményünkkel. Eldönthetjük, milyen szerepet töltöttek be három esztendő történéseiben. Végig úgy érezzük, mintha mi is beszélgetőpartnerek lennénk, hiszen a szerző helyettünk is kérdez, dilemmáinkat fogalmazza meg egyfajta szlovákiai magyar értékrend szerint. A kötet egyik erőssége, hogy az újságíró érdeklődési köre többsíkú: a már említett hazai magyar optikán keresztül szemléli és elemzi a csehszlovákiai történéseket, miközben európai horizontot és összefüggéseket is felvillant (Beszélgetés Habsburg Ottóval) a múlt és a félmúlt tragédáiról sem feledkezik meg (Interjú Dávid Krausz izraeli nagykövettel), s igyekszik a terjedelmében a hétvégi magazin lehetőségeihez igazodó, feszes interjúban választ adni arra az izgalmas kérdésre is, hogy az úgynevezett kisember miként éli meg mindazt, ami körülötte és lelkivilágában lezajlik (Beszélgetés Kuczy Lajos lelkésszel). Árnyalt és színes kép rajzolódik ki előttünk, amely korántsem végleges. Érzi, sőt tudja ezt a szerző is, aki egyre magabiztosabban mozog e műfaj keretei között, s fokozatosan az interjúalanyok egyenrangú beszélgető- nem egyszer pedig vitapartnerévé válik, keresve a történések egyéni, lélektani és társadalmi összefüggéseit. Különböző jelenségek és fölmérések tanúsítják azt, hogy a legtöbben bizony unják a politikát, tele a hócipőjük különböző nyilatkozatokkal és ígéretekkel. Ha esténként, hétvégeken marad még energiánk hétköznapjaink idegi és fizikai megpróbáltatásai után, akkor leginkább tévé előtt, esetleg videózással vagy szórakoztató olvasmány segítségével keresünk kikapcsolódást, ami bizonyos fokig érthető, mi több: természetes. Ám bármennyire is igyekszünk akár csak ideig-óráig kilépni, olykor talán elmenekülni e morajló, vajúdó világból, végső soron nem tehetjük: kérdéseink, dilemmáink velünk maradnak. Miklósi Péter interjúkötetében emberi és nemzetiségi gondjaink lüktetnek, emberszabású az úgynevezett nagypolitika. Ezért is izgalmas olvasmány ez a kötet. Ezért is ajánlom szíves figyelmébe mindenkinek, aki a körülöttünk és bennünk zajló eseményekről, szűkebb és tágabb világunk dolgairól kívánja megismerni ismert személyiségek véleményét, szembesíteni azokat saját értékítéletével. Szilvássy József A kassai premontrei gimnázium 1901- ben érettségizett diákjai 25 éves érettségi találkozójuk alkalmából vetették fel az eszmét, hogy megalakítsák a Premontrei Rend Barátainak Egyesületét. Akkor egyelőre le kellett mondaniuk az egyesület megalakításáról. Ám ebben a kudarcban is volt valami felemelő, szinte könnyekig megható mozzanat. A jelentkezők között voltak hatvan, hetven, sőt nyolcvan fölötti öregdiákok, akik ehhez a mozgalomhoz csatlakoztak. Lehet-e fényesebb bizonyítéka az iskola sírig tartó hatásának, mint az, hogy a jelentkezők annyi évtized után is hűséges szerete- tükről tettek vallomást az iskola és az iskolát fenntartó jászóvári premontrei kanonokrend mellett? Később mégis sikerült megalapítani a szövetséget és a Já- szó-Premontrei Iskolák Barátainak Szövetsége 1928-ban s 1933-ban kiadott névtáré ban e szövetség elnöke szaktársai szeretetébe és támogatásába ajánlotta az öregdiák szövetséget. Négy évtizedes kényszerszünet után újjáéledt és megalakult először Gödöllőn 1989-ban, majd fokozatosan Kassán, Budafokon, Keszthelyen és Szombathelyen az öregdiákok szövetsége, illetve egyesülete. Az elmúlt negyven év nem volt könnyű, de a nehézségeken szerencsésen túljutottunk, s most már az újrakezdésekben megerősödve haladunk a régen megkezdett úton. 1991 óta a kassai premontrei öregdiákok is évente rendeznek, az osztálytalálkozókon kívül, öregdiák találkozókat, amelyeknek különös varázsa, légköre van. Hagyományaikhoz híven ez idén is megünneplik az 1944-ben végzett iskolatársaik érettségijének 50 éves évfordulóját, illetve az 1939-ben érettségizettek 55. jubileumát. Azért találkoznak, mert mindannyian azt vallják, hogy nem szabad feledni soha azt a helyet, ahonnan elindultak az életbe. Ennek a messzi vidék hasonló fokú iskoláit felülmúló gimnáziumnak diákjaival együtt ünnepel a legidősebb, ma már 99 éves Polnisch Feri bácsi is, aki 1906-ban Mécs László osztálytársaként lett a kassai premontrei gimnázium diákja. Sokat gondol vissza a papköltővel, Mécs Lászlóval töltött időre, hiszen a gimnázium elvégzése után sem szűnt meg baráti kapcsolatuk, mivel Feri bácsi Jászón élt és munkálkodott, ahol Mécs László papnövendék volt. Az öregdiákokkal ünnepel a legfiatalabb iskolatársuk is: Fecsó Pál tanár-költő, aki az 1943/44-es iskolaévben volt a kassai gimnázium I. A osztályának diákja. Itt találkozhat ma Bertalan János Kassán élő osztályfőnökével, Béda tanár úrral, aki akkor a latin és a magyar nyelvet oktatta. A gödöllői premontrei gimnázium öreg- és kisdiákjainak csoportja már harmadízben vendége Kassának és Jászónak; míg a kassai öregdiákok június 5-én vesznek részt a gödöllőiek Szent Norbert napi találkozóján. Ebben az évben látogatnak el a már hagyományossá vált kassai öregdiák-összejövetelre Rozsnyó volt premontrei gimnáziumának egykori növendékei is, s így együtt éneklik majd a Gaudeamus örökzöld dallamát... Pálmai Rudolf, ny. gimnáziumi tanár Sokkal kényelmesebb, nyugodtabb és igazságosabb életet élhetnénk a világban, ha a magánérdekeket nem akarnánk mindenáron közérdekként feltüntetni, ha az így meghozott privát ítéleteinket nem az objektív és megcáfolhatatlan tények szerepébe helyeznénk. Előrebocsátva mindezt, egy különös történethez hozzá kell tennem: a magánérdek igenis azonos lehet egy csoport érdekével, és természetesen a közérdekkel. Egyes és többes számban. Vagyis: lehetnek egymást kizáró csoportérdekek, minthogy léteznek egymást gyarapító magánérdekek. Meg mindezek változatai, melyek legfeljebb akkor válnak ütközőpontokká, ha valamely magánérdek közvetve közérdekként jelenítődik meg egy bizonyos közösségben. Sok-sok pontosan felismert magánérdekből három-négy évvel ezelőtt egy igen fontos, mintegy négy évtizedig semmibe vett csoportérdekek születtek. Egyházi iskolát alapítani akkor nem volt és most sem leányálom. Hitükben elmélyült, pedagógusi hivatásukban helytálló tanárok, szülői elszánásaikat Isten nevében megvalósító emberek összefogása nélkül aligha jött volna létre. Különösen nem egy olyan egyház ölén, amelynek szlovák főpapjai cselekedeteikben nyíltan, szavaikban burkoltan magyarellenesek. Miért is örültek volna egy újabb magyar iskolának? Nemcsak a szülők, a pedagógusok tudják, hogy az egyházi iskolák nevelési gyakorlatában a tudás átadásán és elsajátításán túl több erő, tényező is segíti a minél teljesebb emberré válást, a nevelés szeretetközpontúságát. Márpedig ezek a személyi tulajdonságok - a történelem és az egyházi iskolák bizonyítják - rendíthetetlen jellemeket formáltak a magyarság számára. Miért lenne ez éppen manapság másképpen? Elindult hát áldásos útján egy olyan tanintézmény, amelynek pásztorolását a helység idős plébánosa is örömmel vállalta. Lassan rügyezni, bimbózni kezdett a facsemete, amikor az Ür elszólította mellőle egyik legfőbb kertészét. Kétségtelen: magára maradt az iskola és tanári kara, magára maradtak a gyülekezet tagjai, közöttük a szülők, akik fontosnak tartották, hogy ebbe az iskolába küldjék gyermekeiket. De mindez szinte csak egyetlen pillanat volt. Megérkezett az új plébános, fiatal, életerős, tele a hitükből fakadó magabiztossággal, a hierarchiát a hívek felé is érvényesíteni szándékozó akarattal, na és természetesen az ebből fakadó különvéleményekkel. Elsősorban az iskoláról, a tanárokról, a gyerekekről és a szülőkről. Nyíltan hangoztatja, hogy nem ő akarta, s ha már igen, akkor sem így képzeli el. Mindezt elég alapnak tekinti, hogy gyakorolja a bírálat jogát. Szószéken, az iskolában és - meglepő módon - a sajtóban. Ez azért meglepő számomra, mert a rendszer- váltást követő négy esztendőben többször is alkalmam volt különböző egyházi méltóságokkal beszélgetnem, s lehetőség szerint mindannyian ódzkodtak a sajtó nyilvánosságától. Hangoztatták ezt abból a jól felfogott egyéni érdekből, mely szerint nekik a maguk körében kell eljárniuk. Jézus Krisztus földi követőiként Istennek tetsző módon, az egyházi szokásjognak és a hierarchiának megfelelően kell eljárniuk. És tették dolgukat. Áthelyeztek, odahelyeztek, figyelmeztettek, látogatást tettek, fogadták a hívek küldöttségét, majd eljártak, de sohasem nyilatkoztak meggondolatlanul. Különösen nem papjaikról és híveikről. Bölcs pásztor módján, bizonyos dolgok megváltoztatását a Gondviselésre bízták. Sok mindenben nekik lett igazuk. Ha nem is mindenki számára megfelelő módon, de kompromisszumok születtek. A még hullámzó érzelmeket elsimította a hitből fakadó szeretet és türel- messég. Egy azonban sohasem történt meg: egyházi tényező sem közvetlenül, sem közvetetten fülem hallatára nem nyilatkozott elmarasztalóan hívekről. Nem véletlenül, de tudom az okát. Egyiküktől volt alkalmam megkérdezni. Feleletében mindenekelőtt a papi hivatásról beszélt. Hangoztatta, hogyha nem tudja elérni hívei körében az igazság érvényesülését, önmagában és vélt igazságában kell kételkednie. Nem átallott tanulni híveitől. A nyáj, amelynek pásztorául rendelte Isten: érték. Mindenki nem vétkes, nem eltévelye- dett, éppen ezért önvizsgálatot is kell olykor tartania. Ha mindezekkel együtt még mindig meg van győződve igazáról, biztosan a módszerben, a pásztor- kodása hatékonyságában lesz a hiba. Olyankor módszereket változtat, s megpróbálja magyarázattal, a Szentírással józan belátásra téríteni a híveket. Ahogy így leírva látom a magnófelvételről visszahallgatott önvallomást, mindegyre - a közöttünk meglevő felekezeti különbözőségek ellenére is - létező azonosságok jutnak eszembe. Innen már nem egyetlen láncszem hiányzik a gondolati kapcsolódáshoz. Tudnivaló, abban az egyházi iskolában más felekezethez tartozó gyerekek számára is van hitoktatás. Erről a tanárok ellen igencsak nagy általánosításokkal teli véleményt formáló plébános, nem vesz Tiszta szándék - áldás nélkül tudomást. Nem is akar tudni róla. Miért? Talán, ha tudna róla, ha tudatosítaná, fellépne az ökomené ellen? Persze, az sem nyerte el tetszését, hogy az iskolába pannonhalmi bencés tanár járt a hittant oktatni. Ugyan miért? Minden gyermek ösztönösen megérzi a szeretet áradását, s lényéből fakadó ártatlansága a forrás köré viszi őket. Ha ez a forrás adott esetben maga az egyházi iskola egyik pedagógusa, vagy több tanára, végtelen gazdaság birtokába kerülhetnek valamennyien. Tanár és gyermek. Ha ezekre a kialakult kapcsolatokra tekintünk, kétségünk nem lehet afelől, mennyiben felelnek meg a szülők és az egyház elvárásainak. Legfeljebb olyan csoport érdekével kerülhetnek szembe, amelynek tagjai emberi gyarlóságuk okán szeretnének ilyen Istentől való csodának a részesei lenni, de mindeddig nem voltak képesek ezt elérni. Nem az a baj, ha vágyakozva gondolnak e csodákra, a baj akkor születik, amikor öröm helyett az irigység telepszik meg szívükben. Vagy valami más, amit a konkurensnek tekintett iskola vezérkarával focizgatva gondolnak ki. Lelkűk rajta. Meg azon is, ha a mesterkedéseik nyomán egy szép reményekkel erősödő, mostanság már apró lombot is hajtó facsemete kiszáradna.
